A katolikusok nem fogadhatják el a pápa buzdításának azon elemeit, amelyek veszélyeztetik a hitet és a családot

"Amit Isten egybekötött, az ember ne válassza szét."
 
Ferenc pápa Amoris  Laetitia című apostoli buzdításának kihirdetése a zsinati folyamat lezárását jelzi, amelyet olyan kísérletek uraltak, amelyek aláássák a katolikus tanítást olyan kérdésekben, mint az emberi élet, család, házasság, olyan kérdéseket is érintve, mint például a házasság felbonthatatlansága, a fogamzásgátlás, a reprodukció mesterséges módjai, homoszexualitás, „gender ideológia” és a szülők és gyermekek jogai. A katolikus egyház tanításának eltorzítására tett kísérletek gyengítik az egyház természeti és természetfeletti rendjének igazságáról tett tanúságát és fenyegetik a család jólétét, különösen a leggyengébb és legsérülékenyebb tagjait.

A liturgikus megújulás gyümölcsei 69.rész - Bergoglio és az árulkodó kézfogás immár másodszor

„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” [Lk 22,21]

A szabadkőművesség sajátságos, rá jellemző kézfogást alkalmaz, hogy az egymás számára ismeretlen tagok is felismerjék az együvé tartozást. Ezt alkalmazza Sour Cristina nővér a vatikáni Szent Péter téren, amikor Bergoglio-val kezet fog. Ez tavaly decemberben [2014. december 10-én] történt. A mutatóujja jellegzetesen helyezkedett el a pápa(?) csuklóján.

Hogyan lettem katolikus? – egy egykori protestáns vall megtéréséről

Metodista vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus, presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt oldalai. Az 1990-es években egy vasárnap baptista lelkészünk kijelentette: mi mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk. Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel. Például az apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei indokolhatják.

Van a remény kötelezettsége és a remény erénye

Interjú Georg May professzorral

II. János Pál pápa első enciklikájában (Redemptor hominis) elsősorban az Egyháznak az egyházon kívüli erőkkel és áramlatokkal való viszonyát járta körül. Eközben az egyházon belüli zűrzavar a 16. századiéhoz hasonlítható mértéket öltött. A WELT című lap ezzel kapcsolatban tett fel kérdéseket Georg May professzornak, egyházjogásznak, a Mainzi Egyetem egyházjogi tanszéke vezetőjének, akinek nemrég megjelent „Igazi és hamis reform” című könyve nagy feltűnést keltett.

A papság és a liturgia lényegéről

A zsinat után az egyházban olyan folyamatok indultak volna el elsősorban a liturgiában, ennek következményeként az egyházi élet minden területén, amelyek éppen az egységet, a töretlen apostoli folytonosságot bontották meg és kezdték ki?

Igen. Gondoljunk magára a liturgiára, hogy az az egység, ami megvolt a közös liturgikus nyelv, a latin használatában a szigorúan szabályozott rítus segítségével, hogyan bomlott meg a zsinat után, és hogyan váltotta fel a Krisztus-központúságot a negatív klerikalizmus. Én igazán azok közé számítom magam, akik a szentségi papságot nagyra értékelik, tisztelik. Sajnos rendkívül negatívvá vált az a klerikalizmus, amely középpontba állította a zsinat után a liturgiában a pap személyét és teljesítményét.