Jehova Tanúi az egyik legerőteljesebb és leglátványosabb térítő felekezet napjainkban. Világszerte seregnyi kitartó és lelkes tagjuk talpal házról házra, sürgetve az embereket, hogy élet-halál kérdéseként fogadják el a tanításaikat. Állításuk szerint több mint egymillió embert térítettek meg az elmúlt években, főként Amerikában; a Saturday Evening Post, a Collier's Weekly és a Reader's Digest kiadványok is nemzeti és nemzetközi fontosságú jelenségként említették őket.
A Tanúk Istene
A Jehova Tanúinak alapvető hiedelmeiről
szóló hivatalos kifejtés, az Istennel kapcsolatos tanításuk mondatával
kezdődik. „Mivel számos „isten” és „úr” létezik”, olvassuk, „az igaz
Istennek saját neve van, hogy megkülönböztethessük a többitől.
Ami itt van az a monolátria nyílt kijelentése, vagy a pogány „istenek” egyikére leszűkített imádat. A keresztények monoteisták; tehát egy Istenben hisznek és őt tisztelik. Nincs olyan hogy „istenek”. Az ősi pogányok politeisták voltak, több úgy nevezett „istent” imádtak, és tudomásuk sem volt az igazi Istenről. Az ő vallási rendszerüket nevezzük bálványozónak. Erre most feltűnnek Jehova Tanúi és, miközben az igaz Istenről beszélnek, csupán mint egyet a sok közül említik, akit saját nevénél fogva kell megkülönböztetni a többitől. Olyan ez, mintha valakinek, aki a „Barna” családnevű emberek oszlopait böngészné a telefonkönyvben, először a keresztnevek kezdőbetűjét, mint például „J.K,” vagy „H.V.”, kellene megnéznie, hogy megbizonyodhasson, hogy a kívánt személyt találta meg.
A végkövetkeztetés csak az lehet, hogy Jehova Tanúi politeisták, amennyiben több „isten” létezéséről beszélnek, de a vallásrendszerük a monolátriát követi, hisz a „sok” közül csupán egynek adóznak tisztelettel. Egy hamis „isten” bálványszerű imádata nem a zsidók és a keresztények által is ismert igaz Isten tisztelete. Azok számára pedig, akik tényleg hisznek az igaz Istenben, ez semmi más csupán mint istenkáromlás; egy hamis isten kiváltaszása a sok közül, és „igaz Istennek” kikiáltása, mint ahogyan a Tanúk teszik.
De mi is ez a név, ami megkülönbözteti az ő Istenüket a többitől? Azt mondják, hogy a Zsoltárok 83:18-ban tartalmazza a választ, ahol azt olvassuk: „Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön”. Tehát kijelentik, hogy az ő istenségük neve „Jehova Isten”, a név, ami különbséget tesz közte és a többi isten között, éppúgy mint ahogyan Barna K. Jakabot megkülönböztetjük Barna V. Heroldtól a telefonkönyvben.
Ami itt van az a monolátria nyílt kijelentése, vagy a pogány „istenek” egyikére leszűkített imádat. A keresztények monoteisták; tehát egy Istenben hisznek és őt tisztelik. Nincs olyan hogy „istenek”. Az ősi pogányok politeisták voltak, több úgy nevezett „istent” imádtak, és tudomásuk sem volt az igazi Istenről. Az ő vallási rendszerüket nevezzük bálványozónak. Erre most feltűnnek Jehova Tanúi és, miközben az igaz Istenről beszélnek, csupán mint egyet a sok közül említik, akit saját nevénél fogva kell megkülönböztetni a többitől. Olyan ez, mintha valakinek, aki a „Barna” családnevű emberek oszlopait böngészné a telefonkönyvben, először a keresztnevek kezdőbetűjét, mint például „J.K,” vagy „H.V.”, kellene megnéznie, hogy megbizonyodhasson, hogy a kívánt személyt találta meg.
A végkövetkeztetés csak az lehet, hogy Jehova Tanúi politeisták, amennyiben több „isten” létezéséről beszélnek, de a vallásrendszerük a monolátriát követi, hisz a „sok” közül csupán egynek adóznak tisztelettel. Egy hamis „isten” bálványszerű imádata nem a zsidók és a keresztények által is ismert igaz Isten tisztelete. Azok számára pedig, akik tényleg hisznek az igaz Istenben, ez semmi más csupán mint istenkáromlás; egy hamis isten kiváltaszása a sok közül, és „igaz Istennek” kikiáltása, mint ahogyan a Tanúk teszik.
