"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2015. április 23., csütörtök

A liberalizmus bűn - 20. rész

Közel egy éven át tartó sorozatot indítok Dr. Felix Sardá Y Salvany "A liberalizmus bűn -  Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen" című könyv alapján, segítségével. A könyv olvasása előtt is mindig mondtam, hogy a liberalizmus a sátán földi világba testesülése, a bűn széleskörű elterjedésének az oka. Tipikus megközelítése az "Amit szabad neked, azt nekem is. Amit nekem szabad, azért tégedet elítélnek". De ezt az élet mindegyik területére ráhúzhatjuk. Ha nem vagyok politikailag korrekt, mint ahogyan nem nagyon szoktam: ez a tipikus kettős mérce alkalmazása. Ebbe az utcába sétált be a római-katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal, illetve a döntéseivel. A sorozat befjezése XIII. Leó pápa körlevele lesz, mely jelenleg is nagyon aktuális. De a körlevél közlésére várni kell.
Apologéta

20. rész - Mennyire szükséges a liberális olvasmányoktól óvakodni?

Ha a liberális személyekkel szemben bizonyos, imént jelzett óvó szabályokat kell szem előtt tartanunk, úgy még inkább szükséges — s ez könnyebb is —, hogy azokat a liberális olvasmányokra is alkalmazzuk.

A liberalizmus valóságos rendszer, éppen úgy, mint a katolicizmus, csakhogy ellenkező értelemben. A liberalizmusnak van saját művészete, tudománya, irodalma, iránya, erkölcse, szóval oly sajátságos szervezete, amely az azt éltető szellemet minden működésében elárulja s e szellemnek, hogy úgy mondjam, pecsétjét magán viseli. Ugyanezt vehetjük észre a leghatalmasabb eretnekségeknél, például őskorában az arianizmusnál vagy az utóbbi századokban a janzenizmusnál.

Vannak tehát ma nemcsak liberális hírlapok, de liberális vagy a liberalizmus által mintegy meglehelt könyvek is; vannak pedig ezek ma már igen nagy bőségben, s fájdalommal kell konstatálnunk, hogy a jelen nemzedék jobbára ezekből táplálkozik, s ez az oka annak, hogy oly roppant sok ember, anélkül, hogy tudná vagy gyanítaná, megmételyeződik.

S az a haszna is lesz, hogy mi is, olvasóink is meg lesznek kímélve az unalmas ismétlésektől.

Mi tehát ehelyütt csak egy ajánlatra fogunk szorítkozni, amely különösen a könyvekre vonatkozik. S ez ajánlat abban áll, hogy őrizkedjünk a liberális könyvek magasztalásától, még ha nem tudom, milyen tudományos vagy irodalmi becsük is volna különben, vagy ha már dicsérjük, e dicséret a legnagyobb óvatossággal történjék, és soha se mulasszuk el hangsúlyozni, hogy e könyvek liberális szellemük és irányuk miatt kárhoztatandók.

Álljunk meg e pontnál egy kevéssé! Sok olyan naiv katolikus van — még a hírlapírók között is —, akik csakis azért, hogy elfogulatlannak tartsák őket, s bizonyos tudományos mázt nyerjenek, a liberális táborból származó bármilyen tudományos és irodalmi munka mellett verik a nagy dobot s fújják a magasztalás trombitáját. Ily módon — azt mondják — megmutatjuk a világnak, hogy a katolikusok szíves örömest elismerik az érdemet, bármely oldalon mutatkozzék is az különben, megnyerjük az ellenséget (szerencsétlen rendszer, amely oly játékba keveri őket, amelyben a vésztők nyernek, vagyis nem a katolikusok nyerik meg a liberálisokat, hanem a liberálisok a katolikusokat); s végül anélkül, hogy csak valamit is kockáztatnánk, tanúságot teszünk méltányos gondolkozásmódunkról.

Mily rosszul esett néhány hónappal ezelőtt látnunk, hogy egy buzgó katolikus lap dicséretekkel halmoz el egy különben híres költőt, aki az Egyházat „Márton testvér látomása" és „Byron lord utolsó panasza" című költeményeivel meggyalázta. Mit ér az, hogy irodalmi érdeme nagy, ha ez arra szolgál, hogy a lelkeket, amelyeket nekünk megmentenünk kell, kárhozatba viszi? Hiszen akkor a gyilkost is magasztalnunk kellene, mivel a tőr, amellyel nekünk esik, szépen ki van csiszolva, vagy a puskát, amellyel reánk lő, csinos ékítmények díszítik! A gazdag költészet elragadó szépségeibe burkolt eretnekség ezerszer veszedelmesebb, mint a száraz és unalmas skolasztikus formákban jelentkező eretnekség. A történelemből tudjuk, hogy a zengzetes versek majdnem minden században nagy mérvben elősegítették az eretnekségterjesztő költőik; szintúgy a lutheránusoknak is, akik között sokan, Erasmussal élükön, fitogtatták is azt, hogy elegáns humanisták. Arnauld, Nicole és Pascal janzenista iskolájáról alig szükséges megemlíteni, hogy az voltaképpen szépirodalmi iskola volt. 

