Százötvenöt éve született Magyarország tanítómestere, Prohászka Ottokár püspök

A két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiség részéről „Magyarország tanítómesterének” („praeceptor Hungariae”) tekintett Prohászka Ottokárról bár sok szó esik manapság, életművét mégis igen kevesen ismerik alaposan. Különösen is azok nem, akik legszívesebben egy kézlegyintéssel elfeledtetnék őt, mondván, antiszemita volt. Arról persze hallgatnak, hogy antiszemitizmusa inkább etikai, mint etnikai jellegű volt, vagyis elsősorban nem embertani tulajdonságai miatt bizonyult számára ellenszenvesnek a nevezett etnikum, hanem képviselői zömének erkölcsi élete miatt. Erre való tekintettel helyezzük górcső alá a püspök idevágó főbb megnyilatkozásait!

Antiszemitizmusára a szokásos lényeglátásával mutatott rá Schütz Antal – aki 25 kötetben gyűjtötte össze munkáit (1927-1928), és ő írta meg először pályáját (a 25. kötetben olvasható) –, továbbá a Brisits Frigyes szerkesztette Prohászka-tanulmánykötetben (1928), Túri Béla, a Bangha Béla szerkesztette „Katolikus Lexikon”-ban (1933) Némethy Ernő, valamint Maróthy-Meizler Károly Prohászka-antológiája (A napba öltözött forradalmár, 1960-1962). Külön kiemelendő még a Kajetán Endre összeállította írásgyűjtemény (Kultúra és terror, 2000), Bosnyák Zoltán 1945-ben bezúzásra ítélt tanulmánya (Prohászka és a zsidókérdés), amely a jelen sorok írója által összeállított, a Gede Testvérek Bt. gondozásában kiadott Prohászka-kötetben (Az én antiszemitizmusom, 2003) előszóként újra olvasható. (A továbbiakban az egyes Prohászka-idézetek oldalszámai az ebben a – Schütz szerkesztette sorozat alapján készült – kötetben való elérhetőségüket jelzi.) Erről a ma is minden jobb könyvesboltban hozzáférhető összeállításról persze hallgatnak az Egyházba trójai falóként behatolt, rendszerint zsidó származású, filozófiai és teológiai modernizmustól megfertőződött „Prohászka-kutatók”, élükön Szabó Ferenc jezsuitával. De aligha volt különb a 2006-os „Prohászka-év” előadásanyagának zöme, amely a modernista történelemfelfogás jegyében antiszemitizmusát kizárólag kortörténeti jelenségként értékelte, figyelmen kívül hagyva annak égbekiáltó időszerűségét (az előadásanyag kötetbe szerkesztett változata: „Prohászka Ottokár – püspök az emberért” (szerkesztette Mózessy Gergely, 2006)).

Alapszempontok antiszemitizmusa megértéséhez

1. A zsidóság alapja nem az Ószövetség, hanem a Talmud, a Sulchan Aruch, a Kabbala és általában a rabbinikus irodalom. A farizeizmus ószövetségi magvai e három műben csíráztak ki. Krisztus nem véletlenül verte ki őket jeruzsálemi bevonulásakor a templomból, font ostort (Jn 2, 15) és nevezte őket a sátán fattyainak. Minderről részletesebben tájékoztat Huber Lipót kalocsai kanonok teológiai alapműve („Zsidóság és kereszténység a múltban és jelenben”).
2. Krisztus keresztáldozatával értelmét veszítették az ószövetségi rituális áldozatok. Eljött a megígért megváltó, de nem azért, hogy a zsidóságot a világ uralkodó nemzetévé tegye, hanem hogy minden nép s nemzet királya legyen az Evangélium meghirdetésével. Kajafás, Annás, a farizeus főpapok ezért ítélték halálra: számukra és utódaik számára a megváltás botrány. (Valójában önmegváltást hirdetnek: gondoljunk csak Simon Peresz nyilatkozatára!)
3. A zsidóság és kereszténység gyökeres szétválása következtében minden komoly teológus antiszemita. A katolikus katekizmusok és lelkipásztorkodástani kézikönyvek nem véletlenül intettek óvva a zsidók (főleg tömeges) megkeresztelésétől. A II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) óta azonban az Egyház elzsidósítása folyik, így a modernista teológiai tanárok csak „zsidókereszténységet” ismernek. Többet ártottak, mint az összes addigi ateista és marxista.
4. Hazánkban Európa legelzsidósodottabb állama jött létre a XX. század elejére a kiegyezés után egy évvel életbe lépett, a zsidóságot nem fajnak, csupán „bevett vallásnak” tekintő nemzetiségi törvény és az ennek hatására megerősödő galíciai (és egyéb zsidó) bevándorlás következtében. Nem véletlenül írta a „Herkó Páter” című, katolikus papok s újságírók szerkesztette élclap 1896-ban: „Magyarország már Judea komolyan.” (Alapmű e folyamat megértéséhez Szekfű Gyula „Három nemzedék”-e.)