De mi is ez a név, ami megkülönbözteti az ő Istenüket a többitől? Azt mondják, hogy a Zsoltárok 83:18-ban tartalmazza a választ, ahol azt olvassuk: „Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön”. Tehát kijelentik, hogy az ő istenségük neve „Jehova Isten”, a név, ami különbséget tesz közte és a többi isten között, éppúgy mint ahogyan Barna K. Jakabot megkülönböztetjük Barna V. Heroldtól a telefonkönyvben.
A héber név
A Tanúk természetesen azt fogják
válaszolni, hogy ők arról az Istenről beszélnek, aki felfedte magát a
Bibliában. Nem ők maguk idézték a Szentírást a „Jehova” nevért? Ó, jaj, a
tudatlanság büntetése! A valóságban egyáltalán nem így tettek. Mivel a
„Jehova” szó egy egyszerű félrefordítás a protestáns Bibliából. Ilyen
szó nem fordul elő a Szentírás eredeti szövegében. Isten sosem adta
magának ezt a nevet, és soha sem kérte, hogy más nevezze el így.
A Zsoltárok 83:18-ban található héber szó, amelyet Jehovának fordítottak félre egyes protestáns bibliafordításokban, igazából „Yahweh”, annyit tesz: „Aki van”. Az elképzelés, tehát, hogy a „Jehova” szó, amely nem létezik a héber nyelvben, egy, az Isten által felfedett név, megkülönböztető szereppel felruházva, mindenféle írásos alapot nélkülöz.
Hogy aztán megerősítsék a különös tanításukat, a Tanúk azt hangsúlyozzák, hogy „Ábrahámra, Izsákra és Jákobra utalva, Isten azt mondta Mózesnek (2Mózes 6:3 EF): „de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes”. Ismét: Isten nem ezt mondta Mózesnek. A Szentírás egyetlen megihletett írója sem használta a „Jehova” szót. A héber szöveg így szól: „de az én Yahweh nevemen nem voltam előttük ismeretes”. Ábrahám, Izsák és Jákob korábban a Legfelsőbb Lényt „El Shaddai” néven ismerték, ami „Mindenható Istent” jelent. Mózesnek a „Yahweh” titulust fedte fel, nem a mai, modern felfogásban használt névként, sokkal inkább leírásként használta Isten mivoltára; „Aki van” abban az értelemben, hogy Isten maga a „Legfelsőbb és Magátólvaló Lény”.
Még mindig a szeretett „Jehova” szavukat dédelgetve, a Tanúk még mélyebbre merülnek a hibák tengerében, amikor arra hivatkoznak, hogy Jézus maga tudatta ezt a nevet a követőivel, idézve János 17:6-ot: „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál.” Igazság szerint, ahogyan Jézus sosem használta, úgy a követői sem hallottak a „Jehova” szóról. Ez a szó, ami egyáltalán nem is héber, a „Yahweh” szó félreolvasásából keletkezett, amihez az „Adonáj” héber eredetű szó (jelentése: „az Úr”) magánhangzójeleit rendelték a zsidó írók. A mélységes tisztelettől vezérelve, amikor a zsidók a szent „Yahweh” szóval találkoztak, ahelyett, hogy kiejtették volna, helyettesítették az „Adonáj” szóval. A magánhangzójelek szerepe a héber írásban nem került feltalálásra úgy hat évtizeddel Krisztus utánig, és a félreolvasásuk, amely aztán elvezetett a hibás „Jehova” elképzeléshez, nem volt lehetséges, mielőtt léteztek volna. A „Jehova” szó, tehát, sosem hagyta el Krisztus ajkait, és még a legközelebbi követőinek is ismeretlen volt. Akárhogy is, Krisztus szavai „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek” semmilyen vonatkozással nem bírnak egy adott „névre”, azt jelentik: „Felfedtem nekik a „mivoltodat” mint az ő Atyjuk, épp úgy, ahogyan az én Atyám is”.
