Apologéta
18. rész - Ama jelekről, amelyekből meg lehet tudni, hogy valamely könyv, lap, vagy személy meg van mételyezve vagy csak egy kissé meglehelve a liberalizmus által
Az árnyalatok oly rendkívüli változatossága és sokasága mellett, amelyek a libera-lizmus sokrétű és nagy családjában észlelhetők, vannak-e bizonyos jellemző ismer-tető jelek és jegyek, amelyek szerint a liberálist attól, aki nem az, könnyűszerrel meg lehet különböztetni?
Íme, a mai katolikusra nézve egy új gyakorlati kérdés, amelyet az erkölcstanárnak különféle alakban és igen gyakran kell megoldania.
Evégből a liberálisokat (személyeket vagy iratokat) három osztályba sorozzuk:
- Dühös vagy telivér liberálisok.
- Mérsékelt liberálisok.
- Olyanok, akiket a liberalizmus szele pusztán csak meglehelt.
Kíséreljük meg ezen különböző alakok fiziológiai leírását. E tanulmány nem lesz egészen érdektelen.
A telivér liberálist legott meg lehet ismerni, mert gonoszságát sem nem tagadja, sem nem takargatja. Nyílt ellensége a pápának, a papoknak s minden igaz hívőnek; csak szent legyen valami, ez már elég arra, hogy engesztelhetetlen gyűlöletével ne-kiessék. A hírlapok közt a legdühösebbeket szereti, szavazatát a legistentelenebb jelöltekre adja, gyászos rendszerének legvégső következményeit is elfogadja. Dicsőségének tartja, hogy semmiféle vallást nem vall és semmiféle vallási gyakorlatban nem vesz részt, s csak nagy nehezen tudja elszenvedni, hogy felesége, gyermekei a vallás szabványait megtartják; közönségesen valamely titkos, például szabadkőműves társulathoz tartozik, s többnyire szentségek s minden egyházi vigasz nélkül múlik ki e világból.
A mérsékelt liberális általában éppen olyan gonosz, mint az előbbi; csakhogy rendkívül vigyáz, hogy ezt valahogy el ne árulja. Finom modor és társadalmi illendőség, ez az ő mindene; ha ez megvan, a többivel vajmi keveset törődik. Valamely kolostort porrá égetni szerinte nem helyes, de az elpusztított kolostor talaját elfoglalni már rendjén való és megengedhető. Ha valamely zuglap a maga istenkáromlásait prózában, versben vagy képekben két krajcárjával árulja, ez oly kihágás, amelyet rögtön betiltani szeretne, és a konzervatív kormánynak rossz néven is veszi, hogy e rendetlenséget meg nem akadályozza; de ha ugyanazon dolgok elegáns úri modorban, szépen kiállított könyvben, gördülékeny versekben írt színdarabban, nevezetesen egy akadémiai tag vagy más hasonló tekintélyű úri egyén által adatnak elő, ezen már éppenséggel meg nem ütközik. Ha népcsődületről hall, hideg, lázas borzongás fut végig tagjain; elszédítik — úgymond — a tömeget s felforgatják a társadalmi rend alapjait; istentelen egyetemek felállítását azonban szívesen látja, mert ki mer-né kárhoztatni a társadalmi problémák tudományos megvitatását? Iskola katekizmus nélkül sértés a katolikus nép ellen, amely azt fönntartja; katolikus, vagyis a katekizmusnak vagy helyesebben a hitnek alávetett egyetem azonban csak az inkvizíció korában volt helyén. A mérsékelt liberális nem veti meg a pápát, csak a római kúriának a mai eszmékkel össze nem egyeztethető túlkapásait s az ultramontanizmus túlzásait rosszalja. Szereti a papokat, kiváltképpen a fölvilágosultakat, akik t. i. vele együtt úgy gondolkoznak, ahogy azt az új korszellem kívánja; a fanatikusokat és a reakcionáriusokat azonban kerüli és sajnálja. Templomba is jár, sőt hellyel-közzel szentségekhez is járul, de az ő elve az, hogy csak a templomban kell keresztényileg élni, a templomon kívül éljen az ember úgy, ahogy azt a világ, amelyben született, megkívánja, s ne iparkodjék az ár ellen úszni. Ekként folytonosan két áramlat között evickél, általában pappal oldala mellett hal meg, könyvtára azonban tele van tiltott könyvekkel.
