Pázmány Péter, a főpap és az államférfi VI.

Nos, a teológiai fejtegetések mellett elkeseredett, indulatos és durván személyeskedő jellegű megnyilvánulásokat is magában foglaló hitvitázó irodalom éppen abban a korban zajlott, amelyben a katolikus-protestáns vallási-politikai törésvonal mellett a magyarságot a politikai három részre szakítottság állapota és annak minden következménye is sújtotta, ettől függetlenül ma már a nagy hitviták szereplői nemzeti történelmünk kölcsönösen elismert nagy alakjai.

Az 1609-es év harmadik vitairata azonban minden eddigi határt és mértéket túllépett hevességével. Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszekegy Istene címmel közreadott írása a genfi reformátor szövegeinek önkényes idézésére épül, kontextusából kiragadott mondatok segítségével igyekszik bemutatni, hogy Kálvin tanai mindenben ellentmondanak az alapvető keresztény hittételeknek. Pázmány „Kálvin-Hiszekegy”-e hangvételével, provokatív stílusával annyira felháborította a protestáns rendeket, hogy a pozsonyi országgyűlésen a szerző perbe fogását, jogi úton történő felelősségre vonását követelték. Azért is kirívó munka Pázmány életművében a „Kálvin-Hiszekegy”, mert egyéb egyházi és politikai írásaiban és tevékenységében mindenkor megfontolt és higgadt, diplomatikus volt. E művében Pázmány elsősorban a kálvini predestináció-, azaz eleve elrendelés-tanra nyitott össztüzet.

Ez a kálvini tanítás – bizonyos fokig – az áruvá váló jócselekedetek hierarchiájának ellensúlyozására fogalmazódott meg, az emberi tettek érdemszerző erejét, s az ebben rejlő üzleti szellemet volt hivatva megszüntetni. Pázmány katolikus álláspontja szerint ez nem helytálló érvelés, ugyanis ha Isten már „önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel”, s némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva”, akkor a tettek nem változtathatnak ezen semmit. Kálvin szavait Pázmány a végsőkig kiforgatva eljut ahhoz a konklúzióhoz, miszerint a genfi reformátor azt tartja, hogy a bűn szerzője Isten, hiszen ő rendelt eleve némelyeket kárhozatra. Majd ezeket tartja kiolvashatónak Kálvin szavaiból: „Hiszek az pokolbéli ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem-istenben”.

Nyilván Pázmány sem gondolta komolyan, hogy Kálvin az ördögben hisz Isten helyett, s tudta, hogy helytelen úton jár az, aki e nehezen felfogható tanának minden kijelentését szó szerint akarná értelmezni. Inkább egyfajta torzító tükröt kívánt protestáns vitapartnerei elé tartani, hogy megmutassa, hová vezethet az, ha az idézeteket szövegösszefüggéseikből kiragadva, önkényesen kezeljük. Tény azonban, hogy Pázmány a „Kálvin-Hiszekegy” után ilyen modorban és stílusban nem írt többé.

Pázmány rekatolizációs-missziós tevékenységét ösztönözte, hogy Thurzó György nádor 1610. március 28-ára Zsolna (ma Szlovákia) városába összehívta Felső-Magyarországi ágostai hitvallású (evangélikus) főurait, nemeseit, a szabad királyi városok képviselőit, valamint prédikátorait, hogy a bécsi béke, illetve az 1608. évi országgyűlés végzései alapján biztosított vallásszabadság értelmében kialakítsák az evangélikus egyház intézményi-jogi kereteit. Forgách érsek azonnal ünnepélyes nyilatkozatot bocsátott ki Pozsonyban, amelyben érvénytelennek és kánonjogi értelemben törvénytelennek mondta ki a zsolnai zsinatot. Zsinatot egybehívni és egyházi ügyekben intézkedni csakis a törvényes úton megválasztott érseknek áll jogában a katolikus álláspont szerint. Válaszként Forgách érsek 1611. augusztus 1-jére Nagyszombatba összehívta a királyi országrész katolikusainak országos zsinatát. Utoljára ilyet még Oláh Miklós esztergomi érsek kísérelt meg 1561-ben, hogy egyházának a protestantizmus tengerén vészesen süllyedő hajóját mentse, akkoriban még mindhiába. A katolikusok a nagyszombati zsinaton vetették meg újra egyházszervezetük működésének alapjait, mind a tridenti határozatoknak a magyarországi kánonjogba történő átültetésével, mind pedig az egyházfegyelem megszilárdítása terén. Sajnálatosan jellemző a kor erkölcseire, hogy külön határozatot kellett hozni a házasságban élő papok ellen, sőt a táncmulatságokban, vadászatokon részt vevő, részeges, uzsorás és kereskedelemmel foglalkozó egyháziak ellen is.

Pázmány nagy egyházmegújító ténykedése során szinte nap mint nap tapasztalta, hogy a katolikus dogmatika hatalmas katedrálisából egyetlen építőkövet sem lehet büntetlenül kiemelni anélkül, hogy bármelyiknek a hiánya ne indítana el láncreakciót, amely végül is az építmény teljes összeomlásához vezethet. Eszerint „aki egy cikkelyben megveti az anyaszentegyház tanítását, az egész keresztyéni tudományt bizonytalanná teszi”, majd így folytatja: „a hit olyan, mint a gyűrű, mely ha egy helyen megszakad, jól nem állhat az ember ujjában; olyan, mint a harang, mely elveszti hangosságát egy kicsiny hasadással. A tévelygés pedig, akármilyen kicsiny légyen is, olyan, mint az ék, melynek hegye vékony és mikor a fába ütik, nem nagy hasadást szerez, de mennél tovább verik, annál nagyobb nyílást hágy és végre akármely öreg (jelentése: nagy – L.Zs.) gerendát kettéhasít”. Ezek a gondolatok hívták életre Pázmány hatalmas összegző munkáját, élete főművét, Az Isteni Igazságra vezérlő Kalauz című könyvét, amely 1613-ban Pozsonyban jelent meg.