A Zsoltárok 83:18-ban található héber szó, amelyet Jehovának fordítottak félre egyes protestáns bibliafordításokban, igazából „Yahweh”, annyit tesz: „Aki van”. Az elképzelés, tehát, hogy a „Jehova” szó, amely nem létezik a héber nyelvben, egy, az Isten által felfedett név, megkülönböztető szereppel felruházva, mindenféle írásos alapot nélkülöz.
Hogy aztán megerősítsék a különös tanításukat, a Tanúk azt hangsúlyozzák, hogy „Ábrahámra, Izsákra és Jákobra utalva, Isten azt mondta Mózesnek (2Mózes 6:3 EF): „de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes”. Ismét: Isten nem ezt mondta Mózesnek. A Szentírás egyetlen megihletett írója sem használta a „Jehova” szót. A héber szöveg így szól: „de az én Yahweh nevemen nem voltam előttük ismeretes”. Ábrahám, Izsák és Jákob korábban a Legfelsőbb Lényt „El Shaddai” néven ismerték, ami „Mindenható Istent” jelent. Mózesnek a „Yahweh” titulust fedte fel, nem a mai, modern felfogásban használt névként, sokkal inkább leírásként használta Isten mivoltára; „Aki van” abban az értelemben, hogy Isten maga a „Legfelsőbb és Magátólvaló Lény”.
Még mindig a szeretett „Jehova” szavukat dédelgetve, a Tanúk még mélyebbre merülnek a hibák tengerében, amikor arra hivatkoznak, hogy Jézus maga tudatta ezt a nevet a követőivel, idézve János 17:6-ot: „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál.” Igazság szerint, ahogyan Jézus sosem használta, úgy a követői sem hallottak a „Jehova” szóról. Ez a szó, ami egyáltalán nem is héber, a „Yahweh” szó félreolvasásából keletkezett, amihez az „Adonáj” héber eredetű szó (jelentése: „az Úr”) magánhangzójeleit rendelték a zsidó írók. A mélységes tisztelettől vezérelve, amikor a zsidók a szent „Yahweh” szóval találkoztak, ahelyett, hogy kiejtették volna, helyettesítették az „Adonáj” szóval. A magánhangzójelek szerepe a héber írásban nem került feltalálásra úgy hat évtizeddel Krisztus utánig, és a félreolvasásuk, amely aztán elvezetett a hibás „Jehova” elképzeléshez, nem volt lehetséges, mielőtt léteztek volna. A „Jehova” szó, tehát, sosem hagyta el Krisztus ajkait, és még a legközelebbi követőinek is ismeretlen volt. Akárhogy is, Krisztus szavai „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek” semmilyen vonatkozással nem bírnak egy adott „névre”, azt jelentik: „Felfedtem nekik a „mivoltodat” mint az ő Atyjuk, épp úgy, ahogyan az én Atyám is”.
Jézus tanítványai korábban is ismerték a JHVH-nevet: tudták, hogy kell írni és kiejteni, hiszen a nép évről évre hallhatta az áldozatokat bemutató főpap szájából. Jézusnak nem abban az értelemben ismertette meg tanítványaival Isten nevét, hogy el kellett árulnia egy hangsort, és arról sincs bibliai adat, hogy a név szabad használatára buzdította volna őket. Valakinek a „nevét megismertetni” annyit jelent, mint valakit személyesen, vagy valakinek a személyét bemutatni. Jézus tehát Isten lényét, személyiségét ismertette meg eltávolodott népével (vö. Jn 1:18). Vö.: „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek” (Békés-Dalos).
Hatalmas könnyelműség, tehát, amikor ez a
hivatalos dokumentum így ír: „Jehova Tanúi hasonlóképp terjesztik
Jehova nevét: „Ti vagytok az én tanúim — ez Jehova kijelentése —, hogy
én Isten vagyok.” (Ézsaiás 43:10-12) Ézsaiás sem hallott soha a „Jehova”
szóról. Ahogyan Isten, akinek Ézsaiás a nevében beszélt, sem kérte
Jehova Tanúit, hogy legyenek az Ő tanúi. Ézsaiás szövege semmiféle módon
nem vonatkozik erre a 19. század amerikájában, az ex-kongrecionalista
Charles Taze Russell által alapított modern szektára. Ezeknek a
passzusoknak az olvasata, azonban, semmilyen úton sem fedi fel Isten
szándékát, hogy szavai nyomán aztán keresztények egy külön elnevezése
jöjjön létre, amit aztán 2600 évvel később viselhetnek. Ézsaiás 43:10-12
az elsődleges szöveg, amelyet a Társulat a nevének igazolására használ
fel. Az írásszöveg, azonban, szimplán egy jelképes bírósági jelenetet
ábrázol, amelyen a nemzetek összegyűltek és akik előtt Isten az
izraelitákhoz fordul hogy tanúsítsák az Ő megmentő erejét, amit a
javukra fordított. Az összes állítás közül, amit Isten Izrael népével
kapcsolatban tett, miért pont ezeket a szavakat kellene, „a nevet, ami
az Úr ajkát elhagyta” keresztényekre aggatni? Az egyetlen bibliai
leírás, amely valóban alkalmazható „Jehova Tanúira”, magától a mi
Urunktól származnak: „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak .
. . hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Máté 24:24 EF)
Krisztus istenségének tagadása
Krisztusról magáról a Tanúk azt
állítják, hogy Jehova először a Fiát teremtette meg a „hű és igaz tanú,
az Isten teremtésének kezdete” (Jelenések 3:14), „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kolosszé 1:15).
Azonban egyik idézett részlet sem támogatja az elképzelésüket miszerint
„Jehova először a Fiát teremtette meg” (a „Jehova” szó „Isten”
értelemben értendő az ő felfogásuk szerint).
Az Újszövetség tanítása szerint, Isten örök Fia éppúgy teremtetlen, ahogy maga az örök Atya. Jehova Tanúi pusztán felelevenítették a 4. századi ariánus eretnekséget, amely azt tanította, hogy Krisztus személye nem létezett korábban mint Isten a Fiú, aki ugyanannyira volt Isten mint maga az Atya, hanem Krisztust szellemteremtményként alkotta meg maga Isten, és megteremtett eszközként használta a többi lény megteremtésében.
Hogy támogassák ezt az eretneki elképzelést, Jehova Tanúi hamisan idézik a Jelenések 3:14-et. A szöveg nem azt mondja, hogy a már korábban létező Személy, aki később Krisztusként testesült meg, volt „az Isten teremtésének kezdete”. A görög szöveg értelme „az Isten teremtésének kezdete”; ez pedig nem a mindenségnek az Isten általi megteremtésére utal, hanem Isten teremtésművének a megtestesült isteni Fiú megváltói munkájával való helyreállítására. [Lásd még itt és itt.] A teremtett emberi természetben, amelyben Szűz Mária adott Neki életet, Jézus Krisztus az összes isteni tereményt között az első becsületben és méltóságban. Ennek a passzusnak az eredeti teremtésmű szerinti értelmezése, az összes teremtmény feltámadás vagy megtestesülés általi helyreállítása helyett, egy megengedhetetlenül szabados olvasata a Szentírásnak, továbbá a jelentését övező végtelen tudatlanság tanúbizonysága. Tehát az eredetileg itt szereplő görög ἀρχὴ [arkhé] kifejezés inkább a rangbeli elsőbbségre utal, semmint az időbeli kezdetre.
A Tanúk jobb helyzetben vannak a második szöveggel, amelyben Krisztus személyére létezőként utalnak a megtestesülése előtt. Azonban a szavak jelentősége nem akkora, mint ahogyan azt ők képzelik. Szent Pálnak meg sem fordult a fejében, hogy azt tanítsa a kolosszébelieknek, hogy Isten Fia abban az értelemben volt „az egész teremtés elsőszülöttje”, minthogy a teremtésnek része. Ugyanebben az idézett versben, közvetlenül mielőtt beszélne Róla mint „az egész teremtés elsőszülöttjéről”, Szent Pál már korábban kikiáltotta Őt „a láthatatlan Isten képmásának”. Az Ő megteremtett, szemmel érzékelhető emberi mivoltában Krisztus nem volt ilyen. Ezzel az örök Fiú saját láthatatlan és teremtetlen Isteni mivoltára célzott. Minden általa lett megteremtve, így ő már mindenek előtt létezett. Ezért szól így Szent Pál: „Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön” (Kolosszé 1:16). Később hozzáteszi, hogy minden teremtett dolog (ami alól Ő maga kivétel) alárendelt szerepet tölt be. Az, hogy Szent Pálnak nem állt további szándékában, hogy Isten Fiát lealacsonyítsa egy lény szintjére egyértelművé válik ugyanabban az apostoli levélben: „Mert benne lakik testileg az istenség egész teljessége” (Kolosszé 2:9).