A liberalizmusnak szele által megcsapott katolikust arról lehet megismerni, hogy ámbár ő maga minden tekintetben becsületes, sőt igazán és őszintén vallásos ember is, mégis amit csak mond, ír vagy kezei közé vesz, mindazon a liberalizmus szagát lehet megérezni. Elmondhatná önmagáról, amit Sévigné asszony mondott: „Nem vagyok rózsa, de közelében jártam, s illatából valami rám tapadt." Ez a különben derék ember nem is veszi észre, s mégis úgy okoskodik, úgy beszél, úgy cselekszik, mint egy valódi liberális. Fő elve a szeretet, s ő maga is a megtestesült szeretet. Elborzad, amidőn az ultramontán sajtó kifakadásait olvassa. A gonosz elveket terjesztő emberrel úgy bánni, mint egy gonosztevővel, e különös teológus szemében annyi, mint véteni a Szentlélek ellen. Ő csak eltévedt juhokat ismer. Nem kell ellen-szegülni, nem kell háborúskodni, hanem csak arra kell törekedni, hogy az embereket magunkhoz vonzzuk. „A rosszat a jó bőségében kell elfojtani" — ez az ő kedves szavajárása, — egyszer véletlenül Balmesban olvasta, s ez az egyedüli, amit e nagy bölcs irataiból magának megjegyzett. Az evangéliumból csakis a mézes szavakat idézi. A farizeizmust kárhoztató kemény kifejezéseket türelmetlen kifakadásoknak tekinti az isteni Megváltó részéről. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy ilyen kifejezésekkel maga is éljen ama túlzó ultramontánok ellen, akik az ő türelmetlenségükkel mindinkább kompromittálják a béke és a szeretet vallásának ügyét.
Ezekkel szemben a máskor oly édes ember darabos és kemény, buzgósága maró, polémiája sértő, szeretet támadó. Neki szólt az, midőn Félix atya, a nagy Veuillot Lajos megtámadtatása alkalmából mondott híres beszédében így kiáltott föl: „Uraim, szeressük, tiszteljük még barátainkat is." Ámde a liberalizmus szele által meg-csapott ember nem így tesz. Türelmének és szeretetének kincseit hitének esküdt ellenségei számára tartja fönn. S nem helyesen cselekszik-e, mivel meg akarja őket nyerni? De viszont ugyanezen hit hősi védelmezői számára csak gúnyt és kegyetlen türelmetlenséget tartogat.
Szóval az ilyen ember nem ismeri az „oppositio per diametrum"-ot, az egyenes szembeszállást, amelyről Sz. Ignác beszél az ő lelkigyakorlataiban; az ilyen embernek egyedüli taktikája oldalról támadni; ez a taktika azonban a vallás ügyeire nézve kényelmes ugyan, de semmire sem vezet. Szeretne győzni, de csak úgy, hogy az ellenséget meg ne sértse, s megaláztatást vagy kellemetlenséget neki ne okozzon. Már maga e szó: 'harc' is izgatottságba hozza, s csakis békés úton óhajt minden kérdést megoldani. Nagy barátja a liberális köröknek, amelyekben szépen megbeszélik, meghányják-vetik a kérdéseket, de nem szereti az ultramontán egyesületeket, ahol minduntalan dogmákkal huzakodnak elő és a másképpen hívőket kárhoztatják...
Ha a telivér és mérsékelt liberálist tetteiről lehet megismerni, a liberalizmus szele által megcsapott embert gyöngéd érzelmei árulják el leginkább.
E rövid vonások, amelyek ugyan sem vázlatot, sem karcolatot, s annál kevésbé teljes képet nyújtanak — mégis elegendők arra, hogy a liberális család különböző fokú alakjait megismertessék.
Ha a mondottakat röviden összefoglalni s a liberális alakok jellemzését egy-egy szóval kifejezni akarnák, azt mondhatnánk, hogy a telivér liberális ordítva, a mérsékelt szónokolva, a meglehelt sóhajtozva és nyögdécselve fejezi ki liberalizmusát.
Mind a három osztály egyaránt rossz, csakhogy az elsőnek rombolását ellensúlyozza a düh, amellyel síkraszáll, a harmadik kétfelé hajló természeténél fogva nem képes sokat elérni; — par excellence (vagyis különösen) ördögi azonban a második, s ez a mai liberális pusztításnak főtényezője.