Bár önmagukat nemzetinek és kereszténynek tartó könyvkiadókból nincsen hiány hazánkban, sajnálatosan azonban úgy tűnik, valahogy egyiküknek sem igazán szívügyük az ifjúságot nemzeti és keresztény szellemiségre nevelő művek kiadása, pedig tanulhatnának a két világháború közötti könyvkiadásunkból. Akkor ugyanis sorra jelentek meg közérthetően, sőt irodalmi nyelven megírt önnevelési útmutatók olyan népszerű (rovatunkban már eddig is többször tárgyalt) pap-pedagógusoktól, mint Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Szívós Donát, Tower Vilmos és Tóth Tihamér, s ha már azóta sincsenek műveiknél jobbak, kiadhatnák őket és taníthatnának belőlük legalább egyházi iskoláinkban. Különösen is, amiért a bennük foglaltak időszerűbbek, mint voltak valaha.
A felsoroltak közül olvasóink figyelmét ezúttal ismételten Tóth Tihamér műveire (Apologéta: lásd a poszt végén tételesen) hívjuk fel, előtte azonban röviden pályájáról. 1889. január 14-én született Szolnokon. Kitűnő érettségi után 1906-ban a budapesti Központi Papnevelde hallgatója lett. Elöljárói már ekkor így nyilatkoztak róla: 'optimi clerici exemplum, Ecclesiae utilissimus fore speratur', vagyis 'a legjobb pap példaképe, az Egyház számára igen áldásos élet reménye van benne'. Felszentelését követően rövid ideig tábori pap az első világháborúban, majd Egerben a papnövendékek tanára. Prohászka Ottokárhoz hasonlóan már ekkor úgy látta, hogy az első világháború Isten büntetése volt, amiért elhagytuk Őt és engedtük, hogy nemzetünket a liberalizmus megmételyezze.
Elsők között ismerte fel, hogy a további romlás egyedüli ellenszere a tiszta, művelt, jellemes, vallásos, egyszóval: krisztusi ifjúság kinevelése. Ennek jegyében kezdte meg a „Levelek diákjaimhoz” című könyvsorozat írását, amely rövidesen Európa-szerte hatalmas közönségsikert eredményezett. Ezzel párhuzamosan 1918-tól a budapesti Egyetemi Templom szószékéről rendszeresen elhangzó prédikációival felrázta elalélt nemzetét. Hamarosan a kongregációk és cserkészcsapatok eszményképe, 1924-től egyetemi magántanár: 1925-től a szónoklattan, a hitoktatástan és a nevelés professzora. 1926-tól szentbeszédeit állandóan közvetítette a rádió: ő ismerte fel leghamarabb a rádió fontosságát a lelkipásztorkodásban. 1931-től a Budapesti Központi Papnevelő Intézet vezetője.
1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus évében XI. Piusz pápa Magyarország egyik legnagyobb egyházmegyéje, a veszprémi püspökévé nevezte ki. Súlyos szenvedések utáni, 1939. május 5-én bekövetkezett halálával űrt hagyott maga után. Életművét - hasonlóan Prohászka Ottokáréhoz vagy Bangha Béláéhoz - a Szent István Társulat jelentőségéhez mérten sorozatban jelentette meg, huszonhárom kötetben. Belőle erkölcs- és nemzetnevelési szempontból a legértékesebbek A tiszta férfiúság, A művelt ifjú és A jellemes ifjú című, idegen nyelveken is kiadott könyvei.
Noha számos kitűnő homiletikai, apologetikai szakcikket- és tanulmányt írt, elsősorban nem teológus kortársaihoz, hanem a liberalizmussal megfertőződött hívek tömegeihez kívánt fordulni közérthető, így a nyolcévestől a nyolcvanéveshez is eljutó művei sokaságával. Bár ő is példaképei közé sorolta Prohászka Ottokár püspököt, mégis, vele szemben ezért nála alig akadnak elvont fejtegetések, misztikus elragadtatások, költői szárnyalások. A jezsuita Bangha Bélához hasonlóan a hit ábécéjét tárta fel részletesen szóban és írásban egyaránt. A meglehetősen súlyos igazságokat részletesen ismertető, előtte jobbára külföldi apologéták (mint leginkább Viktor Cathrein, Joseph Deharbe, Joseph Donat, Franz Hettinger, Albert Stöckl) magyar fordításaiból álló hazai hitvédelmi irodalmat valóssággal felfrissítették az azoktól korántsem idegen archaizmustól mentes eredendő művei.