Antiszemitizmusa írásaiban

1. A zsidóság morális csődje

A polgári házasságról szóló prédikációjában (1893, 67-77. old.) a nagyvárosi, elsősorban budapesti zsidó sajtó kigúnyolta szentségi házasság nemzetmegtartó erejét hangsúlyozza: „Azt írta minap egy budapesti lap, mely ezer meg ezer példányban terjed az országban, hogy a házassághoz nem kell pásztorbot, hanem csak férfi meg nő. No lám, hová szorítják máris a házasságot? [...] Hát mi kell? Mogyorópálca kell? Igen, az kell: mert a pásztorbot az csak erkölcsi hatalom: azt csak az ember érti, aki az erkölcs előtt, a kötelesség és tisztesség előtt tud meghajolni: a mogyorópálcát, azt meg az állat s az állati ember érti! Melyik házasság lesz jobb, az-e, melyet a pásztorbot alatt, vagy az, melyet a mogyorópálca árnyékában kötnek?! Hová jut a társadalom, ha ily fogalmakkal szegődnek egymáshoz a férfiak és a nők?” Ostorozza a „művelt” fővárosi férfiakat és nőket, akik a polgári házasságot választják az oltár előtti hűség helyett (73-74. old.) Végül leszögezi, hogy a polgári házasság „utat nyit a vallástalanságra” (75. old.), amely megfertőzte Nyugat-Európát. Ezért kérdezi: „Kellenek nekünk tán a francia erkölcsök, olyan ország erkölcsei, melynek fél minisztériumát és képviselőit és szenátorait csalás miatt be kellene zárni, ahol, zsidó szélhámosokat a becsületrend keresztjével tüntetnek ki?” (77. old.) Noha ezen írása nyíltan még nem okolja a zsidó materializmust a házasság természetjogi-szentségi jellegének tagadásával, mégis érezhető belőle, hogy a liberalizmus valódi képviselőinek, a zsidó újságíróknak szellemét kárhoztatja, ezért ezt a prédikációját joggal tekinthetjük zsidókérdésben való első érdemi megnyilatkozásának.

A zsidó recepció a morális szempontjából c. írása (1893, 78-94. old.) már határozott állásfoglalás: „[...] a zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét a koldusbotra juttatta. A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist, kiváltképpen az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat, s a korrupciót általános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, megfojtja szívtelenül áldozatait, melyeket behálóznia sikerült.” (79. old.) Azért „fekély a keresztény nyugat testén, mert nem ismer erkölcsi korlátot a vagyonszerzésben.” (82. old.) Az antiszemitizmust már ekkor „a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend” „legjogosultabb mozgalmának” tartja (81. old.), tekintettel arra, hogy a zsidó „üzleti szellem az erkölcsiség gyilkosa” (u. ott). Hangsúlyozza, hogy a zsidó felsőbbrendűségi tudat az ószövetségi kor óta változatlan (83. old.), és a keresztény viselkedéssel kibékíthetetlen (84. old.). Elfogadhatatlannak tartja befogadásukat, mert azzal zöld utat nyitunk az erkölcstelenségnek (85. old.). A nyomor igazi okának a zsidó uzsorát tartja, amely minden üzleti kapcsolat sírásója (85-87. old.), valamint a leánykereskedést, melynek irányítói szintén ők (87-88. old.), hazánk pedig „a zsidó uzsora eldorádója”. (85. old.) Végső megállapítása, hogy a zsidó erkölcstan „fő elve a korlátlan egoizmus, következőleg zsarol, tipor, szipolyoz könyörtelenül: tárgyában nem ismer különbséget a jó és rossz közt, neki minden jó és becsületes, ami pénzt hoz, akár váltóhamisítás és hamis eskü” által is. (89. old.) Emiatt a „keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek s az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek s lelkiismeretlenségnek ugyanazon jogokat adni.” (85. old.)