A Kalauz nem csupán a magyar hitvitázó irodalom csúcspontját jelentő teológiai és dogmatikai szintézis, hanem az első olyan magyar nyelvű (!) alkotás, amelyben a legnehezebb teológiai-filozófiai kérdésekkel is szembenézett alkotója, s olvasóinak hiánytalan világképet igyekezett adni. Arra is gondosan ügyelt Pázmány, hogy ne csak a katolikusoknak, hanem protestáns ellenfeleinek tételeit is autentikus forrásból, első kézből idézze: „Elhidd azért bizonyoson, hogy amit írok, ujjamból nem szoptam és hamisan sem költöttem, hanem a Luther, Calvinus és egyebek könyveiből szedtem”. Néhány korabeli sajtóhibától eltekintve valóban olyan hitelesek a szerző forráshivatkozásai, hogy bennük a modern filológia sem találat semmi kivetnivalót. A 15 részre tagolt mű első két könyve általános keresztényi alapigazságokat tárgyal – az isteni természet jellegéről, Krisztus méltóságáról, a mártírokról, a prófétákról, a keresztényüldözésekről –, vagyis bármilyen felekezetű olvasó elfogadhatta őket.

A 3. könyvben azt bizonyítja a szerző, hogy a római katolikus egyháztól és a pápaságtól elszakadt vallások nem lehetnek igazak és üdvözítőek, vagyis Pázmány szerint az evangélikus és református egyház „tudománya hamis”. A további könyvek és fejezetek már élesen polemikus hangvételűek. Pázmány itt a következő vádakkal illeti hitvitázó ellenfeleit: a protestánsok „első mestere az ördög volt”, a jó cselekedetet semmibe vették és kiirtották, felújították az ókeresztény kor eretnekségeit és félreértelmezték a Szentírást. A protestáns dogmatika cáfolata után két függeléket toldott be a tudós szerző, ezek az iszlámról, illetve a görögkeleti egyházról kívánják bizonyítani, hogy egyikük sem az üdvözítő vallás tanait hirdeti.

A cáfolatokat követően a katolikus dogmatika és egyházszervezet alapelveinek kifejtése következik. Szól a szentekről és Szűz Mária tiszteletéről – nem pedig imádásáról –, a szentségekről, az üdvözülésről, a purgatóriumról, a cölibátus okairól, a pápaságról, a miséről, a Szentírásról és még sok más aktuális kérdésről, amely a kor hitvitázó irodalmának napirendjén szerepelt. A Kalauz szerzője mindvégig hangsúlyozza: csakis a szavak erejére, a meggyőzésre, sohasem a fegyverek élére és a lelkiismereti kényszerre gondol, amikor egyháza térhódításáról szól. „Ez utolsó kétszáz esztendő alatt a pogány nemzetségek nem egyéb hitre tértek a rómainál. Mert mindeneknél tudva vagyon, hogy nap-keleti Indiában, Jáponban, Chinában, napnyugati Peruban, Mexicumban és több sok országokban annyira eláradott a pogányság között a Krisztus ismereti, hogy csak az egyik Indiában (vagyis Közép- és Dél-Amerikában – L.Zs.) is hetvenezer templomnál többet építettek kétszáz esztendő alatt. Csak a jezsuitáknak kilencvenhét helyen vagyon lakhelyek ezekben az országokban. Egész Európa Ázsiával együtt sem tészen annyit, amennyi helyre terjedett kétszáz esztendő forgásában a Krisztus zászlója a pogány népek között. Ezek pedig a nagy hatalmas tartományok a római hitre hozattak a barátok, jezsuiták és egyéb rendbéli papok prédikálásával, nem fegyverrel, sem vérontással. Mert … nem szabad a hitre erőltetni azokat, akik meg nem keresztelkedtek”.

Az erőszak, a vér és fegyver elutasítása, a missziós tevékenységnek érvekre, szavakra és anyanyelven írott könyvekre alapozása – ez jelentette Pázmány küldetésének lényegét, ez a szándék vezette tollát a Kalauz megírásakor is. Más kérdés, hogy a kereszténység amerikai és ázsiai terjesztésének eseményei korántsem zajlottak le olyan békés eszközökkel, miként azt Pázmány állítja, sőt tízmilliók estek áldozatául az európai hódítók brutalitásának. Igaz, hogy a konkvisztádorok részéről a „hitterjesztés” általában csak ürügy volt, hogy megteremtsék az ideológiai alapot, igazolást a területfoglaláshoz és gyarmatosításhoz, Eldorádó kiapadhatatlan arany- és ezüstkincsének megszerzéséhez, miként ez minden korban, így ma is a világhatalmak expanziós törekvései során jól kimutatható, azzal a módosulással és a korkövetelmények szabta modernizálással, hogy jelenleg az „antiszemitizmus és a terror ellen” hirdetnek keresztes hadjáratot a tabusított nevű – saját önmeghatározásuk által nem is létező – újgyarmatosítók.

Forrás: Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Előző részek

1. Pázmány Péter, a főpap és az államférfi I.