A tanulóévek
Pázmány Szent László és Zsigmond királyok
városában, Nagyváradon született 1570. október 4-én, egy bő évszázaddal
Janus Pannonius nevezetes búcsúversének írása után. A Szent
László-hagyomány erősen élt a városban, azonban a vallási egység ekkorra
már megszűnt: a reformáció hullámai elérték Váradot is, így Debrecen
mellett és közelségében a protestantizmusnak egy újabb szellemi és
kulturális központja alakult ki. A Pázmány család is előbb
evangélikussá, majd reformátussá lett. A későbbi katolikus főpap
gyermekévei tehát protestáns környezetben teltek el, azonban nagyon
korán, 13 évesen katolizált. Ennek talán az a magyarázata, hogy
mostohaanyja hithű katolikus volt (édesanyját 8 esztendős korában
veszítette el), illetve egy másik lelki hatás is érte, amikor a híres
olasz jezsuita, a pápa diplomatája, Antonio Possevino Váradon tett
látogatást, és ott miséket is tartott. Mindenesetre 1583-ban Pázmány a
kolozsvári jezsuita szemináriumba iratkozott be még református hívőként.
Ide egyébként számos protestáns nemes is beadta gyermekét. Ugyanis a
rekatolizációs folyamattal és a jezsuita rend tevékenységével
összefüggésben még ma is széles körben elterjedt tévhittel ellentétben a
kollégium szabályai tiltották az áttérésre történő rábeszélést,
valamint az erőszakos hittérítést, azonban a katolikus légkörben, a
kiemelkedő tudásukról és munkabírásukról nevezetes jezsuita tanárok
példájára az odairatkozó protestáns fiatalok többnyire rövid időn belül a
katolikus hitre tértek.
Noha, akár a királyi országrész, Erdély is
protestáns többségű ország volt az 1570-es években, ellenben János
Zsigmond (1541-1571) uralkodása idején, 1568-ban hozta a tordai
országgyűlés azt a végzést, miszerint a négy bevett vallás, vagyis a
katolikus, az evangélikus, a református és az antitrinitárius egyaránt
szabad vallásgyakorlási jogot kapott. Kolozsvárott történetesen az
antitrinitarizmusból kifejlődött unitáriusoké lett a vezető szerep.
Azonban a katolikus Báthory István (1571-1586) fejedelem a „római
religio” pozícióit kívánta erősíteni, és 1579-ben sikerült elérnie, hogy
mind Róma, mind a jezsuiták osztrák rendtartományi főnöke beleegyezett
az erdélyi misszió létrehozásába, s a katolikus egyház egyik legerősebb
európai bástyájáról, Lengyelországból 10 rendtag indult útnak Erdély
irányába. Még ebben az évben megérkezett Rómából Szántó István, az első
magyar jezsuita, több magyar rendtag kíséretében, 1580-ban pedig
beköltözött az iskola Kolozsvárra, a Farkas utcai ferences kolostorba.
Ide került az ifjú Pázmány, s a merőben új környezet, az olasz, lengyel,
német, spanyol, horvát és magyar szerzetesekből álló kollégium és
tantestület, a szigorú fegyelem és a latin nyelv rendkívüli tekintélye
egy életre szóló élményt jelentett az ott tanuló diákok számára. A
fiatal Pázmányra legnagyobb hatással Szántó István volt, aki 1580-1584
között Kolozsvár magyar katolikus hitszónokaként térített, hitvitázott
és prédikált. Lobbanékony természet, szenvedélyes erdélyi patriotizmus
jellemezte, aki még a katolikus polemikusok legnagyobbikával, Roberto
Bellarminóval is vitába keveredett Rómában néhány teológiai tételt
illetően. Ha magyar ügyről volt szó, hangja különösen felizzott, soha
nem tudta feledni, hogy anyja és testvérei török rabságban haltak meg.
Minden alkalommal szót emelt a magyarságért, „amelyet elnyomnak,
széttépnek és lábbal taposnak, védelméért pedig egyetlen külföldi
hatalom sem tesz semmit. Szántó meggyőződéssel vallotta a „propugnaculum
christianitas”, azaz Magyarország a „kereszténység védőbástyája” elvét,
melyet a legmarkánsabban talán ő fogalmazott meg a hódoltság korában:
„Mert kicsoda akadályozta meg, hogy Németországot a török el ne
pusztítsa? Magyarország. A dühös és kegyetlen szaracénok fegyverét és
sújtó karját ki tartotta vissza Stájerországtól, Karintiától és egész
Illíriától? Magyarország. És végül ki zárta be a kaput az Ausztriába
betörni i szándékozó, török előtt? Csak Magyarország. Ez az ország
megvédte a keresztény tartományok békéjét, városaikat arannyal és
ezüsttel gazdagította, élelemmel látta el, fegyverrel oltalmazta és a
keresztény szabadságot megőrizte. És íme, most ez a szegény Magyarország
bűnei miatt testi és lelki ellenségeitől szorongattatik, senkitől
segítséget nem várhat, katonái a barbárok ellen nem bírják megvédeni, az
eretnekek ellenében, főpapjai és lelkipásztorai nem képesek
megoltalmazni, a hitbeli tévedésekkel szemben tudósai nem tudják
felvilágosítani, szerzetesei pedig makulátlan életükkel nem képesek ősi
keresztény hitében megerősíteni".