Bazilika és zsinagóga c. tárcájában (1896, 95-97. old.) kifogásolja, hogy a „díszmagyarba öltözött megye és város leiramlott a nagymise után a várhegyről a zsinagógába. Minek? Imádkozni? Vagy tüntetni?” Joggal háborodik fel az eseten, hiszen „a templomba járás nem lehet sem ceremónia, sem komédia: a templom a legfönségesebb öntudat megnyilatkozásának helye, s nem parádé, piac. [...]Azért nem tudom, hogy mit csinál a zsidó a katolikus templomban, s mit a katolikus a zsinagógában?” (95. old.) Sorainak hitelességét fokozza, hogy ugyanekkor – amint Asbóth János képviselőházi felszólalásából kiderül – egy nagy alföldi városban a zsidók a koronás címerünkből kivágták a keresztet, és sakterkést tettek helyébe.

A tiszaeszlári rituális gyilkosság iránti közöny ellen fellázadók védelmében írta (Börtönbe velük, 1896, 98-101. old.), hogy „a törvényszékek elítéltek már egy csomó papot” többek között azért, mert „a zsidó ellen izgat”-tak (99. old.). Aligha túlzás, hogy ez nálunk régi hagyomány: ugyanezt tette többek között Bakócz Tamás 1496-ban Budán, amikor a budai zsidó gyermekek magyar gyermekekre támadtak. „Királyi testőrök és főpapi lovasok közös erővel fojtották vérbe a budai polgárok antijudaista feleszmélését: sok antijudaistát a tömeg előtt felakasztottak. A budai zsidók boldog Purimot tartottak.” (Málnási Ödön: Magyarország első Jud Süsse. Harc, 1944. 1944. június 24.)

Miért gazdag a zsidó és koldus a magyar? – tette fel a kérdést (1900, 102-105. old.). Keresztényszociális alapú nemzetgazdasági programot javasol az uzsora ellen (hasonlót, mint amilyet ugyanekkor Bécs polgármestere, Karl Lueger javasolt): „Magyarországon nem segíthet senki és semmi egyéb, csakis a népfölkelés az uzsora ellen: de népfelkelés nem bunkóval, nem kaszával, hanem a gazdasági erők tömörülésével és összpontosításával. Azért áldozzunk nagylelkűen a szövetkezeti mozgalomra: Lelkesülést, pénzt, bizalmat és kitartást.” (104. old.) A főleg az alsópapság soraiból létrejött Katolikus Néppárt, valamint a Bernát István és gróf Károlyi Sándor alapította Magyar Gazdaszövetség ugyanezt tűzte ki célul. Miklóssy István képviselő, középiskolai tanár ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, milyen nemzetrontás származik abból, hogy keresztény főpapjaink és arisztokrata grófjaink a saját földjüket zsidóknak adják bérbe, hiszen így előbb-utóbb kicsúszik alólunk a föld: „15 hónap leforgása alatt 106 000 holdnyi nagybirtok ment át, főleg arisztokrata kezekből, zsidó kereskedők kezére.” (Miklóssy István: Keresztény magyar népünk gazdasági romlása. Bp. 1913. Stephaneum, 58. old.)

Állandóan visszatérő tárgya századforduló idei írásainak az uzsora. Ezek egyikében (Jól dolgozunk, 1902, 106-108. old.) valóságos látleletet ad a tragédiáról: „A népnek nem egy, hanem sok, sőt töméntelen sok baja van. Panasza az, hogy nincs földje, de még nagyobb panasza az, hogy ami földje van, az is elúszik, s ami el nem úszik, azon is másnak, az uzsorának robotol. [...] A pénzuzsora már csak nem titok Magyarországon! S az sem titok, hogy egyik-másik falusi szatócs az egész falut zsebében tartja, vagy dobra vereti!” (107. old.) Egyedüli megoldásnak továbbra is a szövetkezést tartja (107-108. old.).

Szocialisták és antiszemiták című írásában (1902, 109-112. old.) leszögezi, mennyire nem a politikai jelszavak fontosak, hanem a „nép fejletlensége, kulturális elmaradottsága és gazdasági tehetetlensége” felismerése (110. old.) és az ezen állapotokat előidéző, a többnyire zsidó elemek uralta „gazdasági liberalizmus” elleni küzdelem (111-112. old.)

