A végjáték - Ferenc csúsztatásai

A köznapi életből vett „találó hasonlatai” [Ferencnek], mint például a „háziasított Szentlélek”, a „dezodor-Isten,” a „szatelit-keresztény,” a „kellemes-langyos nyári éjszaka-szerű isteni türelem” stb., könnyebben megragadnak az emberek emlékezetében, mint a professzori értekezések. Ugyanakkor ezek a kifejezések csak azt szolgálják, hogy a Szenthez, vagyis Istenhez és az ő világához kapcsolódó fogalmainkat egy-egy hatásos képzettársítási segédlet örve alatt a blaszfémia határát súroló módon állítsa a hozzájuk nem illő kifejezések mellé.

Beszédeiben az ehelyütt elfogadhatatlan szavak segítségével csökkent értékű isten- és egyházképet fest. Sajnos ez olyan gyakorlat, ami a rosszra – és a közönségesre – hajló tömegeknek nagyon tetszik.

Istenről ferenc-iesen beszélni hamarosan „katolikus” divat lesz, vagyis a jövőben még az eddiginél is könnyedebben, lazábban, profán haverkodói stílusban hallunk majd mindenről, ami szent. Ennek pedig nem csak a tanra, de az erkölcsre is romboló hatása lesz. Ha ugyanis Isten nem Úr, hanem haver, akkor nem is parancsol, legfeljebb a jelenlétével derít jókedvre. (Ezért beszélnek manapság oly sokat arról, hogy nem a hittételek a fontosak, hanem a szoros Isten-kapcsolat. Bár nem látható be, hogyan lehet annak szoros kapcsolata Istennel, aki nem veszi tudomásul az ő kinyilatkoztatását, legalapvetőbb üzenetét.)

Ferenc beszédei egyértelmű üzenetek, melyekből mindenki megértheti, mi várható. És egyúttal az ő szavai szerint üzenet mindenkinek, hogy aki nem ferenc-iesen gondolkodik, lényegében a Szentlélekkel szegül szembe.

Ferenc beszédei valóban „a füleket csiklandozzák”, és ezért a kívánt hatást nagyon gyorsan elérik, a rejtett, lényegi üzenet észrevétlenül szüremkedik át a tudatalattiba. Ferenc ugyanis mestere a hangsúlytologatásnak, s ezzel nem csupán egy oldalra tereli a farizeusokat és a tradíció elkötelezettjeit, a másik oldalra a Szentlelket, a zsinatot és ez utóbbi feltétlen híveit, hanem úgy vezet át a tévedésbe, hogy közben helyes dolgokat – is – követel. Mindezt úgy teszi, hogy nem pontosan definiált szavakkal operál. A mi ajtónkon megy be, és az övén jön ki. Ez egyébként tipikus modernista alakoskodás, mely irtózik minden pontos meghatározástól, hisz egy szót addig használhat ugyanabban a kontextusban hol köznapi, hol tudományos értelme szerint, míg azt meghagyja definiálatlan, érzelmileg manipulált homályában.

Hogy egy példával éljek: Ferenc április 19-i prédikációjában ezeket mondta: „Az Egyház ne moralizáljon és kerülje az ideológiákat.” (Apologéta: megjegyzést lásd a végén) Ezt így magyarázza: az ideológusok azok, akik elsősorban a fejüket használják, a moralisták, akik a kötelességteljesítést helyezik előtérbe, és ezek mind nem a megtérés útján járnak (!). Majd így folytatja: „Amikor az ideológia belép az Egyházba, az evangélium értelmébe, nem értünk meg semmit.” „Akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek vállaira helyeznek. Az ideológusok meghamisítják az evangéliumot. Minden ideológiai értelmezés, akármelyik oldalról is jöjjön, az evangélium meghamisítása. És ezek az ideológusok – láthattuk őket az Egyház történelmében – végül tehetségtelen értelmiségiekké válnak, jóság nélküli etikusokká. És ne is beszéljünk a szépségről, mert abból semmit sem értenek meg. (…) Imádkozzunk ma az Úrhoz az Egyházért: az Úr szabadítsa meg bármiféle ideológiai értelmezéstől, nyissa meg az Egyház, Anyaszentegyházunk szívét az egyszerű evangéliumnak, annak a tiszta evangéliumnak, amely a szeretetről beszél nekünk, amely szeretetet hoz és olyan szép.”

