Nem akarunk elszakadni az Egyháztól, ellenkezőleg; azt akarjuk, hogy az Egyház tovább létezzen! Egy egyház, mely szakít a saját múltjával, nem a katolikus Egyház többé! Csak egy katolikus Egyház létezik, az pedig az, amely a hagyományt folytatja. …
Szakadárokként fogják önöket kezelni, de önök nem szakadárok. Azok, akik feladják az Egyház hagyományát, azok a szakadárok. Ezek azok, akik az Egyház hitét feladják, akik többé nem hisznek Urunk Jézus Krisztus valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben, akik nem hisznek többé az áteredő bűnben, akik nem hisznek többé a megszentelő kegyelemben, akik nem hisznek többé az angyalokban és a démonokban: ezek azok, akik elszakadtak az Egyháztól.
Részlet Lefebvre érsek „Oltáraink áldozata” című művéből
[Előzmény: az FSSPX németországi disztrikt hivatalos újságjának, a
Mitteilungsblatt-nak 2013. júniusi számában Pater Schmidberger (jelenleg a német diszktrikt vezetője, augusztustól szemináriumi regens) újfent
nekirontott a Brilon Wald-i karmelitáknak és papjuknak, valamint
mindazoknak, akik őt és a Pius Közösség vezetőségét nem követik a mai
Rómával kötendő egyezség akarásában és dicsőítésében. Schmidberger atya
(aki 1983-tól 1994-ig a közösség rendfőnöke volt, és aki a
legradikálisabban harcolt mindig Róma ellen – amit számtalan
megjelentetett írása bizonyít) vezércikkére az interneten megjelent egy
válasz.]
Schmidberger atya miközben támadja a
„vakbuzgókat” – akik továbbra is ragaszkodnak a közösség 40 évig
képviselt álláspontjához, miszerint csak akkor jöhet létre a kiegyezés
Rómával, ha az megtér – a következő módon érvel azon állítás ellen,
miszerint ma Rómában egy „zsinati egyház” működik: „A vakbuzgók zsinati
egyházról beszélnek és ez alatt egy másik egyházat értenek. Csakhogy
nincs másik egyház, mint a konkrét római-katolikus Egyház, mely persze
jelenleg átitatódott a liberális szellemtől, ezáltal eltorzított és
csaknem felismerhetetlen lett.”
Schmidberger atya ezen állítását a következőképpen indokolja: „A
klasszikus filozófia szerint a malum privatio boni, azaz a baj, illetve
gonosz a jótól való megfosztás, tehát nem magától létező szubsztancia.
Más szóval: a jó és a rossz, Isten és az ördög nem ugyanazon a síkon
egymással küzdő princípium. Sokkal inkább Isten az abszolútum, és még
maga az ördög sem teljesen független tőle. Ez nem egy önálló gonosz
szubsztancia, hanem ellenkezőleg mint a fény angyala lett teremtve, aki
saját gonosz akaratából lett ördög. Ha a gonoszat mint önálló
szubsztanciát értelmezzük, akkor kikerülhetetlenül a perzsák
dualizmusához és a manicheizmus tévtanához jutunk.”
[A lexikonból: Szubsztancia: „Minden létező legáltalánosabb és
legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van, és amely minden
átalakulásnál megmarad.”]
Aha. Ehelyütt üdvözlendő lett volna, ha a szubsztancia fogalmát egy
kicsit közelebbről magyarázza meg az atya. Nekünk, katolikusoknak ez a
kifejezés leginkább az átlényegülés-tanból ismert, vagyis abból a
tanból, mely kimondja, hogy az átváltoztatásnál a szentmisében a kenyér
szubsztanciájából Krisztus Teste, a bor szubsztanciájából Urunk
Drágalátos Vére lesz. A kenyérből és a borból ezért csak a színek
maradnak meg, az akcidensek [járulékok], tehát a kinézés, az íz, a szag
stb., míg a tényleges, ezek alatt fekvő valóság megváltozott.
Ugyancsak nem lenne talán egészen érdektelen már itt utalni arra, hogy a
járulékoknak is van létük, még akkor is, ha ehhez egy hordozóra van
szükségük, és hogy a járulékos változások éppenséggel a szubsztanciára
is hatással vannak, és olyan mértékűek lehetnek, hogy magát a
szubsztanciát érintik. Ha például egy konszekrált ostyát feloldanak,
akkor a színnel együtt a szubsztancia is eltűnik, ha a Drágalátos Vért
tartalmazó kehelybe olyan sok vizet öntenek, hogy abban a bor
feloldódik, akkor a szubsztancia is eltűnik.
Még akkor is, ha a gonosz önmagában bizonyára nem szubsztancia (de nem
is járulék, mert hiszen nincs saját léte), hanem a jóban való hiányból
áll, ez a hiány a maga részéről végülis egy szubsztanciához tapad, és
csökkenti – legalábbis akcidentálisan – annak jóságát és létét (hiszen
bonum et ens convertuntur, a jó és a lét felcserélhető).
Így tehát az ördög ugyan egy csinált szubsztancia, de mégis csak
szubsztancia, mégpedig olyan szubsztancia, mely egy privatio boni-t
visel magában, azaz ami a saját gonosz akaratából lett gonosz. A Sátánt
tehát igenis önálló gonosz szubsztanciának lehet nevezni, jóllehet mint
teremtmény Istentől függ, és Istennel semmi esetre sem áll azonos
szinten.
Schmidberger atya érvelésében tehát egybemossa az absztrakt gonoszat és a
konkrét ördögöt (ahogy ezt sok modernista teszi), ráadásul tagadja a
teremtett szubsztanciát, illetve összekeveri a szubsztanciát Isten
független és saját magából létezésével, és így jut el ahhoz a téves
következtetéshez, hogy aki a Sátánt (számára azonos a „gonosszal”)
önálló gonosz szubsztanciának tekinti, az a perzsák és a manicheisták
dualizmusát fogadja el.
Schmidberger atya vezércikkében arra is figyelmeztet, hogy nekünk a
„zsinat-egyház” kifejezés használatánál mindig tudnunk kell, „hogy nem
egy ténylegesen létező másik egyházról beszélünk, hanem az igaz
római-katolikus Egyház eltorzulásáról és hanyatlásáról”. – Eszerint
tehát egy valóságosan létező ördögről sem beszélhetünk, hanem csak az
igazi szent angyal bukásáról?
Az atya tovább: „Más szóval: A zsinati egyház nem egy intézmény, hanem
egy gondolkodásmód, a liberális, modernista, nem-katolikus gondolkodás
kifejeződése. A gyom messzemenően elnyomta a búzát, egyes szántóföldeken
az Egyházat már egyáltalán nem lehet tőle látni. És még egy másik képet
használva: egy emberi test, melyet a rák roncsol, még mindig jó; a
rákot, nem a beteg testet kell leküzdeni. Így történik ez az Egyházzal,
Krisztus misztikus Testével is. Nem a beteg, de mégis Isten által
odahelyezett egyházi auktoritás ellen kell küzdeni, hanem a súlyos
betegség ellen, mely az auktoritást megtámadta.”
Ha szabad ezt az érvelést megint az ördögre vonatkoztatnunk, akit az
atya maga hozott fel példaként, ezt kell mondanunk: Az ördög nem
intézmény, nem realitás, hanem egy gondolkodásmód. Őt csak a gyom
takarja el, alatta még mindig jó, tehát csak a rákja ellen kell küzdeni?
Valóban, igaz, hogy az ördög tényleg csak egy beteg angyal? Milyen
messze vagyunk még akkor a modernizmustól, ahol folyton ugyanilyen
állításokkal találkozunk? (Az, hogy az ördög még mindig birtokolja a jó
angyali természet adottságait, nem tartozik ide, most csak annyit, hogy
az ördög ezt az eredetileg jó természetet akarata gonoszsága által
egészen a gonosz szolgálatába állította.)
A kérdés lényege tehát így hangzik: Létezik a zsinati egyház vagy sem?
Ha Schmidberger atya kissé kusza érvelését az ördöggel követjük, akkor
mintegy így fogalmazhatunk: A zsinati-egyház csak egy privatio, azaz az
igaz katolikus Egyház hiánya, mint ilyen tehát a valóságban nem is
létezik, legalábbis intézményként nem, hanem legfeljebb mint egy
gondolkodásmód vagy betegség. Az, amit a vakbuzgók a zsinati-egyháznak
tartanak, a mi jóságos, szent katolikus Egyházunk, aki súlyos
rákbetegségben szenved. Ezért ahelyett, hogy ellene küzdenénk, inkább
segítségére kell sietnünk, hogy kigyógyítsuk a rákból.
Ezért mindenekelőtt ezt a kérdést kell elfogulatlanul tisztáznunk:
Létezik a zsinati-egyház valóban, létezik-e tényleg, ahogy a katolikus
Egyháztól különböző intézmények léteznek vagy sem?
Ha ugyanis csak egy Egyház létezik, és az összes többi eretnek és
szakadár „egyházak” nem mások, mint ez az egyetlen Egyház, csak éppen a
ráktól eltorzítva, akkor máris a zsinati ökumenizmus kellős közepén
találjuk magunkat. Ha az ördög csak a gonosz jeligéje, akkor valójában
nem is létezik, akkor nyugodtan „búcsút vehetünk” tőle, ahogy sok
modernista teszi. Ellenben, ha az ördög egy eredendően jó angyal maradt
továbbra is, aki csak „beteg”, tehát gyógyítható is, akkor egy Origenes
vagy Hans Urs von Balthasar apokastazis-tanához érkezünk. És ha a
teremtett szubsztanciát tagadjuk és ehhez még talán az akcidensek reális
létét is, akkor nem marad számunkra más, mint a monizmus vagy a
panteizmus. Ebből láthatjuk, hova jutunk, ha már nem világosan és
rendesen gondolkodunk.
Hogy ne kalandozzunk el az ilyen vad spekulációk sűrűjében, a kérdést
egészen praktikusan és történelmileg próbáljuk megoldani. Közismert,
hogy a katolikus Egyházat Urunk Jézus Krisztus alapította. Ehhez
tanítványokat hívott, akik közül egyet a többiek vezetőjének tett meg,
és rájuk bízta a vezetés, a tanítás és a megszentelés háromszoros
egyházi hivatalát, hogy ezáltal az Ő örökébe lépjenek, hiszen Ő „az út,
az igazság és az élet”. E célból hátrahagyta nekik saját tanát, a
szentmiseáldozatot és az ebből folyó szentségeket, és megajándékozta
őket a Szentlélek különös támogatásával, mely őket hivataluk
gyakorlásában vezeti, és az Egyház csalatkozhatatlanságát a hit, az
erkölcs, a fegyelem és a liturgia dolgaiban garantálja. Ezzel Pünkösdkor a Szentlélek leszállásával az apostolokra Jézus Krisztus Egyházának alapítása befejeződött.
Ettől kezdve lényegileg változatlanul ismerjük mint az egy, szent,
katolikus és apostoli Egyházat, melynek látható feje a római pápa mint
Péter utóda és Krisztus Helytartója, és amit ő és a vele egységben levő
püspökök vezetnek.
