II. János Pál pápa első enciklikájában (Redemptor hominis) elsősorban az Egyháznak az egyházon kívüli erőkkel és áramlatokkal való viszonyát járta körül. Eközben az egyházon belüli zűrzavar a 16. századiéhoz hasonlítható mértéket öltött. A WELT című lap ezzel kapcsolatban tett fel kérdéseket Georg May professzornak, egyházjogásznak, a Mainzi Egyetem egyházjogi tanszéke vezetőjének, akinek nemrég megjelent „Igazi és hamis reform” című könyve nagy feltűnést keltett.
Az interjú, melyet Rudolf Krämer-Badoni készített, 1979. március 19-én jelent meg (de máig nem vesztett semmit aktualitásából).
WELT: May professzor, ön egyházi küldetéssel megbízott egyetemi tanár, nem forradalmár, nem kívülálló, hanem a katolikus Egyház papja. Legújabb könyvében a II: Vatikáni Zsinatot „teljesen legális, de messzemenően káros”-nak nevezte. Megteheti ezt a megkülönböztetést egy hívő katolikus?
May professzor: Egy katolikusnak kötelessége a realitással való szembenézés és az őszinteség. Ha negatív tényeket tapasztal, akkor nem szabad megadnia magát az illúzióknak, hanem nyíltan figyelmeztetnie kell. Nekem, mint a jog missziós tanárának, ez kifejezetten szolgálati kötelességem.
WELT: Lehet olyan messzire elmenni, hogy azt mondjuk, hogy a zsinat és a zsinatutáni mozgalom legelső és mindent eldöntő feladata tekintetében csődöt mondott?
May professzor: Kétségtelenül. Ennek a feladatnak abból kellett volna állnia, hogy a katolikusokat a rendíthetetlen hitben vezessék, a hitet elmélyítsék és a vallási életet fellendítsék.
WELT: Ön könyvében szándékosan nem Lefebvre érsekre, hanem a progresszista teológusokra és püspökökre hivatkozik.
May professzor: Ez bőven elegendő. VI. Pál 1968-ban az Egyház önpusztításáról panaszkodott, a keresztény üzenetnek a modern katekizmusban való meghamisításáról, az Eucharisztia kiüresedett átértékeléséről, a hívek félrevezetéséről a kétértelműségek miatt. Frings bíboros a liturgia túl messze menő változásai és a laikusok tanácsának túlzott teljhatalma miatt panaszkodott. Ratzinger bíboros a zsinat utáni évtizedet a széthullás folyamatának tartja és ebből ezt a következtetést vonta le: „Világosan ki kell mondani, hogy az Egyház valódi reformja feltételezi a tévutakról való egyértelmű visszatérést, mely tévutaknak katasztrofális következményei időközben vitathatatlanok.” És Höffner és König bíborosok azt mondják, hogy a szülők bizonyos körülmények között kötelezve vannak arra, hogy gyermekeiket kivegyék a hittan-oktatásból!
WELT: Ezek a férfiak miért elégednek meg a puszta szavakkal, ahelyett, hogy tennének valamit?
May professzor: A valóság felismerése nem csak intellektuális, de jellembeli képességeket is követel, mindenek előtt bátorságot. De veszélyes dolog, bátorságot venni egy beismerő vallomáshoz, annak bevallásához, hogy a nagy mű nem sikerült. Ratzinger például a zsinat utáni működést hibáztatja a feddhetetlen zsinattal való visszaélés miatt. Holott a zsinattal csak azért lehet visszaélni, mert ott gyakran opportunista kompromisszum-megfogalmazásokat és pontatlanságokat szövegeztek meg.
WELT: Ön, May úr, igazi reform alatt a hit megerősítését érti. De mit értenek reform alatt az idézett teológusok és püspökök?
May professzor: Az úgynevezett modern emberhez, aki valójában nem is létezik, való alkalmazkodást. Hatásában ez minden erőfeszítés leépítéséhez és az áldozattól való irtózással kapcsolatos engedményekhez vezetett. A katolikus mindennemű kicsinyítése automatikusan protestantizálodást jelent. És ezt akarattal csinálták a keresztény közösségek egyesítésének illuzórikus reményében.
WELT: Valóban megsértették a misét, vagy csak a külsőségeken változtattak?
May professzor: A zsinat utáni újmise ellentmond a zsinat mise revíziójával kapcsolatos utasításainak. Redukálja és minimalizálja a katolikus hittanításokat (például papság, áldozat), melyeknek szükségszerűen benne kell lenniük a miserítusban. Az eredeti katolikus mise visszaállítása elengedhetetlen feltétele a katolikus Egyház igazi reformjának.
WELT: A keresztények számára a világ mindig Isten országának ellentéte, vagy helyes volt a zsinat optimizmusa, miszerint egy növekvő szellemi és erkölcsi érettség és a felebarátok iránti teljes felelősség új humanizmusa a világban láthatóvá válik?
May professzor: A tapasztalat szerint ez a valóság eltorzítása. Ma inkább a lelkiismeretlenség növekedése figyelhető meg a lelkiismeretre való álszent hivatkozással. Ez az optimista szemlélet azonban elsősorban a bibliai eszkatológiával áll szemben, mely azt tanítja, hogy minél közelebb van a világ vége, annál rosszabban, nem pedig jobban mennek a dolgok a világban.
WELT: Reméli Ön, hogy az Egyház belátható időn belül visszatér egészséges forrásaihoz?