Az Újszövetség tanítása szerint, Isten örök Fia éppúgy teremtetlen, ahogy maga az örök Atya. Jehova Tanúi pusztán felelevenítették a 4. századi ariánus eretnekséget, amely azt tanította, hogy Krisztus személye nem létezett korábban mint Isten a Fiú, aki ugyanannyira volt Isten mint maga az Atya, hanem Krisztust szellemteremtményként alkotta meg maga Isten, és megteremtett eszközként használta a többi lény megteremtésében.
Hogy támogassák ezt az eretneki elképzelést, Jehova Tanúi hamisan idézik a Jelenések 3:14-et. A szöveg nem azt mondja, hogy a már korábban létező Személy, aki később Krisztusként testesült meg, volt „az Isten teremtésének kezdete”. A görög szöveg értelme „az Isten teremtésének kezdete”; ez pedig nem a mindenségnek az Isten általi megteremtésére utal, hanem Isten teremtésművének a megtestesült isteni Fiú megváltói munkájával való helyreállítására. [Lásd még itt és itt.] A teremtett emberi természetben, amelyben Szűz Mária adott Neki életet, Jézus Krisztus az összes isteni tereményt között az első becsületben és méltóságban. Ennek a passzusnak az eredeti teremtésmű szerinti értelmezése, az összes teremtmény feltámadás vagy megtestesülés általi helyreállítása helyett, egy megengedhetetlenül szabados olvasata a Szentírásnak, továbbá a jelentését övező végtelen tudatlanság tanúbizonysága. Tehát az eredetileg itt szereplő görög ἀρχὴ [arkhé] kifejezés inkább a rangbeli elsőbbségre utal, semmint az időbeli kezdetre.
A Tanúk jobb helyzetben vannak a második szöveggel, amelyben Krisztus személyére létezőként utalnak a megtestesülése előtt. Azonban a szavak jelentősége nem akkora, mint ahogyan azt ők képzelik. Szent Pálnak meg sem fordult a fejében, hogy azt tanítsa a kolosszébelieknek, hogy Isten Fia abban az értelemben volt „az egész teremtés elsőszülöttje”, minthogy a teremtésnek része. Ugyanebben az idézett versben, közvetlenül mielőtt beszélne Róla mint „az egész teremtés elsőszülöttjéről”, Szent Pál már korábban kikiáltotta Őt „a láthatatlan Isten képmásának”. Az Ő megteremtett, szemmel érzékelhető emberi mivoltában Krisztus nem volt ilyen. Ezzel az örök Fiú saját láthatatlan és teremtetlen Isteni mivoltára célzott. Minden általa lett megteremtve, így ő már mindenek előtt létezett. Ezért szól így Szent Pál: „Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön” (Kolosszé 1:16). Később hozzáteszi, hogy minden teremtett dolog (ami alól Ő maga kivétel) alárendelt szerepet tölt be. Az, hogy Szent Pálnak nem állt további szándékában, hogy Isten Fiát lealacsonyítsa egy lény szintjére egyértelművé válik ugyanabban az apostoli levélben: „Mert benne lakik testileg az istenség egész teljessége” (Kolosszé 2:9).
Szent János tanítása a „Logoszról”
A Tanúk hivatalos nyilatkozata
szükségesnek érzi, hogy teljes egészében elpusztítsa ezt, az istenségnek
Krisztus személye általi birtoklásáról szóló tantételt. Ezért
bocsátkozik a következő magyarázatba: mielőtt a földre szállt Igeként
vagy „Logoszként” ismerték, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”
(János 1:1,3).
De mit mond Szent János evangéliumának első versében? Így ír: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A „kezdetben” rész azt a célt szolgálta, hogy jelölje, hogy Szent János gondolatban visszatért ahhoz, hogy mi létezett mielőtt a teremtésmű egyáltalán kezdetét vette, a szöveg további része pedig megkülönbözteti a személyeket - „és az Ige Istennél volt” - az isteni mivoltának identitása „és Isten volt az Ige”. Annak érdekében, hogy megszabaduljanak ettől, valamint a görög szöveg kristálytiszta jelentésének ellenére, a Tanúk az utolsó részt úgy fordítják, hogy „és a Szó (egy) isten volt.” Nincs mentség a görög szöveg egy ehhez hasonló, égbekiáltó félrefordítására.
