Burke bíboros tovább is ment, és a következő kérdést járta körül: Miért
olyan sikeresek ezek a kampányok? Még ha annyi pénzt is adnak ki értük,
nem ez a fő, hiszen valójában arról van szó, hogy a halált árulják nekünk, amit még ennyi pénz mellett sem szabadna ilyen könnyen elfogadni. A kérdésre a bíboros a választ is megadta: A
halál kultúrája nem csak a természetes és keresztény igazság
ellenségeinek agresszivitása miatt ilyen sikeres, hanem a katolikusok
soraiban tapasztalható hit-zűrzavar miatt is.
A bíborosnak igaza van: sok katolikus van – beleértve néhány püspök is
–, akik a katekizmust és a tanítóhivatalt a fogamzásgátló szerek, az
abortusz, az eutanázia és a homo-partnerség kérdéseiben meglepő és
megdöbbentő engedményekkel árulják el. És a bíboros jól tette, hogy
emlékeztetett arra, hogy mindez 1968-ban kezdődött, amikor sok teológus
elutasította a Humanae vitae enciklikát. A fogamzásgátló szerek kérdése
nem mellékes dolog, mondta Burke; az a katolikus, aki a fogamzásgátló szereknél enged, más kérdésekben is engedni fog.
A bíboros csak röviden érintett egy további pontot, ami azonban mégis döntő fontosságú. A
halál kultúrája nem csak azért győz, mert a katolikusok egy része az
igazságot az erkölcs területén [is] elárulja. Azért győz, mert
katolikusok millióit, akik a tan területén hűek a katekizmushoz
[milliói?], a teológia és a történelem interpretációja területén, és
ezzel pszichológiai síkon, a relativizmus diktatúrájának rabjaivá
tették.
A probléma, mellyel sokat kell foglalkoznunk, az, hogy nagyon sok
katolikus hallgatólagosan elfogadja azt a tézist, hogy a forradalmi
„vívmányokat” állítólag nem lehet visszavonni. [Burke főnöke, Ferenc
mást sem tesz, mint azokat szidalmazza, akik „vissza” és nem folyton
előre akarnak menni.]
Úgy gondolják, hogy „nincs többé vissza”, mert bizonyos változások
„irreverzibilisek”. Az irreverzibilitásról alkotott elképzelés nem csak a
progresszív teológusokat és püspököket győzte meg, hanem sok
konzervatív, sok katolikus vezetőt és papot is, akik a katekizmus
igazságait az erkölcs kérdéseiben [eddig] nem tagadták meg.
Úgy gondolják, hogy a történelem lineárisan fejlődik, és hogy ezért az
önmegtartóztatás, az abortusz, a homo-„házasság”, az eutanázia – holnap a
„születés-utáni” abortusz, azaz a beteg és nem-akart gyerekek megölése –
irreverzibilis folyamatok eredménye. Úgy vélik, hogy már késő ezeken
változtatni, a folyamatokat legfeljebb feltartóztatni lehet rövid időre,
de végleg megakadályozni és visszafordítani lehetetlen.
Még azok is, akik a homo-„házasság” ellen harcolnak, ezt csak a saját
meggyőződésükre való tiszteletből teszik, de nem bíznak a sikerben, mert
a „történelem menete” más. Az emberek többsége áldozata a
fejlődés-mítosznak és a lineáris történelem-fejlődésről tanított
felvilágosodás ideájának, melyek a relativista világszemlélet
tartóoszlopai, melyek szerint az igazság soha nem abszolút, hanem mindig
az idő gyermeke. [lásd Ferenc egyik „gyöngyszemét”: Senki nem ura az igazságnak, az igazság egy találkozás, nem birtoklás.]
Vagy kiszabadítjuk magunkat e babonák alól, melyeket a relativizmus
diktatúrája nap mint nap az agyunkba és a szívünkbe döngöl, vagy az
életért és a családért folytatott harc máris véget ért, elvesztettük és a
homo-„házasság”, az eutanázia és a végén még a már megszületett
nem-kívánatos gyermekek „abortusza” is mindenütt törvényerőre emelkedik.
Fel kell tárnunk, hogy az, ami „fejlődés” nem magától az, hanem sokkal inkább a hatalmasok által eldöntött folyamat, olyanoké, akik saját döntésüket mindenkire rá akarják erőszakolni.
A „visszafordíthatatlan” változások ideája felett úrrá lenni azért olyan
nehéz, mert már sok elvesztett csata gyülemlett össze. Mégis
tudatosítani kell magunkban, hogy a történelemnek nem az emberek által
előre meghatározott és szükségesnek tartott folyása van. A csatákat
emberek nyerik és vesztik el, és a keresztények számára a gonosz
egyetlen győzelme sem „irreverzibilis”. A nemzeti szocializmus és a
szovjet-kommunizmus is legyőzhetetlennek tűnt és
visszafordíthatatlannak, és mégis elbuktak.
Azt hinni, hogy a gonosz irreverzibilis és legyőzhetetlen, végülis nem
más, mint annak a történelmi kétségbeesésnek egy része, mely – ahogy ezt
nekünk Ferenc pápa [?] szinte minden nap tanítja – az ördögtől
származik. [Egyszerűen fantasztikus, ahogy ezek az újságírók reszketnek,
hogy ha egy kicsi igazságot leírnak, elvesztik VIP-pozíciójukat, és
ezért ilyenkor gyorsan a legalázatosabb stílusban hajbókolnak egyet a
gonosz előtt. És az is, hogy minimum kétezer éves igazságokat mindig az
utolsó pápa (?) teljesen új találmányának jelentik ki.]
Csakhogy az ördög sem legyőzhetetlen, ellenkezőleg, Urunk Jézus Krisztus
már legyőzte. Több ennél: szigorúan véve a történelemnek nincs más
értelme, mint az Úrnak a gonosz, a halál és a Sátán felett aratott
győzelme [ez is benne van minden hithű katekizmusban]. Hogy nekünk is
részünk legyen a történelem ezen egyetlen igazi értelmében, Urunk e régi
és mindig új győzelmében, fel kell szabadítanunk magunkat a
fejlődés-mítosz babonája alól. Ez csak a tanulás, az elmélkedés és az
ima útján lehetséges.