Ha az ortodox keleti-„egyházak” példáját nézzük, akkor látjuk, hogy ezek
eredete az ú. n. nagy keleti egyházszakadásra vezethető vissza, amikor
körülbelül 1000-ben kiszakadtak a katolikus Egyházból. Jóllehet sok
mindent átvettek a katolikus Egyháztól, köztük nem utolsósorban a hét
szentséget, de a pápával való közösséget feladták, és ezáltal már nem
tartoznak a katolikus Egyházhoz, önálló, „autokephal” intézmények lettek
mindegyik a maga saját fejével. Mi „orosz-ortodox”, „görög-ortodox”,
„szerb-ortodox” stb. „egyházakként” ismerjük őket. Ezeknél valóságosan
létező egyházhoz hasonló képződményekről van szó hierarchiával, papokkal
és a hozzájuk tartozó hívekkel, akik azonban se nem Jézus Krisztus
Egyháza, se nem ennek részegyházaihoz tartoznak.
Világosabb a különbség azon közösségeknél, melyek az ú. n. reformációból
keletkeztek. Ezek a 16. században alakultak vagy ezután, és olyan
illusztris alapítóknak köszönhetik létüket, mint Luther Márton, Kálvin
János és Zwingli Huldreich. Bár ők már nagyon keveset vettek át a
katolikus Egyháztól (lényegében csak a Szentírást és a keresztséget), és
magát a katolikus egyház-fogalmat és természetesen a hierarchiát is
elutasították, mégis olyan közösségeket alapítottak, melyek gyakran
bizonyos, az Egyházat utánzó struktúrát alkotnak „püspökökkel” és
„pásztorokkal” – persze felszentelés nélkül –, és magukat különösen
manapság ismét „egyházaknak” nevezik, mint például a különböző
„tartományi egyházak”, az „evangélikus egyház” stb. Igen, ezen
„egyházak” soraiban komoly felzúdulás támadt, amikor 2000-ben a „Dominus
Jesus” dokumentumban Ratzinger bíboros által csak „egyházi
közösségeknek” lettek kijelentve.
Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy léteznek az igaz katolikus Egyháztól
különböző intézmények, melyek mégis Krisztus Egyházát utánozzák, és
többnyire az ettől történt szakadásból származnak, és ezért
„egyházaknak” akarnak számítani, és a mai nyelvhasználatban így is
nevezik őket.
Hogyan állunk ezek után a „zsinati-egyházzal”? Vajon ezt is mint egy
önálló, Krisztus Egyházától különböző alakzatnak lehet-e meghatározni és
történelmileg bemutatni, mint az előzőeket?
Miként már a név mutatja, a „zsinati-egyház” – melynek neve egyébként
Benelli érsektől származik – a „zsinatra”, nevezetesen a II. Vatikáni
Zsinatra hivatkozik, ami 1962-től 1965-ig tartott. Jellemző, hogy ez a
zsinat sok újító – akik egy „új egyházról” álmodoztak – optikájában „új
pünkösdként” jelent meg, vagyis annak az egyháznak a születési
órájaként, melyet mi „boldog” II. János Pállal együtt „az új advent
egyházának” nevezhetünk. Tehát a kérdés ez: Ez „az új advent egyháza”
valóban Jézus Krisztus Egyháza-e?
Alapításának éve nem egyezik meg a katolikus Egyházéval, mert ez utóbbi
csaknem kétezer évvel idősebb. Alapítója sem Urunk Jézus Krisztus, hanem
VI. Pál „zsinati pápa” XXIII. János „előfutárával” és „úttörőjével”
(XXIII. János valóban egészen ilyen értelemben tudatosan nem a kedvenc
tanítvány, hanem a keresztelő után nevezte magát Jánosnak).
Eszerint ez az „egyház” saját tannal rendelkezik, mely a „Dignitatis
Humanae”, a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló dokumentumában
összegződik, és úgy foglalható össze mint a korábbi pápáktól állandóan
és folyamatosan elítélt és az Egyház lététől idegen és ellenséges
liberalizmus.
Még VI. Pál, az alapító megadta ennek az új „egyháznak” az ő saját „új
miséjét” és az új szentségeit, míg a két alapító atya után magát II.
János Pálnak nevező pápa ennek új diszciplínáját az 1983-as új
egyházjogba öntötte, mialatt kifejezetten XXIII: Jánosra hivatkozott,
akitől az új egyházjog eredeti ötlete eredt, csakúgy, ahogy a zsinaté
is, és az új kódex promulgációjához kiadott „Sacrae Disciplinae Leges”
bullájában azt hangsúlyozta, hogy ez „világosan megfelel az egyház
lényegének, mely egészen általánosan mindenekelőtt a II. Vatikáni Zsinat
tanítóhivatala által és különösen annak egyházat érintő tanításában
lett lefektetve”. „Igen, ezt az új kódexet bizonyos értelemben úgy kell
felfogni, mint e tan (azaz a zsinati egyházkép) kánoni nyelvre történő
lefordításának, átültetésének nagy igyekezetét.”
Valamivel lejjebb a szövegben a „nagy” János Pál a kódexről, mint a „II.
Vatikáni Zsinat által bemutatott tan teljessé válásáról” beszél. És
minden további nélkül bevallja, „hogy azon alapvető új, ami, anélkül
hogy bármikor eltértek volna az Egyház törvényhozói hagyományától, a II.
Vatikáni Zsinatban megtalálható, különösen, ami az egyházról szóló
tanítást illeti, adja az új kódexben is az újat”.
Tehát „a II. Vatikáni Zsinat saját tanítóhivatalával” van dolgunk, mely
nekünk „az egyház lényegéről” egy új tant ad, melyben az „egyház
képéről” valami „alapvetően új” található, és ami itt „egyházjogi
nyelvre” lesz lefordítva. Miként lehetne ennél világosabban
kimondani, hogy itt egy új „egyház” keletkezett, melynek saját
tanítóhivatallal (a II. Vatikáni Zsinatéval), új tannal és új
egyházértelmezéssel, és ezzel természetesen újra strukturált joggal kell
rendelkeznie? Ezzel minden elem együtt van, hogy egy új és ezért a
katolikus Egyháztól mindenképpen különböző „egyházról” beszéljünk: egy
„új pünkösd”, egy új tanítóhivatal, egy új tan, új szentségek, új
fegyelmi rend.
És bár ez az új „egyház” azon nyomban egészen világosan mindenütt
manifesztálódott, például a régi templomok átépítésével, melyek az új
liturgiának már nem feleltek meg, és legalább egy „népoltár” által
alkalmazkodniuk kellett, vagy az új misekönyvek, énekeskönyvek,
miseruhák stb., mind ezek ellenére a „zsinati-egyház” nem egy
„valóságosan létező másik egyház” lenne, nem intézmény, hanem csupán egy
„gondolkodásmód”? A „népoltár” pusztán egy új „gondolkodásmód”, vagy
egy nagyonis valóságosan létező – többnyire nagyon masszív – tuskó?
Amire csak egyszerűen úgy kell néznünk, mintha nem lenne ott, hogy ismét
a katolikus templomban találjuk magunkat?
Akkor is, ha ez a „liberális, modernista, nem-katolikus gondolkodás
ábrázolása”, ahogy Schmidberger atya nevezi, a katolikus Egyházon belül
terjeszkedik, a templom épületekben, a plébániákban, a püspökségekben,
még magában a Vatikánban, akkor is egy önálló, Krisztus Egyházától
lényegében idegen valóság és az is marad, és ilyennek is látszik, ahogy
például ezt a „népoltár” is mutatja. Vagy be kellene a szemünket csukni,
hogy többé ne vegyük észre, ahogy mindenütt a szemináriumokban, a
szerzetesházakban, az iskolákban, a családokban ezek a túlontúl látható
és érzékelhető jelenségek elharapózódnak, új bibliákkal, új
katekizmusokkal, új és divatos szerzetesi ruhákkal (ha egyáltalán még
hordanak ilyet), újfajta teológiával, szentimentális karizmatikus
jámborsággal váltakozva az agnosztikus racionalizmussal? És ez ne lenne
egy új, ne lenne egy más „egyház”, ami itt terpeszkedik? Ha már
mindenképpen a rákos daganattal való hasonlatot akarjuk elstrapálni: A
rákos daganat nem realitás? Nem éppen ez alkot egy romboló idegen testet
a betegben? Nem mint ilyet kell legyőzni és eltüntetni, ha a betegnek
segíteni akarnak? A válasz tehát ez: A rákos daganat nem a páciens, és a „zsinati-egyház” nem a katolikus Egyház.
