És amikor ezek előtt süveget vetünk, térdet hajtunk, Christust imádjuk, akit jegyez az kép” – összegzi mondanivalóját Pázmány. Ezt követően a kép és a bálvány fogalmát különíti el gondosan. Az utóbbi ugyanis „oly teremtett állat (élőlény – L.Zs.), melynek az bálványozók isteni tiszteletet tésznek”, s mivel a római katolikus egyház a képeket és szobrokat csak jelekként, a szenteket pedig közbenjárókként értelmezi, így nem is lehet valós az ellene felhozott bálványimádás vádja.Hasonlóképpen problematikus és nagy viharokat kavaró kérdést tárgyal a második levél is, nevezetesen, hogy a katolikusok szerint mennyiben kötelező a más vallásúaknak tett ígéretek, fogadalmak, szerződések megtartása. Különösen két múltbeli esemény szolgált a vádak alapjául: a konstanzi zsinaton (1414-1418) a Zsigmond császár legfelsőbb ígéretére hitlevéllel ellátott Husz János elfogatása, és megégettetése 1415-ben, valamint az I. Ulászló (1440-1444) magyar király által Nagyváradon megkötött békeszerződés megszegése.
A harmadik levél a cölibátus, azaz a papi nőtlenség ismét csak heves viták kereszttüzében álló tételéről fejti ki a katolikus álláspontot. Elmondja, hogy a tilalomról még VII. Gergely pápa határozott az 1074-es római zsinaton, de a katolikus-protestáns vita valójában arról bontakozott ki 1517 után, hogy 1074-ben vezették-e be a cölibátust, vagy csak megerősítették a már korábban hozott intézkedést és létező gyakorlatot. Pázmány azt fejtegeti, hogy a klerikusok már a kereszténység korai évszázadaiban is választás előtt álltak: vagy az egyházzal, vagy embertársukkal jegyzik el élethossziglan magukat. A kérdésben a tridenti zsinat 24. ülésszaka igen szigorú és egyértelmű határozatot hozott: fenntartotta a papi házasság tilalmát.
A negyedik levél eltérő karakterű, ugyanis egymás után 26 kínos kérdést vesz számba, mindegyiket néhány tömör mondatba sűrítve. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy e helyen Pázmány Luther és Kálvin szövegeiből kontextusaikból kiragadott mondatokat idéz, s nem egy esetben elragadják érzelmei is. A protestáns vitapartner viselkedését ironikus módon így teszi szemléletessé: „Ti is, mikor prédikációtokba feddeni kellene az gonosságot, csaknem megfagy az nyelvetek, mikor pedig az pápa ellen káromkodtok, izzad még az prédikálló szék is”.
Végezetül az utolsó levélben egyértelmű támadásba megy át a katolikus hitvitázó. Itt a „hét erős bizonyság” érvét sorakoztatja fel amellett, hogy Luther és Kálvin követői bálványozók, sőt – Pázmány szerint – eretnekek is egyben.
Az Öt szép levél címzettje, Alvinczi Péter azonnal válaszolt kihívójának Egy tetetes neve vesztett Pápista embertől S. T. D. P. P.-től küldetett színes öt levelekre rend szerint való Felelet Alvinczi Pétertől, a Kassai Magyar Ekklézsia lelkipásztora címmel. A Felelet egyetlen példánya sem maradt fenn, azonban Pázmány újabb – szintén 1609. évi – válasziratából tartalma és stílusa is rekonstruálható. A barokkosan terjedelmes mű címe: Alvinczi Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztényi szelídséggel való megrostálása Pázmány Pétertül, az Jesuiták rendin való legkisebb tanítótul. Pázmány már a bevezető részben így összegzi protestáns lelkésztársának Feleletét: Alvinczi „pajkos tréfákkal és ló faránál kohlott paraszt szidalmazásokkal feltetézett” könyvében szerinte „semmi egyéb nincsen egynehány jó módgyával ejtett magyarismusnál, Aesopus beszédinél, korcsmárul költ kajtor tréfáknál, istállóhoz illő poshatt szidkozódásoknál”. Arra is céloz Pázmány, hogy Alvinczi az Öt szép levél feletti felháborodásában még fegyveres akcióval is megfenyegette őt, ezért írja neki: „Noha talám nem karddal, hanem pennával, nem vérrel, hanem téntával kellene énellenem hadakoznod”.
A vita már a személyeskedést és a trágár szófordulatokat sem nélkülözi. Amikor – miként az a Megrostálásból rekonstruálható – Alvinczi Feleletének ahhoz a részéhez ér Pázmány, ahol a kassai prédikátor azt írja a pozsonyi apácákról, hogy „mind viselősön találtatának”, a katolikus polemikus így replikázik: „Ha fogadást nem töttem vólna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám itt az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apácáknak békét hagyván, anyácádra viselnél gondot”. De hogy Alvinczi sem fukarkodott a hitvita során a megfelelő verbális eszköztára hadrendbe állításával, azt bizonyítják Pázmány következő sorai: „Végezetre énreám mindenféle szitkokkal agyarkodik Alvinczi uram, és mint az sebes esőt úgy szórja reám az ő nyelvének mérgét. Én őnéki Patvarkodó, Hypocrita, szamár, ördögi irigységgel és ördögtül tanult mesterséggel rakva vagyok ; mint az vak eb az árkot, mint az Gál ebe az medvét, úgy kerülöm az igazságot; bérletten ravasz vagyok; az szemtelen ördöghöz hasonló vagyok; orcámra ültem, az pharisaeusok igyenes lineán (egyenes vonalon, ágon – L.Zs.) fajzatti vagyunk mi; én szemtelenül hazudok; rázom, mint az disznó az bársont; az házasság szentség, úgymond, de nem olyan latornak való, mint ü; tetétül-fogva mérész és orcátlan patvarkodónak, deli palástú Pilátusnak, süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához hasonlónak nevez, és azt mondgya, hogy mint tengeren egyik hab az másikat tolja, szinte úgy tolyong egymás után sok hívságom”.
Természetesen Pázmány sem maradt adós a válasszal. „Hogy azért ennek a nevevesztett, nyálaskodó prédikátorkának körmét megkoccantsam, és az sípot béfalassam véle: az Istennek szent nevét segítségül híván, világoson megmutatom, mely álnok, szemfényvesztő, csalárd tekéletlenségekkel szokták az prédikátorok terhelni az mi igaz vallásunkat”. Néhány oldallal utóbb még messzebb ragadja az indulat: „Tök az agyad, s más az agyad veleje, ha te csináltad ezt az verset…” A reformáció alapítójáról, Luther Mártonról pedig ezt veti papírra a Megrostálás írója: „Luther Mártontúl azt olvasom: hogy az ő anyja fürdőházban szolgáló leány vala, ki az ördögtűl megnyomatván, Luthert nem természet folyása szerént férfiútúl, hanem az ördög mesterségéből szülé”.