Cristina Siccardi katolikus történész és publicista a következő mondattal kezdi a könyv bemutatását:
Pater Gleize könyvének első részében három nagy témát jár körül, melyek, ahogy ő hangsúlyozza, elválaszthatatlanul összetartoznak: a tradíció, a tanítóhivatal és a hit.
Az olyan dokumentumok, mint a Lumen gentium, ahol az Egyházat mint „Isten népe” prezentálják, a Nostra aetate a nem-keresztény vallásokról, az Unitatis redintegratio az ökumenizmusról és a Dignitatis humanae a vallásszabadságról „valóban és okkal vezetnek oda, hogy feltegyük a következő kérdést, ahogy ezt Ratzinger bíboros is tette: »Vajon az egyház ma még tényleg ugyanaz-e, mint ami tegnap volt, vagy nem lehet, hogy egy másikra cserélték ki, anélkül, hogy ezt megmondták volna?«”
Mindenki tisztában van vele, hogy az Egyházban nagy változások történtek, melyek az igazság szolgálatában álló tan hirdetését is érintik, és ezzel minden ember üdve számára felelősséggel bírnak.
Az egyháztörténelem 21 ökumenikus zsinata közül csak ez az utolsó nem volt dogmatikus, hanem pasztorális zsinat. És egyedül ezt nem azért hívták össze, hogy a tan egyik égető kérdését tisztázzák, hanem hogy „szívélyes” hangon az akkori „modern” világgal szót értsenek. Azzal a világgal, mely időközben posztmodern lett, és egyúttal egy traumatizált vallási, erkölcsi, szociális, politikai és gazdasági válságba jutott.
XVI. Benedekkel nem kisebb ember, mint egy hivatalban levő pápa hasonlította össze híres beszédében a római kúria előtt 2005. december 22-én a zsinat utáni kort a Niceai Zsinat utáni idővel idézve Nagy Szent Vazul szavait (329-379): „Rekedt kiabálása azoknak, akik egymással vitatkoznak, az érthetetlen locsogás, a szünet nélküli lárma zavaros zajai, mind ez szinte már az egész Egyházat elborította, és az igaz tanhoz való hozzátevések vagy elvevések által meghamisította az Egyházat.”
Péter székén váltás történt, de a problémák ugyanazok maradtak. Az Isteni Gondviselés lesz az, aki a jóakaratú emberekkel a csomókat és a problémákat meg fogja oldani.
„A problémákat ignorálni nem jelenti ezek megoldását. Elfojtani őket annyit tesz, mint lehetővé tenni, hogy bomlasztó és pusztító működésüket tovább folytathassák. A II. Vatikáni Zsinat egy probléma, melynek megoldását állandóan halogatják, miközben a szekularizáció mindig új, termékeny talajra talál az élet minden területén, mind a világi, mind az egyházi oldalon.”
Pater Gleize könyvének első részében három nagy témát jár körül, melyek, ahogy ő hangsúlyozza, elválaszthatatlanul összetartoznak: a tradíció, a tanítóhivatal és a hit.
Az olyan dokumentumok, mint a Lumen gentium, ahol az Egyházat mint „Isten népe” prezentálják, a Nostra aetate a nem-keresztény vallásokról, az Unitatis redintegratio az ökumenizmusról és a Dignitatis humanae a vallásszabadságról „valóban és okkal vezetnek oda, hogy feltegyük a következő kérdést, ahogy ezt Ratzinger bíboros is tette: »Vajon az egyház ma még tényleg ugyanaz-e, mint ami tegnap volt, vagy nem lehet, hogy egy másikra cserélték ki, anélkül, hogy ezt megmondták volna?«”
Mindenki tisztában van vele, hogy az Egyházban nagy változások történtek, melyek az igazság szolgálatában álló tan hirdetését is érintik, és ezzel minden ember üdve számára felelősséggel bírnak.
Az egyháztörténelem 21 ökumenikus zsinata közül csak ez az utolsó nem volt dogmatikus, hanem pasztorális zsinat. És egyedül ezt nem azért hívták össze, hogy a tan egyik égető kérdését tisztázzák, hanem hogy „szívélyes” hangon az akkori „modern” világgal szót értsenek. Azzal a világgal, mely időközben posztmodern lett, és egyúttal egy traumatizált vallási, erkölcsi, szociális, politikai és gazdasági válságba jutott.
„A Niceai Zsinat véget vetett annak a zűrzavarnak, ami benyomult az Egyházba, és ezután az ariánus eretnekség fokozatosan visszaszorult, hogy aztán teljesen eltűnjön, és ez e zsinat tanításának volt köszönhető. Ezzel szemben a II. Vatikáni Zsinat után kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a dolgok nem így történtek: most a zűrzavar a zsinat óta nyomult be az Egyházba, amit mindenki elismer. Az azóta eltelt 50 évben a zűrzavar járvány módon terjedt el, és mára a normális állapottá vált.”
XVI. Benedekkel nem kisebb ember, mint egy hivatalban levő pápa hasonlította össze híres beszédében a római kúria előtt 2005. december 22-én a zsinat utáni kort a Niceai Zsinat utáni idővel idézve Nagy Szent Vazul szavait (329-379): „Rekedt kiabálása azoknak, akik egymással vitatkoznak, az érthetetlen locsogás, a szünet nélküli lárma zavaros zajai, mind ez szinte már az egész Egyházat elborította, és az igaz tanhoz való hozzátevések vagy elvevések által meghamisította az Egyházat.”
Péter székén váltás történt, de a problémák ugyanazok maradtak. Az Isteni Gondviselés lesz az, aki a jóakaratú emberekkel a csomókat és a problémákat meg fogja oldani.
Forrás: Katolikus Honlap