A Svájci Gárda a Péter apostol sírja fölé emelkedő Baldacchino körül állt szolgálatban. Teljes parádés egyenruhájukat viselték, melyről azt mondják, hogy Michelangelo tervezte: acélsisak, nyaktól övön alulig érő, testhez álló, piros-sárga-kék csíkos zeke és nadrág. Mindegyik gárdista lándzsát tartott. Amint múltak az órák, a vatikáni tisztviselők, akik – mintha csak egy Greco képből léptek volna elő – méltóságteljesen lépkedve jártak a hajóban, hogy helyükre vezessék az előkelőségeket, hegyes fehér szakálluk keményített nyakfodrukba ütközött, kardjuk rézsútosan simult fekete szatén térdnadrágjukhoz.
Egy távolabbi templomszárnyból hirtelen vezényszavak hangzottak, s az egész bazilikában vigyázz-ba álltak a csapatok, miközben dárdák csörrenése és sarkantyúk pengése hallatszott. Majd ezüsttrombiták fanfárja zúgott fel, melynek hangjaira – csodálkozásomra – nők és férfiak ezrei álltak fel és éljeneztek. Végignéztem a főhajón a nagy nyugati kapuk felé és megláttam, amikor a menet elindult. Olyan volt ez számomra, mint valami középkori lovagi parádé. A Svájci Gárdisták fényes sisakjai lassan mozogtak az álló tömeg feje fölött. Láttam a pápai díszkíséretet kihúzott karddal, skarlát piros tunikában és sisakjuk forgójából lecsüngő hosszú fekete lófarokkal. Azután a vatikáni káptalan tagjai jöttek kettesével, valamennyi katolikus rend képviseletében. Majd a szerzetesek vonultak barna csuhában. Amikor az éljenzés véget ért, egy-két másodpercre olyan csend lett, hogy a márványon hallani lehetett az egyenletes lépések zaját és a sarkantyúk pengését.
A menet lassú díszlépésben közeledett a főhajóban, s az óriási templom, melyet eddig csupán az átszűrődő nappali fény világított meg, egyszerre számtalan lámpa fényárjában ragyogott fel, s a harsonák elnémultak. Az ünnepélyes menet vonulásának neszei töltötték be a Szent Péter bazilikát, s megláttam XI. Pius pápát valahol messze, a templom keleti végénél díszes gyaloghintóban, a „secdia gestatoria”-n ülve fehér öltözékében. Ékszerekkel megrakott tiara volt a fején, mozdulatlanul ült, csak kezét emelte lassan, a kereszt jelével osztva áldást a levegőben. Két „flabella” (nagy strucctoll-legyező) mozgott a pápa feje fölött. Ezek Konstantinápolyra és a bizánci császárokra emlékeztettek, és azokra az időkre, amikor Péter apostol képviselője uralkodott a keleti keresztény egyházban is.
Nem volt ebben a gazdag látványosságban egyetlen olyan tárgy vagy mozdulat sem, melynek ne lett volna meg a maga jelentősége. Nem volt egyetlen csipke-darab sem, melyet ne a megfelelő helyre tűztek volna, úgy, ahogy az az idők folyamán kialakult. Minden század összefogott, hogy hozzáadjon valamit ehhez a pápai menethez.
A Szent Péter bazilika fullasztó volt emlékeivel. Felfoghatatlan volt számomra, hogyan tudtak az emberek levegőt venni az éljenzéshez és „evviva” kiáltásokhoz. Egyszerre századok árasztották el a templomot, sebben az áradatban úgy kapkodott a képzelet, mint a fulladozó ember a levegő után.
Körülöttem az emberek mind éljeneztek, de az én torkom száraz volt, s azt hiszem, még akkor sem tudtam volna éljenezni, ha ezzel az életemet kellett volna megmentenem. Talán különösnek hangzik, de én az előttem lejátszódó jelenetnek semmiféle érzelmi vonzását nem éreztem, viszont értelmemre és képzeletemre hatott: egy fehérbe öltözött idősebb .embert láttam vállmagasságban tartott, kissé himbálódzó székben előrehaladni. De én nem egy embert, nem egy pápát láttam lelki szemeim előtt, hanem az egész történelmet és az összes pápát. Ehhez képest minden más intézmény fiatalnak látszott. Ez számomra a világ legősibb ma is élő intézményét jelentette: egy közösségi emlék látható kifejezését, mely visszanyúlik a keresztény korszak legeslegelejére.
A nagy széket hordozói leeresztették a vállukról. A fehér alak leszállt róla és a bíbor színű baldachin alatti fehér trónusra lépett. A kardinálisok sorra közeledtek hozzá és megcsókolták gyűrűjét. Magasan szárnyaló hangok csendültek fel a Sixtusi kápolna felől és a pápa az oltár elé térdelt... Olyan pillanat volt ez, amit nem tudok szavakba foglalni. Lelki szemeimmel egy hosszú-hosszú embersort láttam térdelni a múlt ködös távlatában és ezek között az elsőt, Péter apostolt…
„Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam”
Egy szemtanú leírása XI. Pius pápa ünnepélyes beiktatásáról
1922. február 12-én
1922. február 12-én
H. V. Morton - Pál apostol nyomában
Forrás: Katolikus Honlap.hu