2. Célja Magyarország elzsidósodásának megakadályozása

A végzetes 1918-as évben mind gyakrabban ragad tollat a zsidó veszély ellen. Elég volt-e? címmel válaszol Vázsonyi [Weiszfeld] Vilmos igazságügyi miniszternek (113-119. old.), aki a hazai zsidóság vezető lapjában, az „Egyenlőség”-ben arról cikkezett, hogy elég volt már az antiszemitizmusból, a gyűlölködésből, melyet a „klerikálisok” szerveznek. Székesfehérvár országos népszerűségű püspöke sem marad adós a megérdemelt válasszal: „Mindenesetre megdöbbentő, hogy az ország volt igazságügy-minisztere csak éppen ennyire ismeri az ország közhangulatát, s hogy amikor antiszemitizmusról esik szó, akkor ő csak hajszára s felekezetieskedésre gondol, s nem mond neki semmi mást a szenvedő magyarság lelke.” (113. old.) Tényként állapítja meg: „Ez teljes félreismerése a helyzetnek. Antiszemita szervezést itt egyáltalában senki sem csinál, hanem igenis itt csinálódik valami, amit a zsidók hajszának, uszításnak, felekezetieskedésnek s antiszemitizmusnak hívnak, s ami ellen ezután miniszterek, főispánok, képviselők védekezni is szoktak, mint ahogy azt illedelmes, szerény fiúk teszik, mikor érdemtelenül rájuk pirítanak, de amit sem a zsidók, sem ezek az illedelmes, szerény szégyenkezők világosan nem definiálnak, s azt tüzetesen meg nem határozzák. Így aztán a zsidók azt az úgynevezett antiszemitizmust mint barbárságot továbbra is a szemünkre hányják, minisztereink s főispánjaink pedig ez égető folttól tovább is szégyenlősködnek.” (114. old.) Majd megállapítja, hogy azért „mondanak minket” antiszemitáknak, mert „1. meg akarjuk akadályozni a keresztény társadalom letörését, 2. hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, 3. hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú s nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti, keresztény társadalommal való összeforrásra.” (u. ott)

Íme, a prohászkai program lényege! A második pont miatt kiáltottak rá feszítsd meget a zsidó bolsevisták, amikor az 1919-es patkánylázadás folyományaként ki akarták kergetni szerény püspöki hivatalából (egyetlen szobája volt!), amikor 1945 után George Leimdörfer (művésznevén Faludy György) elvtárs kalapáccsal segédkezett a püspök budapesti szobrának leverésében (halála előtt azt mondta, ma is ugyanezt tenné!), ezért került 1945-ben indexre három műve (A diadalmas világnézet, Iránytű, Soliloquia), ezért vonták ki aztán minden más művét is a forgalomból, és tartok tőle, jórészt ennek köszönhető, hogy noha évek óta állítólag Prohászka-reneszánsz van, mindmáig egyetlen könyvkiadó sem akadt, amelyik a 25 kötetes életműsorozatot hasonmásban megjelentette volna.

Mert miről is van szó? Prohászka pontosan meghatározta a saját antiszemitizmusát: Mármost mi az én ’antiszemitizmusom’? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, s ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot a statisztika számsoraiból font ostorral, hogy fogjon hozzá, hogy fogja meg azt, amije van, amihez léte, hite, tradíciói kötik, s amit el lehet veszteni s így azután koldusbotra jutni. Az én antiszemitizmusom nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése, s ha nevezetesen ez utóbbit veszem, hát nem egyéb, mint antidekadencia, antiintellektualizmus, antiblazírtság. [...] Nem akarom a zsidókat a gettóba zárni, de viszont azt sem akarom, hogy a gettók szelleme kiömöljék lelki életünk virányaira.” (116. old.)

A zsidó Fejtő (?) Ferenc és Jászi [Jakubovich] Oszkár is elismerte, hogy mértéktelen zsidó bevándorlás következett be a kiegyezés utáni Magyarországon. A „gettó szelleme” valóban „kiömlött”, mégis, Prohászkának sem annyira az ortodox zsidókkal, hanem sokkal inkább a kikeresztelkedő, a pénz- és hadügyet, sajtót kisajátító, asszimilációra képtelen „intellektuális” zsidósággal gyűlt meg a baja.

„Mármost szeretné-a magyar zsidóság, hogy Magyarország Zsidóország legyen? Kívánatosnak tartja-e, hogy a népszürönközésnek az a felső vékony rétege, az ország lakosságának az az öt százaléka ellepje a magyar nemzet testét, hogy lefoglalja a hatalmat, hogy az alkossa az intelligenciát, az vegye kézbe a kormányt, s az képviselje külre is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét s eszményi s erkölcsi jellegét?! Kívánatosnak tartja-e, hogy az orvosok 60-70, sőt 90 százaléka, az ügyvédek 50-70 százaléka, a mérnökök s vállalkozók 50-70 százaléka s a bankok s központok pedig tisztára zsidók legyenek?” (Elég volt-e?, 115-116. old.)