Rádiós prédikációival új műfajt honosított meg nálunk, olyannyira, hogy akik őt rendszeresen hallgatták, túlzás nélkül láthattak benne egy Pázmány Péter-utódot, ugyanis - amint papnevelő kortársai sorából Marczell Mihály írta róla készült nekrológjában (Theologia,1939/3. szám) - valóban lebilincselte egész hallgatóságát:
'Beszédeiben több volt az élet, a lélek, mint a csillogó, művészi alakot hordozó forma. A szónoki keretet szerette, de a lélekszolgálatot szorgalmazta. Szavaiból kicsendült az evangéliumi pásztor hangja és az igehirdető közvetlen lelkülete. Ezért gyűlt szószéke köré a magyarság nagy rétege és ezért vesztettünk sokat, hogy ismét elhallgatott a lét egyik hivatott - életdalnoka.'
Igen, a létkérdések életdalnoka volt, aki ezért mindenekelőtt az erkölcsi tisztaságot hangsúlyozta. Elsősorban a nemi erkölcs nemzetmegtartó erejét hangsúlyozta műveiben. A serdülő ifjúságot ezért így intette:
'Istennek legszentebb, megmásíthatatlan akarata szerint ugyanis ezeket az ösztönöket, melyek benned most kezdenek először jelentkezni s melyek ezentúl koroddal együtt egyre erősebbek lesznek, kielégíteni csupán csak a házasságban szabad, vagyis abban az intézményben, amelyet a Teremtő az emberi nem fennmaradása érdekében rendelt. De úgy-e, te még messze állsz a házasságtól! De milyen messze! Legszentebb feladatod tehát az, hogy mostani korodban ezeket a vágyakat, ösztönöket a maguk romlatlanságában, tisztaságában, ifjú érintetlenségében őrizd meg egész addig a napig, amelyiken az Úr oltára elé vezeted majd hófehér jegyesedet. Házasságod előtt ezeket az ösztönöket soha, semmi ürügy alatt, sem egyedül, sem mással kielégítened, azoknak szavára hallgatnod nem szabad. Mindenki, aki nem házas ember, súlyos bűnt követ el, ha tudva, akarva foglalkozik olyan gondolatokkal, érzelmekkel, tettekkel, melyek erre az úgynevezett 'nemi életre' vonatkoznak.
Légy résen és készakarva ilyen gondolatnak, tekintetnek, beszédnek, tettnek ne
engedj helyet. Ha pedig fejlődő szervezeted mégis ilyen gondolatokat vetne fantáziád
elé, azokat - mihelyt észreveszed! - más gondolatokkal űzzed el, és ne felejtsd szem elől, hogy amíg az oltár előtt jegyeseddel meg nem esküdtél, addig ezeket az érzelmeket sohasem szabad kielégítened. Ha így teszel, akkor a helyes úton jársz. Ez a legfontosabb, amit - igen kérlek - feledhetetlenül jegyezz meg magadnak.'
Találóan élve rothadásnak nevezte az iskola- és templompad helyett a lakájokat
választó fiatalemberek tengődését:
"Tudd meg hát, fiam, hogy azokkal a bukott nőkkel való nemi érintkezésből, akik erre a szomorú életre adják magukat, olyan betegségeket szerezhetsz - elég egyetlen alkalom is! -, amelyeknek rombolását azután éveken át szenvedi tested, amelyekből akárhányszor egész életeden át ki nem gyógyulsz, amelyek valósággal megfertőzik véredet és amelyeket - ha egykor családot alapítasz - rettenetes átkos apai örökség gyanánt megkaphat tőled feleséged, gyermeked, unokád, egész nemzedéked. Megkapják, és átkozni fogják apjuknak emlékét, akinek ifjúkori kicsapongása ilyen szörnyű örökséget hagyott rájuk."
A jellemes ifjúról írt könyve vádirat a liberalizmus ellen. Sorai ma is megszívlelendők:
"Érzékeink megfékezése, önmagunk megszabályozása, a lemondás, a kívánságok korlátozása nem öncél és nem önmagáért van, hanem csak eszköz, a lélek felszabadításának eszköze. Ha tehát nyomatékosan ajánlom, fiam, hogy sokszor végezz önmegtagadást apró kis dolgokban (pl. tedd meg örömmel kötelességedet, ha nem is esik jól, mondj le néha egy-egy szórakozásról, élvezetről, ételről, bármily jól esnék is stb.), igen komoly okból teszem. A lemondással fölséges célt akarunk elérni: szárnyat adni a léleknek, a szellemet juttatni bennünk uralomra a test fölött."
