Pázmány Péter, a főpap és az államférfi VI.

Nos, a teológiai fejtegetések mellett elkeseredett, indulatos és durván személyeskedő jellegű megnyilvánulásokat is magában foglaló hitvitázó irodalom éppen abban a korban zajlott, amelyben a katolikus-protestáns vallási-politikai törésvonal mellett a magyarságot a politikai három részre szakítottság állapota és annak minden következménye is sújtotta, ettől függetlenül ma már a nagy hitviták szereplői nemzeti történelmünk kölcsönösen elismert nagy alakjai.

Pázmány Péter, a főpap és az államférfi V.

Pázmány 1609-ben három vitairatot is megjelentetett. Elsőként Alvinczi Péternek, Kassa város református prédikátorának, vezető protestáns teológusnak címezte Öt szép levél című ironikus vitairatát. Az Öt szép levél mindegyike a felekezeti viták egyik fontos és aktuális kérdését helyezi középpontba. Az első levél „az pápisták bálványozásáról” szól. A református hitvitázó álláspontjával szemben, miszerint „mely nagy bűn az bálványozás”, Pázmány kifejti, hogy „az képek tiszteleti nem bálványozás”, vagyis a „római hitre” vonatkozóan ez rágalom. Pázmány a tridenti zsinat álláspontját idézi, miszerint a szentképeknek illendő becsületet és tiszteletet kell adni, „nem azért, mintha ezekben valami istenség avagy erő volna, melyet böcsülleni kellene, avagy tőlük valamit kérni: hanem csak azért, hogy akit jegyeznek, azt tiszteljük ezek által.

Pázmány Péter, a főpap és az államférfi IV.

16-17. században vallás és politika szétválaszthatatlanul összefonódott, a „religio”a legszélesebb értelemben vett közügy, sőt az egyén legfőbb identitástudat-meghatározó tényezője volt. Minden más, regionális-helyi, etnikai önazonosságtudati ismérv csak ez után következett. (Többek között ezért is teljesen anakronisztikus és értelmetlen törekvés a modern nacionalizmus ideológiáját visszavetíteni a 17. századba vagy még korábbi időszakra, azon egyszerű oknál fogva, hogy az akkor még nem is létezett). A 17. század elején a Habsburg Birodalom ún. osztrák örökös tartományi felében – Madách Az ember tragédiája című drámai költeménye prágai színéből jól ismert – II. Rudolf (1576-1608) erőteljes ellenreformációs politikába kezdett.

Pázmány Péter, a főpap és az államférfi III.

Magyari István sárvári lutheránus prédikátor 1602-ben jelentette meg Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvét, amelyet Nádasdy Ferenc királyi tanácsosnak, alsó-magyarországi főkapitánynak, a „keresztyén tanítók” pártfogójának dedikált. Ebben a szerző a török hódoltság okaira próbál magyarázatot találni, melyet Isten büntetésének tart. A következőket írja erről: „Nem sokkal vagyon nekünk is különben dolgunk az törökkel, mint Herkulesnek vala az hidra kígyó ellen való igyekezetiben, mert miképpen hogyha egyik fejét Herkules elvágja vala az hidrának, legottan más két vagy három feje nő vala az egy elvágott helyében…”

Pázmány Péter, a főpap és az államférfi II.

Az erdélyi küldetésből így semmi sem lett, ott és a királyi Magyarországon egyébként is zűrzavaros politikai és katonai helyzet alakult ki, már évek óta zajlottak a tizenötéves háború (1591-1606) csatározásai a Habsburgok vezette keresztény koalíció és a török között. Graz a „híd Róma és Magyarország között” szerepet töltötte be a rekatolizáció folyamatában. Egyetemére az osztrák tartományokból, Horvátországból és a királyi országrészből is egyre nagyobb számban küldték fiaikat a neves nemesi famíliák, így például a Zichy, Nádasdy, Erdődy, később a Zrínyi-család sarjai végezték itt tanulmányaikat. Miután Pázmány végigtanította a hároméves filozófiai kurzust, elöljárói új, keményebb feladat megoldására szemelték ki. Ismét felvetődött az erdélyi misszió lehetősége, azonban végül 1600 októberében Vágsellyére (jelenleg Szlovákiához tartozik), a magyar nyelvterület egyetlen jezsuita kollégiumába irányították a fiatal pap-tanárt.

Pázmány Péter, a főpap és az államférfi I.

A 17. század első harmadában a királyi Magyarország szellemi, vallási és politikai vezetője, fárosza Pázmány Péter esztergomi érsek volt. A politikai ellenfél, Kemény János – utóbb erdélyi fejedelem – emlékiratában így méltatja: „Egy időben élének ez három nagy magyarok: 1. Bethlen Gábor, 2. Pázmány Péter, 3. Eszterházy Miklós, akiknek esméretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem”. Pázmány egy személyben volt kora politikai vezéregyénisége, a rekatolizációs folyamat megvalósítója és irodalomtörténetünk jeles klasszikusa.