Nem tagadta, hogy „a zsidó magyarrá lehet” (117. old.), legalábbis azzá lehetnek egyesek, de hogy túlnyomó többségük nem lehet, megtapasztalta még az 1919-es 133 nap előtt, amikor arról értesült, mennyire jelentéktelen a zsidóság katonai részvétele a világháborúban. A Pro juventute catholica (A katolikus ifjúságért) c. írásában olvassuk (1918, 120-122. old.):

„Fogjunk ceruzát, s írjuk le számokban a katonáskodó magyarság arányszámait, pl. csak az ilyeneket, amilyeneket a múltkor egy ezredestől hallottam: hogy a munkácsi honvédezredben béke idején a zsidóság 30 százalékkal, ma ugyanott 2 százalékkal szerepel. Írjunk tovább, írjuk le számokban a magyarság vérveszteségeit. Számítsuk össze azokat, akik minden korosztályból, minden hivatásból álltak csatasorba s vívták meg a harcokat, akik berukkoltak a frontokra, s nem rekedtek a trénszekeren, akik a drótsövények előtt állnak, s nem rekedtek az irodák, a Haditermény Részvénytársaság, s a bankok asztalai mögött lopják a napot. Menjünk végig a frontok gyűrődésein s tapasztaljuk meg, hogy minél közelebb jutunk a tűzhöz, annál több ott a zsidó. Az pusztul, ez óvja az irháját – a jövendő magyar kultúra javára!” (121. old.) A Pro re christiana (A keresztény ügyért) c. állásfoglalásában ugyanazt észrevételezi (1918, 123-126. old.): „Volt idő a háború alatt, mikor a pótzászlóaljnál a segédtiszt, a hozzá beosztott három tiszt, a honvédállomás-segédtiszt, a pótzászlóalj-orvosfőnök, a felülvizsgálatos osztag parancsnoka, a segédszolgálatos osztag parancsnoka, a lábadozó osztag parancsnoka és orvosa, a gazdasági hivatal főnöke és a raktártiszt egytől egyig zsidók voltak. Jelenleg annyiban van változás, hogy a fentiek közül a pótzászlóalj orvosfőnöke és a segédszolgálatos osztag parancsnoka nem-zsidó. Aki a katonai viszonyokkal ismerős, az tudja, hogy a fenti tiszti állások a legfontosabb pozíciók a póttesteknél. Nem is beszélek azután arról, hogy ott is a legénységi állományú egyének között az irodában minő állapotok vannak. Kint a gyakorlótéren s a menetszázadokban alig van zsidó.” (125. old.)

Kohn-Kun Béla és Szamuely-Samuel Tibor 133 napos rémuralma alatt megtapasztalta, mit jelent az, ha – Tormay Cecile-t idézve – egy „idegen faj adja tudtul hatalmát”. Kultúra és terror c. vezércikkében (1919, 127-135. old.) rádöbben, hogy „a szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror.” (127. old.) Borzalommal tölti el a keresztényellenes terror vezetőinek tevékenysége: „E hitet üldöző erőszakoskodásban mindenütt a zsidók vezetnek. Biztosan tudom, hogy az óbudai dohánygyári zavarokban is egy Róth Róza nevű zsidó nő volt az, aki a legvéresebb és legpiszkosabb szájjal rontott neki a katolikus nőknek, s inszcenálta a keresztényüldözést. Temesvárott pedig ugyancsak a dohánygyári keresztényüldözésekben egy Róth nevű zsidó ügyvéd hadonászott legelül s rendezte a kegyetlen bántalmazást.” (131. old.) A fizikai bántalmazások sorozata (például 1919 Úrnapján a Mátyás templomi körmenetbe a népbiztosok belelőttek!) mellett nem feledkezik meg a szociáldemokrata revolversajtóról sem:

„A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, főleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és sakterek ellen. Nagy diadallal hirdeti, hogy Bögőcs János elvtárs koporsójánál pap nem okvetetlenkedett, de Bögőcs János még élő elvtársai nem fogják megélni az oly jelentést, hogy például Schwartz Mór elvtárs temetésén a rabbi nem okvetetlenkedett.” (131. old.) A szociáldemokrácia ikermozgalmára lel a szabadkőművességben, amely „kimondottan vallásellenes irányzat. Minden tételes vallás ellensége, soha keresztény vallás szertartásairól hirdetést, tudósítást nem hoz. Soha keresztény vallásról elismerő szava nincs.” (u. ott)