Nem igazán új, hogy egy ilyen új és hamis „egyházat” valódi egyházi
hivatal- és tisztségviselők alapítanak. Kimondhatjuk, hogy csaknem ez a
szabály. Vagy talán többségében nem katolikus püspökök, papok és
szerzetesek voltak, akik a szakadár vagy eretnek „egyházak” bölcsőjénél
álltak vagy az alapításban jelentős szerepet játszottak? Mindenesetre ami új és eddig teológiailag teljességgel megoldatlan, feldolgozatlan, az a pápák közreműködése.
De ez akkor sem változtat semmit azon a megdönthetetlen tényen, hogy a
„zsinati egyházzal” egy másik, az igaz katolikus Egyháztól különböző,
felismerhető és érzékelhető valósággal és intézménnyel van dolgunk,
melyet el kell utasítanunk, és ami ellen harcolnunk kell, ha a katolikus Egyházhoz hűek akarunk maradni.
Ehhez tartozik azon felsőbbségek elutasítása és azok ellen való harc is,
akik eme „zsinati egyházhoz” tartoznak, mégha ők maguk a pápai trónon
is ülnek. Vegyük például a magát „Ferencnek” és „Róma püspökének” nevező
argentin szegények apostolát, aki a vatikáni vendégházban lakik, és ott
naponta az új misét celebrálja (anélkül, hogy akár csak egyetlen
egyszer is térdet hajtana), aki hivatalba lépésének napján már a „más
vallások és más keresztény egyházak, illetve közösségek képviselőit
fogadta a Vatikánban”, és eközben mindenkit arról biztosított, hogy
„folytatni akarja az ökumenikus dialógust és a vallásokkal való
párbeszédet a II. Vatikáni Zsinat szellemében”, és aki nemrégen a II.
Vatikáni Zsinatot „az egyháztörténelem mérföldköveként” dicsőítette, és
„a Szentlélek szép művének” nevezte, ami sajnos még „hiányosan van
megvalósítva”, és aki afelett sajnálkozott, hogy olyan „hangok” is
akadnak, akik „makacsok”, akik „egyáltalán nem akarnak előre, hanem
hátra”, és aki újabban a „mindenki meg van váltva tant” prédikálta –
vajon ez a férfi a „zsinati egyház” auktoritásának vallja magát és
eszerint viselkedik, vagy mint a katolikus Egyház „beteg, de Istentől
megtett” auktoritása?
Ezért teljesen felfoghatatlan, hogyan juthat eszébe pont egy magát a
„tradícióhoz” tartozó közösségnek, hogy a katolikus hívekkel elhitesse,
hogy a zsinati szekta a katolikus Egyház, és nekünk kötelességünk egy
ilyen pápa kezébe adnunk magunkat!
Ha a kiindulópontként szolgáló cikk ál-érvelésére tekintünk, a dolog még
zavarosabb és még kísértetiesebb lesz. Schmidberger atya valójában nem
állít mást, mint hogy a katolikus Egyház, Urunk Jézus Krisztus
szeplőtelen menyasszonya a „liberális szellemmel átitatott”, zsinati
egyházzá „torzult és csaknem felismerhetetlenné lett” és ezzel bizonyos
értelemben a szent, fénnyel sugárzó angyalból csúnya, sötét ördöggé
vált! És nekünk ennek az angyalnak segíteni kell, hogy újra szent angyal
legyen, hiszen mégis csak beteg és ezért gyógyítható. Felfoghatatlan!
Forrás: Katolikus Honlap