Pázmány 1588 őszén kilenc társával együtt
felvételét kérte a Jézus Társaságába, ahová végül is a jelentkezők közül
az öt legalkalmasabbat ítélték az elöljárók belépésre érettnek, köztük
Pázmányt is. 1588. október 6-án novíciustársaival együtt útnak indult
Krakkó felé, hogy az előírt tanulóéveket a lengyel város újoncházában
töltse el. Pázmány ekkor még nem tudhatta, hogy soha többé nem látja
viszont Erdélyt, s hogy még ez év december 23-án a rendet is kitiltják
onnan. 1603. június 9-én a kolozsvári protestáns polgárok egy csoportja
megtámadta, kirabolta és földig rombolta a rendházat és a kollégiumot.
Talán ifjúkorának ez a megrázó élménye is hozzájárult, hogy másfél
évtized múlva induló protestánsellenes hitvitáiban oly szenvedélyes
hangot tudott megütni, s – miként azt Kosztolányi írja – „tollán oly
forró tinta csordogált” kezdettől fogva. Később, 1590-ben Pázmány
Jaroslawba került, itt azonban rövid időt töltött és még ez év őszén
Bécsbe érkezett.
A Nyugat-Európa kapujának számító, több mint 50
ezer lakosú nagyvárost ekkortájt még a pompás itáliai városépítészeten
és művészeten iskolázott olasz humanisták is úgy emlegették, mint az
„ultramontán”, azaz „Alpokon túli” területek legszebbikét, amelyben a
tudományok és művészetek otthonra találtak. Az 1365 óta működő bécsi
egyetem az itáliaiakkal ugyan nem vehette fel a versenyt, de így is
Közép-Európa legfontosabb tudományos centrumai közé tartozott. A városba
érkezett ifjú novíciusnak azonban nem az egyetemen kellett folytatnia
tanulmányait, hanem a jezsuita kollégiumban, amely akkor az Am Hof nevű
téren, az egykori Babenberg-hercegek palotájának helyén állott. A
dinasztia 976 és 1246 között a mai Ausztria elődjén, Ostmarkon
uralkodott. Pompás gótikus templom uralta a teret, a „kilenc angyali
karról” elnevezett háromhajós székesegyház, az ún. „Kirche zu den 9
Chören der Engel”, amely a 14. század végén épült, s a mellette lévő
rendházzal együtt a karmelitáké volt. A jezsuita kollégiumban a Ratio
Studiorum pontosan előírta a tananyag elsajátításának módszerét és
ütemét is. Eszerint a tanár előadásán a szöveg előzetes, otthoni
elolvasása után, annak ismeretében kellett a hallgatóknak megjelenniük,
így a szabadon előadott és tollba mondott anyag már nem volt számukra
ismeretlen. Az előadást követően kisebb csoportokban kellett a
hallottakat megvitatni: egy növendék összefoglalta az anyag lényegét, a
többiek bírálták, vagy kérdéseket intéztek hozzá. Mindezt kiegészítették
az ünnepélyes viták, a disputációk, amelyek során önállóan kellett a
hallgatóknak egy-egy tételt megvédeniük vagy támadniuk. A Bécsben
eltöltött éveknek – különösen az alapos logikai tanulmányoknak – nagy
szerepük lehetett abban, hogy később Pázmány hitvitáinak mindig is egyik
legerősebb oldala a logika maradt, ennek vaskövetkezetességű
alkalmazása, kérlelhetetlen szigora legfőbb erényei közé tartozott. A
kiváló képességekkel megáldott Pázmány rövidesen a kollégium legjobb
hallgatói közé számított, híre – a rendszeres tájékoztató jelentések
révén – Rómába, Claudio Aquaviva rendi generálishoz is eljutott, ő pedig
nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a jezsuita rend magasan
képzett, magyar anyanyelvű tagokkal is gyarapodjék. Aquaviva a
következőket írta 1593. január 16-ai levelében a bécsi intézet
rektorának: „Óhajtjuk, hogy Tisztelendőséged elküldje hozzánk Pázmány
Pétert, akiről már kétszer írtunk”. Ez rendkívüli fontosságú dolog volt
Pázmány Péter életében, hiszen Rómába kizárólag a legkiemelkedőbb
tanulmányi és jellembeli tulajdonságokkal rendelkező ifjak juthattak el.
Pázmány 1593. április 2-án érkezett az „örök
városba”, amelynek lakossága ekkortájt 100 ezer főt számlált. A 16-17.
század fordulójára nagy fordulat következett be az „Urbs”, a pápaság és
az egész katolikus egyházszervezet életében. Az 1545-1563 között
ülésező, a katolikus megújulás alapjait lerakó tridenti (trentói) zsinat
szigorú rendszabályai megszilárdították az egyházfegyelmet, a pápai
udvarban is megszűntek a „reneszánsz pápák” időszakára jellemző
korrupciós ügyek és botrányos állapotok. Létrejött Loyola Szent Ignác
rendje, amely mélységes elhivatottsággal állt a katolicizmus
megújításának és a szentszéki tekintély megerősítésének szolgálatába.
Mindezt a folyamatot művészettörténeti korszakváltás is kísérte:
Pázmányt egy születőfélben lévő barokk város fogadta. Voltaképpen már
Michelangelo kései alkotásai is a barokk korstílus előfutárainak
tekinthetők, a Sixtusi kápolna hallatlan eréllyel ítélkező, sodró
lendületű Krisztus-alakja és tarkán kavargó embertömege, valamint a
Szent Péter-bazilika monumentális ívű kupolája mind ezt sejtetik.
Pázmány Péter maga is ott volt 1593. november 18-án azon az ünnepségen,
amelyen az új bazilika kupolájának aranykeresztjét felszentelték a
Michelangelo halálát követő 29. évben. Rómában az ifjú magyar jezsuita
növendék az akkori klerikusképzés elit intézményébe, a Collegium
Romanumba került. Az iskolát maga Loyola Szent Ignác alapította,
csodálatos, új épületébe azonban csak – a naptárreformot is bevezető –
XIII. Gergely (1572-1585) egyházfősége alatt költözhetett be 1584-ben.
Pázmányra római évei alatt a legnagyobb hatást kétségkívül Roberto
Bellarmino, az intézmény elöljárója gyakorolta – bár közvetlenül nem
volt tanára –, akinek fő műve a Disputationes de controversiis
christianae fidei, azaz Viták a keresztény hit vitatott kérdéseiről
(Ingolstadt, 1581-1593) hatalmas hitvédelmi szintézis, a katolicizmus
egyik alapműve, amely az elkövetkező négy évtizedben 30 kiadást (!) ért
meg. A képzés középpontjában a skolasztikus teológia állott, amelyet a
jezsuita rendalapító előírásainak megfelelően Aquinói Szent Tamás Summa
theologica, vagyis a Teológia összegzése című szintézise alapján
oktattak. Tanulmányai végeztével, 1596. április 13-án, nagyszombat
napján végül Pázmányt pappá szentelték. Az ünnepélyes szertartsra a
hagyományoknak megfelelően a Lateráni Bazilikában került sor. Az
ünnepség fényét emelte, hogy résztvett rajta Alfonso Carillo is, aki
ekkor már 4 éve az erdélyi misszió vezetője és Báthori Zsigmond
fejedelem gyóntatója volt, s arra számított, hogy az újonnan
felszentelt, erdélyi származású fiatal jezsuitát magával viheti majd
Erdélybe. Pázmánynak előbb azonban meg kellett védenie teológiai doktori
címét. Ez az öt órán át tartó nyilvános disputa teljes sikerrel zárult.
Azonban az ifjú magyar jezsuitának még egy évig Rómában kellett
maradnia, mivel a bölcseleti és teológiai tanulmányok után az utolsó,
ún. probációs, azaz próbaév következett. Ennek során az ifjú papok
lelki, akarati és érzelmi életét kívánták erősíteni. Ezen idő alatt
különböző gyakorlatokat végeztek: kórházi szolgálat, betegápolás,
konyhai és egyéb házi munkák, gyermekek és tanulatlan emberek közötti
hitoktatás, prédikálás és gyóntatás követték egymást. A probációs év
lelki élményeivel felvértezve hagyta el Pázmány Rómát 1597 nyarának
végén, hogy elfoglalja a grazi egyetem filozófiai fakultásának
katedráját.
Forrás: Lipusz Zsolt történelem tanár (kuruc.info)