Erdélyi József, a költő szavaival lángot vet a szűz papiros, ha Naplójegyzetei-t olvassuk. A Lenin-fiúk szadizmusának fokozódásával sorai egyre súlyosabbak. Napról napra egyre jobban látja, mennyire igaza volt az ókori s középkori bölcseknek, akik a zsidóságban a szó szoros értelemben az Antikrisztust látták (Cornelius Tacitus például deterrima gens-nek, a legalávalóbb népnek nevezte őket), hogy a magyarságot kifosztja a „zsidó szellemtelenség. A zsidó szellemet szellemtelenségnek kell hívnom, mert tagadása az eszményinek, levigyorgása a fölségesnek. Mindenütt kinullázza azt, ami nem profit, hasznon, érdek. Szellemtelen, mert lapos és piszkos. Számokkal dolgozik, s mást nem lát. Erre a művészeti vakságra példa néhány zsidó fiatal óriás viselkedése az 1907. pécsi kongresszuson a szabad tanítás ügyében. A költészetre került a szó – ott ugyanis mindenről volt szó: nos, hát nyilatkozott egy-két galileista jelölt: „Mi az – mondták – költészet? Rímek, táncoló szavak, nyelvpattogások, szókisülések! Nincs annak értelme, meg kell mondani, hogy az ember mit akar, s azzal schluss!” Mily kótyagos szótáncoltatók voltak tehát Dante, Arany, Petőfi, Vörösmarty.” (1919. nov. 13., 140. old.)

Döbbenten veszi észre, hogy a bolsevizmust a talmudista zsidóság szülte. „A bolsevizmus a kultúra halála, a Nyugat halál maszkja – már készül: tagadás, Antikrisztus, hitetlenség, s mindennek letörése, ami fölül-építmény, természet, piszok, ösztön, bocskor... Tudom, hogy nagy reváns is azon kultúra ellen, mély járom és vérbaj és farizeizmus s utálat. Óvtam a zsidóságtól: megesz titeket.” (1921. aug. 20., 143. old.) Végül eljut az idézett tacitusi felismerésig: „Heil Juda! A derék S., zsidó vallástanító, mivel most rabbi nincs, beszédet tartott a zsinagógában az aranyborjúról, s buzdította híveit, hogy ne csaljanak, ne uzsoráskodjanak etc. Lett erre nagy gezéresz Izraelben. Nü – mondották –, nem fizetjük magát! Nem adunk magának 60 000 K-t! S miért nem hagy minket keresni?! Ó, Izrael, te vén tetű, már patkány se vagy az én szememben. S ezekről mondják, hogy a vallás tartja őket. A vallás nem tart, mert nincs!” (1922. ápr. 3., 143-144. old.)

3. Felébredés és feltámadás

Prohászka az isteni gondviselés jeleként nyugtázta a patkánylázadás leverését, a Nemzeti Hadsereg bevonulását Budapestre és nem utolsósorban vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóvá választását. A Nemzetgyűlés rövidesen elfogadta a „numerus clausus” bevezetését indítványozó, gróf Teleki Pál beterjesztette törvényjavaslatot. A bolsevista és liberális történelemhamisítás eredményeként azonban ma alig ismert ennek lényege.

A numerus clausus (korlátozott szám) célja az volt, hogy minden hazai nemzetiség a saját lélekszámának megfelelően vegyen részt az ország vezetésében. Ez azok körében keltett persze óriási felháborodást, akik szerint természetes, hogy az orvosok 60-70, sőt 90 százaléka, az ügyvédek 50-70 százaléka, a mérnökök s vállalkozók 50-70 százaléka zsidó. A Nemzetgyűlésben a következőképpen indokolta a numerus clausus szükségességét a zsidóság vonatkozásában (A numerus clausus-ról, 1920, 145-162. old.) : „[...] mi nem azt hibáztatjuk, hogy a zsidóság megteremtette a magyar kereskedelmet, nem is tagadjuk azt, és a magyar nép tényleg nem is volt sohasem antiszemita azért, mert a kereskedője zsidó volt.” (153. old.) A hiba ellenben az, hogy „a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, nemcsak egyik feltörő résszé lett, hanem minket leszorító résszé.” (u. ott)

A numerus clausus – amely tehát nemcsak a zsidóságot érintette, de azt társadalmi elhelyezkedésének mértéke miatt mégis a legjobban – azonban inkább írott malaszt maradt. Az „intellektuális” zsidóság például úgy játszotta ki, hogy az egyetemet, főiskolát külföldön végezte el (leginkább a fasiszta Itáliában), majd idehaza gondtalanul elhelyezkedhetett. (Később tehát nem véletlenül születtek zsidótörvények, de mint látjuk, a numerus clausus semmiképpen sem volt az.)