May professzor: Van a remény kötelezettsége és a remény erénye. Nekünk Isten megparancsolta, hogy reméljünk az isteni reményre támaszkodva minden emberi reménnyel szemben. Én nem hiszem, hogy emberek képesek lennének a mostani helyzeten változtatni: De Isten olyan utakat tud, melyeket mi nem ismerünk.
WELT: May professzor, ön egyházi küldetéssel megbízott egyetemi tanár, nem forradalmár, nem kívülálló, hanem a katolikus Egyház papja. Legújabb könyvében a II: Vatikáni Zsinatot „teljesen legális, de messzemenően káros”-nak nevezte. Megteheti ezt a megkülönböztetést egy hívő katolikus?
May professzor: Egy katolikusnak kötelessége a realitással való szembenézés és az őszinteség. Ha negatív tényeket tapasztal, akkor nem szabad megadnia magát az illúzióknak, hanem nyíltan figyelmeztetnie kell. Nekem, mint a jog missziós tanárának, ez kifejezetten szolgálati kötelességem.
WELT: Lehet olyan messzire elmenni, hogy azt mondjuk, hogy a zsinat és a zsinatutáni mozgalom legelső és mindent eldöntő feladata tekintetében csődöt mondott?
May professzor: Kétségtelenül. Ennek a feladatnak abból kellett volna állnia, hogy a katolikusokat a rendíthetetlen hitben vezessék, a hitet elmélyítsék és a vallási életet fellendítsék.
WELT: Ön könyvében szándékosan nem Lefebvre érsekre, hanem a progresszista teológusokra és püspökökre hivatkozik.
May professzor: Ez bőven elegendő. VI. Pál 1968-ban az Egyház önpusztításáról panaszkodott, a keresztény üzenetnek a modern katekizmusban való meghamisításáról, az Eucharisztia kiüresedett átértékeléséről, a hívek félrevezetéséről a kétértelműségek miatt. Frings bíboros a liturgia túl messze menő változásai és a laikusok tanácsának túlzott teljhatalma miatt panaszkodott. Ratzinger bíboros a zsinat utáni évtizedet a széthullás folyamatának tartja és ebből ezt a következtetést vonta le: „Világosan ki kell mondani, hogy az Egyház valódi reformja feltételezi a tévutakról való egyértelmű visszatérést, mely tévutaknak katasztrofális következményei időközben vitathatatlanok.” És Höffner és König bíborosok azt mondják, hogy a szülők bizonyos körülmények között kötelezve vannak arra, hogy gyermekeiket kivegyék a hittan-oktatásból!
WELT: Ezek a férfiak miért elégednek meg a puszta szavakkal, ahelyett, hogy tennének valamit?
May professzor: A valóság felismerése nem csak intellektuális, de jellembeli képességeket is követel, mindenek előtt bátorságot. De veszélyes dolog, bátorságot venni egy beismerő vallomáshoz, annak bevallásához, hogy a nagy mű nem sikerült. Ratzinger például a zsinat utáni működést hibáztatja a feddhetetlen zsinattal való visszaélés miatt. Holott a zsinattal csak azért lehet visszaélni, mert ott gyakran opportunista kompromisszum-megfogalmazásokat és pontatlanságokat szövegeztek meg.
WELT: Ön, May úr, igazi reform alatt a hit megerősítését érti. De mit értenek reform alatt az idézett teológusok és püspökök?
May professzor: Az úgynevezett modern emberhez, aki valójában nem is létezik, való alkalmazkodást. Hatásában ez minden erőfeszítés leépítéséhez és az áldozattól való irtózással kapcsolatos engedményekhez vezetett. A katolikus mindennemű kicsinyítése automatikusan protestantizálodást jelent. És ezt akarattal csinálták a keresztény közösségek egyesítésének illuzórikus reményében.
WELT: Valóban megsértették a misét, vagy csak a külsőségeken változtattak?
May professzor: A zsinat utáni újmise ellentmond a zsinat mise revíziójával kapcsolatos utasításainak. Redukálja és minimalizálja a katolikus hittanításokat (például papság, áldozat), melyeknek szükségszerűen benne kell lenniük a miserítusban. Az eredeti katolikus mise visszaállítása elengedhetetlen feltétele a katolikus Egyház igazi reformjának.
WELT: A keresztények számára a világ mindig Isten országának ellentéte, vagy helyes volt a zsinat optimizmusa, miszerint egy növekvő szellemi és erkölcsi érettség és a felebarátok iránti teljes felelősség új humanizmusa a világban láthatóvá válik?
May professzor: A tapasztalat szerint ez a valóság eltorzítása. Ma inkább a lelkiismeretlenség növekedése figyelhető meg a lelkiismeretre való álszent hivatkozással. Ez az optimista szemlélet azonban elsősorban a bibliai eszkatológiával áll szemben, mely azt tanítja, hogy minél közelebb van a világ vége, annál rosszabban, nem pedig jobban mennek a dolgok a világban.
WELT: Reméli Ön, hogy az Egyház belátható időn belül visszatér egészséges forrásaihoz?
May professzor: Van a remény kötelezettsége és a remény erénye. Nekünk Isten megparancsolta, hogy reméljünk az isteni reményre támaszkodva minden emberi reménnyel szemben. Én nem hiszem, hogy emberek képesek lennének a mostani helyzeten változtatni: De Isten olyan utakat tud, melyeket mi nem ismerünk.
Forrás: www.katolikus-honlap.hu