A szervező szerint a szélsőjobboldali csoportok felvonulásától, akik
kihasználhatják esetleg Priebke temetését, akarták „az áldozatok
emlékét, az áldozatok hozzátartozóit” és az antifasiszta társadalmat
megvédeni. Ehelyett erőszakoskodó szélsőbalosok jöttek a mindenütt
megtalálható csőcselékkel együtt, amelyik minden időben a
keresztrefeszítést követelte.
Az üggyel kapcsolatban számos újságíró moralizáló csúcsformát mutatott, hiszen még egyszer, csaknem 70 évvel a háború befejezése után, sikerült legyőzni a nemzetiszocializmust. Legalábbis a fejükben. A lehetőségek megritkultak. Priebke-nek 100 évet kellett megérnie, hogy a baloldali hangadó rétegnek még egyszer megszerezze ezt a különösen borzongató élvezetet.
A média felháborodott a Pius Közösségen, akik hajlandók voltak Priebke számára a gyászmisét celebrálni. Ezzel – szerintük – úgy is csak a Pius közösség és a szélsőjobboldal közötti amúgyis ismert affinitásukat erősítették meg. Hogy a Pius Közösségnek csak azért kellett Priebke-t eltemetni, mert az illetékes plébános a fentről (a pápától mint Róma püspökétől?) jövő utasítás miatt nem tette meg a kötelességét, illetve nem tehette meg a kötelességét, egyszerűen elhallgatták.
Figyelemreméltó az a jelenség, hogy a morális roham az eseményekhez való időbeli távolsággal és a személyesen érintettek generációváltásával arányosan csak növekszik radikalitásában. Amikor Kappler, a római Gestapónak a túszok lelövésére parancsot adó vezetője, 1978-ban meghalt, teljes nyugalomban és nyilvánosan lett eltemetve. Most, amikor egy beosztottja halt meg, 2013-ban ez már nem lehetséges. Az Albano-ban krakélereskedő és köpködő demonstrálók és erőszakoskodók 1945 után születtek. 2013-ban a média és valamilyen politikai pimaszok temetést stilizáltak a „jobb elleni harchoz”. Szophoklész Antigonéja már Krisztus előtt 500 évvel foglalkozott azzal az erkölcsi témával, hogy meg lehet-e valakitől tagadni az eltemetést.
A kérdés nem az, hogy lehet-e katolikus temetése olyan valakinek, mint Erich Priebke. A kérdésnek így kell hangzania: Hogyan történhetett, hogy egy civilizált társadalom, ennek hivatalai, értelmiségei és a médiája egy ember eltemetésének jogszerűségét megkérdőjelezze? Ez semmiképpen nem teljesítmény, ez egyszerűen kegyeletsértő. És milyen kegyeletes a katolikus Egyház, mely ismeri a halál pillanatának drámaiságát és ezt maga kíséri – legalábbis akkor, ha politikai korrektségből nem saját maga akadályozza meg magát ebben.
Egy osztrák katolikus internetes oldal [kath.net] odáig ragadtatta magát, hogy a következő címet adta beszámolójának: A Pius Közösség ámokfutása. Ahogy korlátjának kellene lennie a gyűlöletnek, úgy korlátjának kellene lennie a katolikus térdre-borulásnak is. Hiszen pont az ámokfutás ellenkezője történt, ahogy a Pius Közösség hivatalos közleménye is mutatja: „Egy kereszténynek, aki meg lett keresztelve, és megkapta a gyónás és áldozás szentségét, bármi legyen is a vétke és bűnei, amennyiben Istennel és az Egyházzal megbékélve hal meg, joga van egy szentmise és a temetés celebrálására. Ezzel a nyilatkozattal megújítjuk az antiszemitizmus vagy a rasszizmus mindennemű formájának elutasítását, de a gyűlöletnek minden formájának az elutasítását is. A katolikus vallás az irgalmasság és a megbocsátás vallása.”
A Pius Közösség tiszteletet érdemel, hogy legalább ők teljesítették papi kötelességüket és megtették, aminek valójában magától értetődőnek kellene lennie. A Pius Közösség tudta, hogy ezzel a tettével megint újabb támadásnak teszi ki magát. Bizonyára okosabb és önzőbb lett volna, ha nem végzik ez a gyászszertartást. Az ezzel járó rizikók ellenére, személyre való tekintet nélkül teljesítették papi feladatukat. Ez tiszteletet kelt velük szemben és megszégyeníti a római egyházmegyét és ennek püspökét. [Aki nem más, mint mindig a hivatalban levő pápa, azaz Bergoglio.]