Az erkölcsi tisztaság után állandó vesszőparipája a hazaszeretetre jutáshoz nélkülözhetetlen szellemi tisztaság elnyerésének és megőrzésének nyomatékosítása maradt. Ugyanis nemcsak a tiszta életre történő nevelés avatta az ifjúságnak a szó legnemesebb értelmében lelki atyjává, hanem - amint erre Nyisztor Zoltán és különösen két életrajz-írója, Péterffy Gedeon, valamint (a főként Mindszenty bíboros titkáraként ismert) Zakar András rávilágított - az is, hogy páratlan éleslátással vezette tanítványait a szellemi tisztaság ösvényére, a tanulás művészetére. A művelt ifjú című kötete bőségesen útmutatásokat ad, hogyan, mikor, mit tanuljunk, olvassunk, beszéljünk, fogalmazzunk. Tanácsai mind a nevelőt, mind a diákot a képességei szerinti legnagyobb teljesítményre serkenti. Évezredes tapasztalat ugyanis, hogy a jó tanár ahhoz, hogy tanulója tíz verset tanuljon meg betéve, tizenötöt ad fel, mert akkor biztosabb lesz a tíz. Éppen ezért e kötetében például az alábbi mesterfogást ajánlja:
'Talán te is hallottál már szónokokat vagy olvastál írókat, akik beszédeiket és írásaikat szebbnél szebb közmondásokkal, apró történeti eseményekkel, érdekes hasonlatokkal oly ügyesen és kifogyhatatlanul tudják élénkké és változatossá tenni, hogy szinte álmélkodva kérdezzük, honnan szedik ezek az emberek ezt a rengeteg idézetet és érdekességet. Pedig a dologban nincs semmi boszorkányosság. Az egész az ügyes olvasási mód és szorgalmas kitartás eredménye. Akarsz egykor Te is így beszélni vagy írni? Nos, akkor figyelj ide.
Végy 15-20 ív erős írópapírt (egyelőre elég ennyi), vágd negyed ívekre s a negyed íveket hajtsd kétrét össze. Ha aztán valami szép erkölcsi mondást, életigazságot, nagy férfiak életében utánzásra méltó vonásokat, buzdító történelmi példákat, szép költeményrészt, rövid, eredeti ötleteket, sikerült epigrammákat, megkapó hasonlatokat találsz olvasmányaidban, rögtön fogd meg azokat és írd le az egyik negyed ívre. Mondjuk például Vörösmarty költeményeit olvasod. Nézd csak, Vörösmarty olvasása közben miket írhatnál ki magadnak. Ezt a szép disztichont olvasod nála:
Két jó van, mi fölött sorsnak nincs semmi hatalma:
Szorgalom és az erény. Földön az, égben ez áld.
Írd le azonnal, és a cédula tetejére jegyezd ezt a szót: Erény. Ezen túl pedig, ha bármi érdekes dolgot olvasol, ami az erényre vonatkozik, felírod erre a lapra. Mindjárt ideírhatod például Vörösmartynak egy másik versszakát:
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár, mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Ami pedig ebben a versben utána jön, azt már az igénytelenség vagy megelégedettség cédulájára írd:
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket:
A látnivaló napba nem tekint,
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Vörösmartynak egy másik szép epigrammája az Isten cím alá jön:
A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél:
Benne az Istennek képe leírva vagyon.
A jóság cédulára jön az alábbi epigramma:
Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett
Tiszta tükörként fog visszamosolyogni reád.
Lám, egyetlen egy költőnél mennyi remek gondolatot találsz! (Pedig még van ezen kívül is bőven nála.) Gondold csak el, mily kincsed lesz pár év alatt, ha mindig így, jegyzetelve olvasol.'
A gróf Klebelsberg Kunó-i kultuszminiszteri hitvallásból kiindulva, miszerint nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egy Trianon által kivéreztetett nemzet az egykor hazát szerző kard helyett most a szellem és a lélek erejével tudja helyét elfoglalni a világban, nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy bizony 'nem az a jó hazafi, aki mellét döngeti minden március 15-én s teli torokkal szavalja a 'Talpra magyar'-t, hanem az, aki azon a helyen, ahová őt hivatása éppen a jelen helyzetben állította, mindent elkövet, hogy az ott rá váró feladatot a legapróbb részletekig tökéletesen teljesítse: a diák tehát akkor legjobb magyar hazafi, mikor jellemének kialakításán dolgozik és sokat tanul, mert ezzel növeli nemzetének kultúráját s értékét'.
Mintha egyenesen a ma liberális szellemtől megfertőződött diákoknak szólna atyai szigora, amikor arra figyelmeztet, hogy 'az az ifjú, aki idejét lopja, hazaáruló, mert nemcsak önmagát hagyja kiműveletlenül, hanem ezáltal hazáját is szegényebbé s gyengébbé teszi' (holott, amint Vörösmarty Mihály is int, 'Szűkökben legyen a haza és ha kimondani szükség, / Tetteitek zengjék nagy diadalmi nevét.'), elvégre 'egy ország nagysága nem természeti kincseitől, nem régi történelmének dicsőségétől függ elsősorban, hanem polgárainak derekasságától, munkakedvétől s becsületes jellemétől'.