Az 1920-as évek elejének nemzeti pártjaiban hamarosan csalódott: magasságok felé törő lelke nem érte be a pártcsatározásokkal, félmegoldásokkal: elszomorodva látta a zsidó nagytőke támogatta idegen kurzuslovagok közéleti térnyerését. (Szerinte a kereszténynek nevezett kurzus valójában csak a megkereszteltek kurzusa, 164. old.). Személyi csalódásairól természetesen nem írt, mivel nem a személyek, hanem a rendszerek, tanok, magatartások érdekelték. Keserűen állapítja meg (Ébredő magyarok, 1921, 163-169. old.): „Magyarországon nagy az idegenség, idegen gondolat, idegen érzés, idegen mentalitás. A zsidóknak más az érzésük, más a történelmük, más a rítusok, vallásuk, mások a tradícióik. [...] Hiába mondja, hogy magyar érzésű. Míg megvan az elválasztó fal, addig én azt mondom, kedves szomszéd, éljünk békében, de tetszik tudni, a nemzeti eszmét mégsem bízom magára. Én nem gyújtom fel a maga házát, már azért sem, mert akkor a magamé is leéghet.” (166. old.) Majd így folytatja: „Tudom, hogy vannak jó zsidók, és vannak gazember zsidók. A jók azonban védik a gazembereket. És ez nagy baj.” (u. ott)

Minden – önmagát előszeretettel nemzetinek nevező – párt- és mozgalmi érdeknél fontosabbnak tartja a zsidó kereskedelmi-ipari-mezőgazdasági és pénzügyi élet visszaszorítása érdekében a „keresztény vállalatok és üzletek” alakítását országos szövetkezeti láncolat létrehozásával, támogatásával. (A két világháború között a Hangya Szövetkezetek sokat tettek a körülmények áldatlansága ellenére szociális gondolatainak megvalósításáért.) A magyar keresztény irányzat a kereskedelemben c. elemzésében (1922, 170-173. old.) leszámol azzal a tévhittel, miszerint a kereskedelemben nincs erkölcs, hivatkozva a Szentírásra, amely a vámosokat és a bűnösöket együtt emlegeti. Igenis létszükségletnek tartja az értelmiségi pályára készülő ifjak kereskedelmi, ipari, pénzügyi életben való irányító szerepét.

Húszas évekbeli írásainak java etikai mércét adó prédikációk: minden gondolata az „integer”, a „teljes” Magyarország helyreállítása volt, először lélekben-szellemben, azután így megerősödve katonailag-gazdaságilag. Zsigerileg gyűlölte a zsidó fegyvertényt, a liberalizmust: „Az idegenség legpusztítóbb járványa a liberalizmus eszméinek járása volt. Ezek alig találtak ellenkezésre. Kiváló szellemeink is [pl. báró Eötvös József – Ifj. T. L.] teljesen behódoltak nekik, s nem vették észre, hogy egyes politikai s szabadsági előnyök mellett, melyeket ez eszméknek köszönhetünk, az egész elmélet s világnézet nemcsak téves és kereszténységellenes, hanem nemzetrontó, életet ölő tendenciájú volt.” (Ébredő s feltámadó magyarság, 1922, 174-176., 174-175. old.)

Katolikus orientáció a világháború után című iránymutatásában (1923, 181-188. old.) hitet tesz Európának az igazi (vagyis a zsidó hatásoktól megtisztított) keresztény hitélet elmélyítésével való megmentése mellett. Ellenben ha „ezt az Európát nem fogja újra áthatni a „mystici corporis Christi fludium”-ja (Krisztus misztikus testének folyadéka), a kereszt kegyelme, ha ezt a ronda társadalmat nem fogja feléleszteni valami pünkösdi tűz, akkor, testvéreim, tönkremegyünk. Nem akarok éppen a régi nagy szentekre hivatkozni, de van egy kiválóság, aki biztosan önök előtt is nagy tekintély, valaki, aki filozófiával foglalkozott, a szociáldemokráciához fordult, és azután keresztényrokonságba kerülvén, keresztény eszméket vallott: Wagner Richard, aki a szent Grált tiszteli, a szent Vért a kereszténység termő talajára hulló termékenyítő folyónak tartja. És megmondja Wagner Richard: csak a mélységes, átélt kereszténység talaján lehet szó igaz regenerációról.” (183. old.)