Mindenki tudja, minek köszönte Voltaire megdöbbentő népszerűségének keletkezését és tartósságát. Miként lehetnénk tehát mi e pokoli szirének bűnrészeseivé, miként segíthetnénk terjeszteni hírnevüket, miként mozdíthatnék elő azon céljukat, hogy az ifjúságot elkábítsák és megrontsák! Ha valaki a mi lapjainkban olvassa, hogy ez és ez, noha liberális, bámulatra méltó költő, — legott a könyvkereskedőhöz fut, megveszi ezen, noha liberális, de bámulatra méltó költő műveit; mohón olvassa ezen szép, noha liberális verseket; s a dolog vége az, hogy az ámbár liberális, de szép versek megmételyezik vérét, s ő maga is olyan liberális lesz, mint a költő, akit annyira szeretett. Hány elmét és szívet rontott meg a szerencsétlen Espronceda! Hányat az istentelen Larra! Hányat csak nemrég a szerencsétlen Becquer! Nem is szólunk az élőkről, akiket tucatszámra lehetne elősorolnunk. Miért tegyük meg a forradalomnak a szívességet, hogy szomorú dicsőségét hirdessük? Mi célból? Hogy elfogulatlannak tartsanak bennünket? De hiszen szabad-e elfogulatlannak lennünk, midőn a fő dolog, az igazság megsérül? A rossz életű asszony, bármily szép legyen is különben, mégis csak becstelen, s mennél szebb, annál veszedelmesebb. Vagy talán hálából és viszonzásképpen dicsérjük a liberális könyveket? De hisz a liberálisok, okosabbak lévén mint mi, sohasem ajánlják a mi könyveinket, ha mindjárt oly kitűnőek és szépek is, mint az övéik; sőt ellenkezőleg, kritikájukkal inkább elhomályosítják, vagy pedig agyonhallgatják.

Loyolai Sz. Ignác, miként jeles életírója, Ribadeneyra atya írja, e tekintetben oly szigorú volt, hogy iskoláiban sohasem engedte meg a híres humanista, Rotterdami Erasmus műveinek olvasását, mert ámbár ezen író elegáns munkáinak nagy részében vallási kérdésekkel nem is foglalkozott, iratait jobbára mégis protestáns szellem lengte át.

Faber atya, akiről ugyan senki sem mondhatja, hogy nem eléggé tudományos és éles elméjű ember volt, két hírneves honfitársára, Miltonra és Byronra vonatkozólag egyik remek levelében ezeket írja:
Nem tudom magamnak megmagyarázni bizonyos előkelő embereknek amaz eljárását, hogy egyrészt magasztalólag emlegetik Miltont és Byront, másrészt pedig azt mutatják, hogy szeretik Krisztust s üdvösségük minden reményét őbeléje helyezik. Szeretik Krisztust és az ő Egyházát, és a közéletben dicsérik azokat, akik Krisztust és az ő Egyházát káromolják. Kemény szavakkal kelnek ki az Isten szemében annyira gyűlöletes paráznaság ellen és magasztalnak egy írót, akinek élete és cselekedetei merő paráznaság. Én nem vagyok képes elválasztani az embert a költőtől, az ártalmatlan versszakokat a piszkosaktól. Ha valaki szerelmem tárgyát bántalmazza, attól ugyan sem vigasztalást, sem szívességet el nem fogadhatok; ha valaki Urunkat és Üdvözítőnket forrón és gyöngéden szereti, nem tudom, hogy tetszeleghet magának az Üdvözítő ellenségeinek műveiben. Az ész tud különböztetéseket tenni, de a szív nem. Milton (átkozott legyen ezen istenkáromló emléke) életének nagy részét azzal töltötte, hogy egyetlen reményem, egyetlen szerelmem, Üdvözítőm istensége ellen írt. E gondolat föllázítja véremet. Byron lábbal tiporván honfiúi kötelességeit s minden természetes érzelmet, annyira elfajult, hogy még a bűnt, még a hitetlenséget is szép versekben dicsőítette. E szörnyeteg, aki (ide írjame?) Jézus Krisztust Jupiterrel és Mohameddel egy sorba helyezte, az én szememben nem egyéb, mint vadállat, még legártatlanabb verseiben is, s sohasem bánom, hogy egy alkalommal Oxfordban műveinek egy nagyszerű négykötetes kiadását a tűzbe vetettem. Angliának nincs szüksége Miltonra vagy Byronra! Dehogy is lehetne szüksége oly politikára, oly érdemre, oly tehetségre vagy bármi másra, amire az Isten kárhozata nehezedik? S miként áldhatná meg az örök Atya egy olyan embernek tehetségét és munkáját, aki az ő szent Fiának istenségét prózában és versben megtagadta, kigúnyolta és káromolta? Si quis non amat Dominum Nostrum Jesum Christum, anathema sit, aki nem szereti a mi Urunkat Jézus Krisztust, átkozott legyen — így beszélt Sz. Pál."

Íme, így ír a tudós angol katolikus, Anglia újabb irodalmának egyik legkiválóbb alakja. S megjegyzendő, hogy ezt akkor írta, amidőn még nem egészen szakított a protestantizmussal, így beszélt a józan katolikus intrazigencia (vagyis kérlelhetetlenség) és az igaz élő hit mindenkor.
Bámulva nézem és olvasom azt a sok vitát, amely akörül forog, vajon a görög és római írók munkáin alapuló klasszikus nevelés, amelynek hatását a sok századnyi távolság, a nyelv és az eszmék különbözősége ugyancsak enyhíti, hasznos.e vagy sem az ifjúságra nézve, mialatt az igazán káros forradalmi nevelés, amelyben oly sok katolikus részesíti vagy minden aggály nélkül részesítteti gyermekeit, alig hogy szóvá tétetik.

Forrás: betiltva.com

Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison