Mélyen igaz, hogy Krisztus Urunk élettörténetének állomásai (születése, messiási működése, elfogatása, kínvallatása, keresztre feszítése és végül feltámadása) kísértetiesen emlékeztetnek a nemzetek életére, így a mienkére is. Azoknak, akik megérték 1945-öt, a nagypénteki passió jutott ki belőlük.
A fejekben és szívekben máig oly kísértő kommunizmus nem volt tekintettel semmire és senkire. Számukra a nagypéntek csak olyan nap volt, mint bármelyik más nap egy évben. Sőt az egyházi év napjain mintha csak fokozódott volna terrorgépezetük működése.
Fiala Ferenc újságíró 1957-ben Saarbrückenben „Ungarn in Ketten” („Magyarország láncokban”) címmel megjelent (magyarul 1960-ban Münchenben a Marschalkó Lajos szerkesztette Hídfő Trianoni Almanachban közölt) visszaemlékezése ékes bizonysága ennek. Most ennek Kommunista Nagypéntek 1950-ben című fejezetét közöljük:
»1950 Nagypéntekén, az ÁVO több magas rangú tisztjével személyautó kanyarodott a börtön elé. Az igazgatóság ünnepélyesen fogadta a vendégeket. Az ÁVO-s tisztek élén egy régi villamoskalauz ált, aki most mint őrnagy szerepelt. Ő vezette a vendégeket a fogházudvarra, ahol a katolikus foglyokat már felállították a fal mellé. A „legjobb helyet” a papoknak adták. Senki sem tudta, mi fog történni. Pár perc múlva megérkezett a fogházudvarra a közbűntettesek egy csoportja, akik nagyobbrészt cigányok voltak. Létrákat és köteleket hoztak és felmásztak a templomtoronyra. A kötelet felerősítették a torony keresztjére, miközben a kötél másik végét az alant állók tartották kezükben. Pár percig még várniuk kellett, mert még nem volt három óra, midőn a Megváltó a kereszten kiszenvedett. Midőn az óra hármat ütött, az igazgató elvtárs elkiáltotta magát: „Joso!” A bűntettesek megfeszítették minden erejüket és a kereszt pár pillanat múlva széttört a földön. A díszruhába öltözött ÁVO-s tisztek köréből hangos nevetés hallatszott.
Ami ezután következett, azt aljasságban nem lehet túlhaladni. Az egész kommunista banda betört a fogháztemplomba. Utánuk behajtották a fegyenceket, akiknek arca még vörös volt a szégyentől és felháborodástól. Némán álltak a templom hajójában, míg a „bizottság” helyet foglalt a templom padjaiban. Az oltár fölött még mindig világított az Örökmécs. A legszentségesebb még mindig jelen volt.
És ekkor felhallatszott a Sátán üvöltése. De mégsem! Ezek csak az ördög helyettesei voltak. Közülük egy cigány rablógyilkos, akit csupán azért nem akasztottak fel, mert „a kapitalista rendszerben nem tanulhatta meg, hogy a gyilkosság és rablás tilos”, papi ornátusban lépett a szószékre. Kezében ott volt a Biblia. A foglyok megdöbbenése mérhetetlennek látszott, s ekkor felhangzott az ÁVO-sok harsogó röhögése. A cigány keresztet vetett magára, áldást osztott, majd megkezdte a prédikációt. A „szentbeszéd” tele volt a legszörnyűbb Istengyalázással: leírhatatlan szavakkal szidta az Istent, Jézust és a Szent Szüzet. Azután lelépett az oltárról, a gyertyákat bedobta a szemetesvödörbe és összetörte az Örökmécset. Most azután a közbűntettesek összetépték az oltár csipkéit és terítőit. Feltörték a tabernákulumot, kiszórták az ostyákat, rájuk tapostak, majd beszórták a szemétkannába. A cigány ezután széttárta a karját és borízű hangon kiáltotta: „Ite missa est.” 1950-ben ez volt az utolsó nagypénteki mise a váci börtönben.«
Aligha szükséges ehhez kommentár. Illetve mégis, ha csak egy röpke is. Ma is kísért a Kommunista Nagypéntek. Csak másként, mint akkor. Ma már nincsen ÁVO, mégis van továbbra is keresztényüldözés. Éspedig rafinált. Klerikusok által is. Olyanok révén, akik elvizenyősítik a kereszténységet. S ki tudja, melyik a rosszabb, a nyílt, brutális üldözés, vagy a burkolt, körmönfont?
ifj. Tompó László