A Nacionalizmus című előadása (1924, 208-215. old.) hitvallás az erkölcsi-nemzeti-faji eszmények életté élésén alapuló nacionalizmus mellett: „A nemzeti eszménynek is a nagy, százados, évezredes nemzeti valóságba kell belekapcsolódnia. Az eszmény mögött meg kell éreznünk a magyar valóságot, a magyar vért, a magyar földet és életet, a magyar érzés stílusát, s nemcsak éreznünk, de meg kell élnünk a magyar sorsot. Abban fog állni a magyar realizmus, hogy ez a magyar haza s ez a magyar élet, vágy, bánat, küzdelem, feltámadásunk szükségessége számunkra megfogható, folyton megélt s általunk megtapasztalt valóság legyen.” (214-215. old.)

Utolsó zsidó tárgyú megnyilatkozása ízig-vérig prédikáció (Zsidó testvéreimhez, 216-228. old.), amelyben a zsidóság figyelmét Krisztus megváltói művére igyekszik felhívni. Ez a megnyilatkozása a jezsuita Bangha Béla esetére emlékeztet. Bangha a zsidó sajtóról, politikáról az 1910-es években gyakran még nálánál is keményebben írt és beszélt, ám a húszas évektől túlontúl visszafogottá vált: azt kívánta, hogy minél több zsidó térjen Jézus Krisztushoz. Ami persze kétezer éve várat magára, missziós álmára mindenesetre Méhely Lajos fajbiológus professzor személyeskedésektől mentes, szigorúan elvi válaszirattal felelt, amelynek alighanem elég a címét idézni: Lassan páter a kereszttel!

Tanulságok

1. Antiszemita megnyilatkozásai nélkülözhetetlenek kiegyezés utáni fajvédő politikusaink megértéséhez. Közülük Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Ónody Géza, Asbóth János, Szemere Miklós, vitéz jákfai Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Bárdossy László, Szálasi Ferenc őt tekintették tanítómesterüknek, akárcsak legnagyobb katolikus papjaink közül Bangha Béla, Tóth Tihamér, Marczell Mihály, Koszterszitz József és Nyisztor Zoltán.
2. Antiszemitizmusa inkább etikai, mint etnikai jellegű, vagyis elsősorban nem azért ellenszenves számára a zsidóság, mert testi tulajdonságai a többi népekétől döntően eltérnek, hanem mert erkölcsük, viselkedésük olyan, amilyen. Azóta az antropológusok (közülük különösen is Hans Friedrich Karl Günther) megállapították ugyanakkor, hogy a zsidók körében sokkal gyakoribbak egyes örökletes szervi betegségek, mint bármely más nép körében.
3. Az antiszemitizmus nem kisebbrendűségi érzésből eredő gyűlölet, hanem nemzeti önvédelem: hungarizmus. Ez volt az ő 1918-ban meghirdetett politikai-erkölcsi programja, amelyet nyomdokain az 1930-as években Szálasi Ferenc (és hívei közül Hubay Kálmán, Péchy Henrik, Roósz József, literáti Vágó Pál) dolgozott ki részletesen, és amely mindmáig az egyetlen kiút számunkra az elzsidósodás s nem utolsósorban a „magyar tunyaság” okozta erkölcsi, szellemi, anyagi nyomorból.
4. Idézett megnyilatkozásainak időtállóságát igazolta hazánk 1945-ös zsidó bolsevizálása és 1989-es liberális meghódítása. Hála a Magyarok Istenének, hogy nem érte meg próféciájának beteljesülését, hazánk izraeli gyarmattá tételét, és nem utolsósorban a reá hivatkozó, ámde tanításait mindmáig semmibe vevő papok minden képzeletet felülmúló erkölcsi-szellemi árulását.

Ennyit tehát a két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiség részéről „Magyarország tanítómesterének” („praeceptor Hungariae”) tekintett Prohászka Ottokár antiszemitizmusáról. Legalábbis mindazoknak, akik őt nem megítélni, hanem megismerni kívánják.

ifj. Tompó László

Forrás: hunhir.hu