Azt is nyomatékosította, hogy bár sokan mást mondanak, valójában azonban a kereszténység nem nyomja el a nemzeti érzést, hanem egyenesen 'megnemesíti' azt, hiszen 'szent vallásunk nem hirdet internacionalizmust oly értelemben, hogy le kell rombolni a nemzetek közt a különbségeket és sajátosságokat (mert hiszen ez a természet rendjének megbontása volna), hanem ellenkezőleg, a leghangosabban tiltakozik minden nemzeti elnyomás ellen: maga az Úr Jézus adott legszebb példát a hazaszeretetre, amikor földi hazájának, Jeruzsálemnek pusztulását előre látva könnyekre fakadt'.
Hasonlóan Reményik Sándorhoz, ő is csak azt óhajtja, hogy lássák bármennyire is megalázottnak hazájukat, mégse hagyják el azt soha:
'Valaha, mikor dicső volt országunk története, talán nem is kellett ezt külön mondani, de ragaszkodjál most is ehhez a hazához s ne készülj arra, amire hallom, sok fiú készül! 'Mihelyt diplomám lesz, kivándorlok.” Ubi bene, ibi patria! Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom? Lesz-e itt valaha magyar feltámadás, ha a legderekabb magyar ifjak vándorbotot vesznek kezükbe, de itt maradnak éppen azok, akiket szívesen küldenénk Palesztinába!?'
Ma, amikor csak vágyálomnak tűnik a könyveiben oly ideálisan bemutatott jellemes, művelt magyar ifjúság, talán soha nem volt annyira ijesztően időszerű nyolcvannyolc évvel ezelőtti, Friedrich Nietzsche-i és Arthur Schopenhauer-i akaratedzettségre buzdító intelme: 'húsz millióan voltunk, nyolc millióan maradtunk, s amit országunk fizikai erőben vesztett, szellemi erőben kell azt megnyernie', mindhalálig önmagunk tökéletesítésén fáradozva, szemünk előtt tartva a könyveiben nem véletlenül olyan sokszor idézett Vörösmarty Mihály alábbi sorait (Jóslat):
A gyűlöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad,
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Vagy - szégyen rögzik minden fiadon!
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom!
És még neked virulnod kell, ó hon,
Mert Isten, ember virraszt pártodon.
Tóth Tihamért mindezen gondolatai alapján egyenesen a legnagyobb magyar nevelők közé kell sorolnunk. Noha nevelési műveit főleg középiskolás fiútanulók és papnövendékek vagy hitoktatók számára írta, jótékonyan hatottak a nőnevelésre is, hiszen a testi-lelki tisztaság, a castitas követelményére vonatkozó általános intelmei a leányok tanítására is természetszerűleg vonatkoztak. A sajátosan leányokra, nőkre vonatkozó nevelési tanácsokat útmutatásai figyelembevételével Csia Sándorné dr. Csaba Margit és Gerely Jolán írta meg könyveiben. Könyvei ugyanakkor nemcsak a katolikus, hanem a protestáns tömegekre is egyedülállóan hatottak. (Például az 1930-as években a budapesti Református Teológia egyik tanára felkérte intézetükben egy katolikus missziók működését ismertető előadás tartására.) Legfőbb követői közül a már idézett Marczell Mihály egyetemi tanár A bontakozó élet című tanulmánysorozatával a serdülőkor élettanát és gondolkodásfejlesztését vizsgálta, Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia tanárnő a nemzetnevelés alapelveivel, míg Koszterszitz József (Koszter atya) a közép- és felsőfokú oktatásban résztvevő hallgatók testi, lelki, szellemi életének kérdéseivel, a bencés Szívós Donát pedig leginkább a család és az iskola közötti lelki-szellemi egyensúly megteremtésének lehetőségeivel foglalkozott.
Száz szónak is egy a vége: Tóth Tihamér püspök művei soha nem voltak annyira időszerűek, mint ma, a freudizmus és a gendermozgalom világméretű térhódításakor, amikor még a keresztények nevezett nevelési kiadványok zömét is megfertőzte a liberalizmus. Bárcsak akadna végre kiadó műveire!
Forrás: Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison
Apologéta:Tóth Tihamér művei:
- A magyarországi egyház joga vagyonához és a szekularizáció (Eger, 1914)
- Az élet értelme és a szenvedés (Budapest, 1914)
- Levelek diákjaimhoz (Budapest, 1919)
- Az intelligencia lelki gondozása (Budapest, 1923)
- Dohányzol? (Budapest, 1923)
- Ne igyál! (Budapest, 1923)
- A tiszta férfiúság (Budapest, 1923)
- A művelt ifjú (Budapest, 1924)
- A jellemes ifjú (Budapest, 1925)
- Hiszek egy Istenben (Budapest, 1932)
- Krisztus diadala (Budapest, 1942)
- Tóth Tihamér összegyűjtött munkái 1–22. (Budapest, 1935–1938)