Pázmány az országos politikában
Számos városból elűzték az evangélikusokat, s tiltották szabad
vallásgyakorlásukat. II. Rudolf – magyar királyként I. Rudolf néven
uralkodott – az állami vezetésben kizárólag katolikusokra támaszkodott,
diplomáciai kapcsolatait pedig a katolikus nagyhatalmak, Spanyolország
és a Vatikán irányvonalához kötötte. Magyarországon ellenben igen nehéz
volt ezt a politikai és vallási törekvést érvényesítenie, hiszen az
arisztokrata politikusok túlnyomó többsége református, illetve
evangélikus volt, a protestánsok aránya pedig országos átlagban
meghaladta a 80%-ot is. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a
rebellióra mindig hajlamos és az abszolutista törekvések ellen – európai
kortársaihoz hasonlóan – mindenkor lázadó (alkotmányjogilag az 1222.
évi Aranybulla nevezetes 31. cikkelyére, az ellenállási záradékra,
teológiai megközelítésben pedig Kálvin „zsarnokölési tan”-ára hivatkozó)
protestáns magyar rendek mögött a 17. században ott álltak az ugyancsak
református erdélyi fejedelmek a maguk katonai erejével és a Török
Birodalom kétes értékű pártfogásával. A rekatolizációs politika
kezdetekor tehát az uralkodó csak a katolikus főpapokra számíthatott
birodalma magyarországi felében. 1607. július 4-én Mátyás főherceg, aki
ekkor már ténylegesen átvette a beteg II. Rudolftól Magyarország
kormányzását, Pázmány legfőbb hazai pártfogóját, Forgách Ferenc püspököt
nevezte ki esztergomi érsekké. Forgách hajlíthatatlan, semmiféle
kompromisszumot kötni nem akaró, fanatikus híve volt egyházának.
Elvetette a Bocskai-felkelést lezáró 1606. évi bécsi békét és végsőkig
tiltakozott a protestánsok számára megadott szabad vallásgyakorlat
ellen. Akár a fegyveres fellépést is helyeselte a vallási viták
eldöntését illetően.
Ebbe a feszült, heves vitáktól izzó politikai
küzdelembe került a Grazból visszatérő Pázmány 1607 nyarán. A nemesi
származású jezsuitában azonban már kezdettől fogva az a meggyőződés
alakult ki, miszerint Forgách érsek merev álláspontja a katolikus egyház
kárára válik, és maga ellen fordít minden hazai politikai erőt. 1608
nyarán a magyar rendekkel kötendő kompromisszumon munkálkodó Mátyás
főherceg – utóbb II. Mátyás (1608-1613) néven király – véleményt kért
több főpaptól azt a kérdést illetően, hogy egy hithű katolikus uralkodó
adhat-e vallásszabadságot a birodalmában élő protestánsoknak. A
válaszadásra kért öt főpap közül négy egyértelműen elvetette ezt a
gondolatot, egyedül Pázmány vélekedett másként. Pázmány véleménye e
kérdésben a tőle már megszokott logikus okfejtésre épült. 1608-as
írásában 11 pontban foglalta össze a vallásszabadság megadásának
ellenérveit, viszont 21 okot említett a tolerancia megadása mellett.
Egész érvrendszere, a tartalmi súlyozás is egyértelműen azt mutatja,
miszerint a vallásszabadság szentesítése mellett kell döntenie az
uralkodónak. Egyik fő érve a megadás mellett így hangzik: „A magyarok a
törökkel és a tatárokkal nagy és szoros szövetségben vannak, és inkább
alávetnék magukat a törököknek, semhogy vallásszabadságuktól megfosztani
engedjék magukat”. Több katolikus teológus, illetve uralkodó számára
úgy vetődött fel ez a kérdés, hogy a két fő ellenség, a „pogányság és
protestantizmus” közül melyik a rosszabb, illetve úgy vélték, nem is
kell közöttük különbséget tenni. Pázmány mindenkor határozottan és
következetesen tiltakozott e fanatikus álláspont ellen, és markánsan
szétválasztotta az iszlámot és a protestantizmust. Politikai nézeteit
talán beadványának 6. pontja foglalja össze a legtömörebben: az
országtól távol élőknek könnyű mereven a vallásszabadság ellen
nyilatkozniuk, de ha itt lennének, ők is másként vélekednének e
kérdésben. Ez az érvelés is bizonyítja, miszerint Pázmány nem elvont,
spekulatív módon, teoretikus alapállásból, „íróasztal mellől” közelített
a problémához, hanem nagyon is empirikus szemlélettel, a politikai
gyakorlat és az erőviszonyok reális mérlegelésével alkotott arról
véleményt.
A politikai életben először azzal keltett
feltűnést – fogalmazhatnánk úgy is: kisebb botrányt okozott – hogy az
1608-as országgyűlésen a protestánsoknak adott engedmények ellen
tiltakozó klérushoz Pázmány, mint a jezsuita rend küldötte, nem
csatlakozott. Másik meghökkentő, kezdeti politikai lépése az volt, hogy
az abszolút királyi hatalom ellenében ő a rendek követeléseinek
elismerése, annak jogossága mellett döntött, tehát a rendi dualizmus
rendszerét védelmezte. Miként saját maga megfogalmazta. „Az nemességnek
is privilégiomit szeretem és tehetségem szerint oltalmazom”. Pázmány
egész közéleti pályafutása során – 1637-ben bekövetkezett haláláig –
kompromisszumos megoldásra törekedett a politikában, s az ideális
kormányzati formának a rendek és az uralkodó közötti politikai
egyensúlyt tekintette. Ezért hangsúlyozta írásaiban, prédikációiban és
egyetemi előadásaiban a törvényesség és a törvénytisztelet fontosságát,
amely mindkét felet, a rendeket és a királyt egyaránt kötelezi.
Természetesen csak ilyen légkör biztosíthatott számára megfelelő teret
ahhoz, hogy szellemi fegyverekkel, érveléssel, vitával és meggyőzéssel,
szóval, tollal és iskolák alapításával érje el a magyar nemesség
rekatolizálását.
A 17. század első harmadának fejleményei igazolták
koncepciójának helyességét. A rendi privilégiumok erődszerű
bástyafalain, amelyeken korábban mind a fegyverek, mind a jog ereje
megtört, a meggyőzés, a józan logikai és teológiai érvelés szavai
áthatoltak, s megkezdődött előbb a főurak, majd később a köznemesség –
akik szervitori viszonyban álltak az arisztokráciával, noha jogilag,
elvi síkon ugyanazokkal a privilégiumokkal rendelkeztek, miként ezt
Webőczy nevezetes Tripartitumának (Hármaskönyv) „primae nonusa” is
rögzíti – áttérésének nagy sorozata. A hagyomány 30 olyan főrangú
családról beszél, akik az ő hatására tértek vissza a katolikus egyházba.
Többek között olyan nevezetes, történelmi famíliák, mint az
Eszterházyak, Erdődyek, Pálffyak, Apponyiak, Thurzók és Zrínyiek is. Ez
utóbbi család esetében a költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós, a
Szigeti veszedelem című eposz szerzőjének édesapja, Zrínyi György volt
az, aki rekatolizált.