Csak vallásos iskolákkal virágoztatható fel egy nemzet!

Kié az ország? Akié a föld, mondja az okos. Akié az iskola, mondja a bölcs. Igen, ez utóbbi tudatosul bennünk, ha kezünkbe kerül egy-egy, kicsiben bizony az ország lelki-szellemi állapotát is híven tükröző hajdani iskolai évkönyv vagy pedagógiai közlöny, aztán pedig, hogy csak vallásos iskolákkal virágoztatható fel egy nemzet! Mára már nem szokásuk persze iskoláinknak, hogy évkönyvben örökítsék meg működésüket, és talán jobb is. Mert hiszen (tisztelet a kevés kivételnek!) miről is számolhatnának be? Van iskoláinkban még magyarságismeretre, nemzeti öntudatra, honvédelemre, rendszeretetre, és ami mindezeket megelőzi, hit- és erkölcstanra nevelés?

Miként szeresse a magyar diák hazáját? Erre válaszol egy püspökünk

Erre a kérdésre korántsem csak költő, író, netán politikus eleink adtak könyvtárnyi útmutatást diákjainknak, hanem tömegeket megmozgató, nevelési tanácsadásban élenjáró, pszichológusokat megszégyenítő empátiával megáldott főpapjaink is, mint a hetvennégy éve, 1939. május 5-én Budapesten elhunyt Tóth Tihamér veszprémi püspök. Nyomatékosította, hogy a kereszténység nem nyomja el a nemzeti érzést, hanem egyenesen 'megnemesíti' azt, hiszen 'szent vallásunk nem hirdet internacionalizmust oly értelemben, hogy le kell rombolni a nemzetek közt a különbségeket és sajátosságokat (mert hiszen ez a természet rendjének megbontása volna), hanem ellenkezőleg, a leghangosabban tiltakozik minden nemzeti elnyomás ellen'.