És mindannyiunk anyakönyvébe van írva: Ne köpj a halottra, mert a halállal való találkozás mindannyiunk előtt ott áll, és jobb lenne, ha mindenki arról gondoskodna, hogyan lép Teremtője elé. És közülünk mindenki csak bízhat abban, hogy akkor talál egy papot, aki meggyóntatja, az utolsó kenetet és a szentáldozást feladja és eltemeti. A római egyházmegye „megyés püspökének” döntésében az a megrendítő, hogy ez a bizonyosság megkérdőjeleződik. Ha ma Priebke-től politikai megalkuvás miatt megtagadják azt, ami minden katolikusnak kijár, akkor holnap valami egészen más megalkuvásból másoknak is megtagadhatják ezt. A politikai korrektség olyan zászlócska a szélben, mely állandóan forog.
A Pius Közösség priorátusában a gyászmisének a média-nyilvánossága nélkül kellett volna lezajlania, de a nyilvánosság számára elérhetően. A város baloldali polgármestere azonban nagydobra verte a helyet és az időpontot, és maga is megjelent a priorátus előtt, hogy a demonstrálókat izgassa. [Emlékezzünk, hogy ezt mondta: „Mi itt civilizált és demokratikus módon megyünk az utcára, akkor is, ha hangsúlyozom, hogy a város érzéseit megsértették.” – és a halott érzéseit és a civilizált emberiség érzéseit meg lehet sérteni?] Miután a demonstrálók megpróbálták megostromolni a disztrikt székhelyét, zárták csak be a bejáratot.
A szélsőbaloldali csőcselék megtámadja Don Curzio Nitoglio papot, aki be akart menni az FSSPX disztriktjének területére. A demonstrálók azt hitték, hogy ő a celebráló pap.
Azokat a förtelmes sértéséket, amiket felé üvöltöttek, nem lehet itt visszaadni. Ez a szentségtörő gyalázat dokumentuma. [Lásd mit kiabált az olasz csőcselék Boldog IX. Pius pápa holttestére.]
A gyűlölet képeihez hozzátartoznak a Fosse Ardeatianen lelőtt túszok ugyanúgy, mint a kommunista partizánok által meggyilkolt 33 német katona és 2 olasz civil.
Az üggyel kapcsolatban számos újságíró moralizáló csúcsformát mutatott, hiszen még egyszer, csaknem 70 évvel a háború befejezése után, sikerült legyőzni a nemzetiszocializmust. Legalábbis a fejükben. A lehetőségek megritkultak. Priebke-nek 100 évet kellett megérnie, hogy a baloldali hangadó rétegnek még egyszer megszerezze ezt a különösen borzongató élvezetet.
A média felháborodott a Pius Közösségen, akik hajlandók voltak Priebke számára a gyászmisét celebrálni. Ezzel – szerintük – úgy is csak a Pius közösség és a szélsőjobboldal közötti amúgyis ismert affinitásukat erősítették meg. Hogy a Pius Közösségnek csak azért kellett Priebke-t eltemetni, mert az illetékes plébános a fentről (a pápától mint Róma püspökétől?) jövő utasítás miatt nem tette meg a kötelességét, illetve nem tehette meg a kötelességét, egyszerűen elhallgatták.
Figyelemreméltó az a jelenség, hogy a morális roham az eseményekhez való időbeli távolsággal és a személyesen érintettek generációváltásával arányosan csak növekszik radikalitásában. Amikor Kappler, a római Gestapónak a túszok lelövésére parancsot adó vezetője, 1978-ban meghalt, teljes nyugalomban és nyilvánosan lett eltemetve. Most, amikor egy beosztottja halt meg, 2013-ban ez már nem lehetséges. Az Albano-ban krakélereskedő és köpködő demonstrálók és erőszakoskodók 1945 után születtek. 2013-ban a média és valamilyen politikai pimaszok temetést stilizáltak a „jobb elleni harchoz”. Szophoklész Antigonéja már Krisztus előtt 500 évvel foglalkozott azzal az erkölcsi témával, hogy meg lehet-e valakitől tagadni az eltemetést.