Ezzel a beszéddel az a probléma, hogy ha az ideologizálás és a moralizálás szavak hétköznapi értelmét vesszük, vagyis okoskodást és perzekútorkodást értünk alattuk, akkor helyes Ferenc kívánsága. Azonban maga a kinyilatkoztatás is ideológia (mint általános világnézeti eszmerendszer), és ennek része a moralitás is (mint erkölcsi tanrendszer). Sőt, a dogma is ideológia, és a tanítóhivatal is ideológiai-morális talajon áll. Ferenc szerint tehát például Aquinói Szent Tamás is ideológusnak, sőt „tehetségtelen értelmiséginek” számít, vagy Liguori Szent Alfonz moralizáló „jóság nélküli etikusnak”? Vagyis Ferenc valójában e szándékosan kétértelmű szavakkal nem állít mást, mint hogy a hitet nem kell észokokkal támogatni, és az állapotbeli kötelesség teljesítése meghaladott elvárás.

Jézust nem az zavarta, hogy szavait a törvénytudók nem tudták beilleszteni saját rendszerükbe, hanem az, hogy a nyilvánvaló bizonyítékok, a csodák ellenére sem voltak hajlandók hinni benne. „Ha nem vittem volna végbe köztük olyan tetteket, amiket senki más nem cselekedett, bűnük nem volna. Most azonban látták ezeket és mégis gyűlölnek engem is, meg Atyámat is” [Jn 15,24]. Tehát nem az ideológia, hanem a megátalkodás volt, amit elítélt.

Másik a probléma Ferenc beszédével: Az ideológia szó önmagában nem bír erkölcsi értékkel; olyan, mint a cselekedet. Attól függ az értéke, hogy mi a célja és a háttere. Lehet jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, de amíg ezeket meg nem jelölöm, a szó nem hordoz tartalmat, tehát nem is lehet ítélni fölötte.

Zavaróak a szóhasználatai is: „egyszerű evangélium,” „tiszta evangélium” – Nem Luther kedvenc kifejezései ezek? „És ne is beszéljünk a szépségről, mert abból semmit sem értenek meg.” Ha Ferenc liturgikus érzékére gondolok, szerintem ez a mondat a „ha el akarod rejteni a gyengeségedet, gyanúsítsd meg vele az ellenfeledet” elv klasszikus példája is lehetne.

Ami pedig Ferenc beszédeire leginkább a gyanú árnyékát veti, az az aktualitás hiánya. Mert ha a mai Egyház legfőbb tehertétele az lenne, hogy papjai, hívei túlságosan elmerülnek az erkölcsi kérdések ágas-bogas kazuisztikájában, és már egy kamaszkori csók miatt is egy életre kivetne valakit magából a társadalom, vagy polgárháborús helyzet alakulna ki a molinisták és tomisták teológiai iskolája mentén, hogy vajon az isteni mindentudás milyen viszonyban áll az emberi szabad akarattal, akkor ez a beszéd helyénvaló lehetne. De mivel inkább az erkölcsi relativizmus és a hitbeli közöny terjed a katolikus hívek között, ez a prédikáció aggasztó kérdéseket vet fel.

Jogosan merül fel az a kérdés is, hogy Ferenc kijelentéseit lehet-e úgy értelmezni, hogy felesleges a dogmák és a katolikus erkölcs rendszeréhez ragaszkodni? Mert az, hogy „minden ideológiai értelmezés az evangélium meghamisítása”, azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás bármilyen rendszerbefoglalása ellentétes magával a kinyilatkoztatással. Vagy az az állítása, hogy „akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek vállaira helyeznek,” nem azokat dorgálja-e, akik az újraházasodottakat nem engedik szentáldozáshoz járulni?

Nem a „határátlépőknek”, a bűnökben megátalkodottaknak jelentenek az ilyesfajta beszédek felmentést és biztatást?

Forrás: Füzesi Zsolt

Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison,

Apologéta: "Az Egyház ne moralizáljon és kerülje az ideológiákat." Ez bizony olyan mondat, ráadásul kijelentő módban, ami gyakorlatilag felülírja Krisztus kétezer éve adott és az Egyház ugyanennyi időn áti tanítását. Olyan, ami mindent meghazudtol, amit eddig tanult az ember az életben, és a katekézisben (hittanon).
Az ideológia a Wikipédia meghatározása szerint: "Az ideológia általános világnézeti jellegű (filozófiai és/vagy vallási és/vagy gazdasági és/vagy politikai) eszmék egységes elméletté szervezett olyan rendszere, melynek célja az (aktuális vagy a mindenkori) emberi társadalom kritikai leírása, és ennek alapján, irányelveket állapít meg a társadalom működtetésére nézve."
Ha innen nézzük Ferenc kijelentő mondatát, akkor az azt jelenti, hogy az Egyház ne vegye figyelembe az erkölcsi kérdéseket (lépjen át vagy túl rajta), illetve az Egyház a saját Istentől kapott 2000 éves tanítási rendszerét: morális kérdések, a közel kettőszázötven dogma [isteni kinyilatkoztatás] tanítását dobja félre. Egy ilyen mondatért a közékorban - mégha pápa volt az illető - az embert máglyára küldték volna.