A kérdés nem az, hogy lehet-e katolikus temetése olyan valakinek, mint Erich Priebke. A kérdésnek így kell hangzania: Hogyan történhetett, hogy egy civilizált társadalom, ennek hivatalai, értelmiségei és a médiája egy ember eltemetésének jogszerűségét megkérdőjelezze? Ez semmiképpen nem teljesítmény, ez egyszerűen kegyeletsértő. És milyen kegyeletes a katolikus Egyház, mely ismeri a halál pillanatának drámaiságát és ezt maga kíséri – legalábbis akkor, ha politikai korrektségből nem saját maga akadályozza meg magát ebben.
Egy osztrák katolikus internetes oldal [kath.net] odáig ragadtatta magát, hogy a következő címet adta beszámolójának: A Pius Közösség ámokfutása. Ahogy korlátjának kellene lennie a gyűlöletnek, úgy korlátjának kellene lennie a katolikus térdre-borulásnak is. Hiszen pont az ámokfutás ellenkezője történt, ahogy a Pius Közösség hivatalos közleménye is mutatja: „Egy kereszténynek, aki meg lett keresztelve, és megkapta a gyónás és áldozás szentségét, bármi legyen is a vétke és bűnei, amennyiben Istennel és az Egyházzal megbékélve hal meg, joga van egy szentmise és a temetés celebrálására. Ezzel a nyilatkozattal megújítjuk az antiszemitizmus vagy a rasszizmus mindennemű formájának elutasítását, de a gyűlöletnek minden formájának az elutasítását is. A katolikus vallás az irgalmasság és a megbocsátás vallása.”
A Pius Közösség tiszteletet érdemel, hogy legalább ők teljesítették papi kötelességüket és megtették, aminek valójában magától értetődőnek kellene lennie. A Pius Közösség tudta, hogy ezzel a tettével megint újabb támadásnak teszi ki magát. Bizonyára okosabb és önzőbb lett volna, ha nem végzik ez a gyászszertartást. Az ezzel járó rizikók ellenére, személyre való tekintet nélkül teljesítették papi feladatukat. Ez tiszteletet kelt velük szemben és megszégyeníti a római egyházmegyét és ennek püspökét. [Aki nem más, mint mindig a hivatalban levő pápa, azaz Bergoglio.]
És mindannyiunk anyakönyvébe van írva: Ne köpj a halottra, mert a halállal való találkozás mindannyiunk előtt ott áll, és jobb lenne, ha mindenki arról gondoskodna, hogyan lép Teremtője elé. És közülünk mindenki csak bízhat abban, hogy akkor talál egy papot, aki meggyóntatja, az utolsó kenetet és a szentáldozást feladja és eltemeti. A római egyházmegye „megyés püspökének” döntésében az a megrendítő, hogy ez a bizonyosság megkérdőjeleződik. Ha ma Priebke-től politikai megalkuvás miatt megtagadják azt, ami minden katolikusnak kijár, akkor holnap valami egészen más megalkuvásból másoknak is megtagadhatják ezt. A politikai korrektség olyan zászlócska a szélben, mely állandóan forog.
A Pius Közösség priorátusában a gyászmisének a média-nyilvánossága nélkül kellett volna lezajlania, de a nyilvánosság számára elérhetően. A város baloldali polgármestere azonban nagydobra verte a helyet és az időpontot, és maga is megjelent a priorátus előtt, hogy a demonstrálókat izgassa. [Emlékezzünk, hogy ezt mondta: „Mi itt civilizált és demokratikus módon megyünk az utcára, akkor is, ha hangsúlyozom, hogy a város érzéseit megsértették.” – és a halott érzéseit és a civilizált emberiség érzéseit meg lehet sérteni?] Miután a demonstrálók megpróbálták megostromolni a disztrikt székhelyét, zárták csak be a bejáratot.
A szélsőbaloldali csőcselék megtámadja Don Curzio Nitoglio papot, aki be akart menni az FSSPX disztriktjének területére. A demonstrálók azt hitték, hogy ő a celebráló pap.
Azokat a förtelmes sértéséket, amiket felé üvöltöttek, nem lehet itt visszaadni. Ez a szentségtörő gyalázat dokumentuma. [Lásd mit kiabált az olasz csőcselék Boldog IX. Pius pápa holttestére.]
A gyűlölet képeihez hozzátartoznak a Fosse Ardeatianen lelőtt túszok ugyanúgy, mint a kommunista partizánok által meggyilkolt 33 német katona és 2 olasz civil.
Giuseppe Nardi