Továbbá, Szent János szövege, helyesen fordítva, így folytatódik: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. Az Ige, Isten Fia, vagy Ő maga nem tartozott a teremtmények sorába. Ő volt a teremetlen Teremtő, az Atyával egyrangú Isten, és ezért Szent János helyesen mondta, hogy „az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”.
Az Ige nem Isten abban az értelemben, hogy ő ugyanaz a személy, ahogy az meg van említve az 1:1a-ben; ő nem az Atyaisten (az Újszövetség szóhasználata neki tulajdonítja kíválólag az „Isten” elnevezést), vagy a Szentháromság. A lényeg az, hogy a Logosz ugyanolyan teremtetlen természettel vagy eszenciával bír, mint az Atyaisten, akivel együtt létezik örökkön-örökké. Ez a vers szerepel újra és újra a niceai hitvallásban is: „Isten (minőségi vagy származtatott) az Istentől (személyes, az Atya), Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (homoúsziosz).”
Teljes mértékig hamis, tehát, a Tanúk állítása, amely szerint Krisztus „távol állt attól, hogy egyenlőnek nevezhesse magát az Atyjával”. Ehhez az Újszövetség biztosítja a hazugságot! A Filippi 2:5-7 beszámol arról, hogy Isten alakjában avagy ugyanúgy Isten természetében lévén, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz föltétlenül ragaszkodnia kell, nem ragaszkodott ahhoz, hogy megmaradjon csak és kizárólag Istennek, hanem megtestesülése által kiüresítette önmagát, és felvette az emberi természet is.
Ez ellen a Tanúk idézik János 5:30-at „Magamtól nem tehetek semmit” és 14:28-at „az Atya nagyobb nálam” idézik. A kettő közül az első szöveg, azonban, Krisztus Isten mivoltát bizonyítja. Még megtestesült formában is, Krisztus személye Isten marad; és mint Isten, nem szökhet meg a ténykedés egyessége elől az örök Atyával, a mindkettejük által birtokol isteni mivoltuknál fogva, amelyben osztoznak a Szentlélekkel. A második szöveg szavait Krisztus használta, amikor a mennyekben levő Atyához való távozásáról beszélt; tehát, pontosan megtestesülésként, teremtett emberiséget birtokolva. A véges és teremtett emberiség nézőpontjából nézve, az Atya valóban nagyobb volt. Azonban János 10:30-ban, amikor Krisztus az ő teremtetlen és isteni mivoltának szemszögéből beszél, így szól: „Én és az Atya egy vagyunk”, és Ő úgy értette, hogy „egy Lény”. [Lásd még ezt.]
Ami ezeket az utolsó szavakat illeti, Jehova Tanúi vakok arra, amit még maguk a zsidók is láttak, akikhez Krisztus a szavakat címezte. Mert a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt, azt mondva neki: „Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat”. A zsidók nem fogadták el az Ő érvét: de tudták, hogy mi az, amit állít. Az úgynevezett Jehova Tanúi még ennyit sem tudnak.
Azt mondják a hivatalos nyilatkozatukban, hogy „ezért, az eddig elmondottakat tekintve, Jehova Tanúinak nincs más választása, mint hogy elutasítsák a háromság tantételét, mivel az a Bibliának ellentmond.” Noha lenne más választásuk. Annyi volna csupán, hogy elsajátítanak egy alapszintű tudást a Szentírás helyes értelmezésének alapelveiről. Ami a többit illeti, a Szentháromság tantétele minden, csak nem a Bibliával ellentmondásos. Máté 28:19-ben, megtaláljuk a mi Urunkat, amint arra utasítja az apostolokat, hogy keresztelkedjenek meg „az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”; nem a „neveikben”, hanem egy nevében, ami arra utal, hogy Isten egységét egyenlő arányban birtokolja a három isteni személy. A 4. századi áriánus eretnekség, amelyet napjaink Jehova Tanúi újra éltre keltettek, még mindig ugyanaz, ami volt: egy teljesen hamis tanítás.
De mit mond Szent János evangéliumának első versében? Így ír: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A „kezdetben” rész azt a célt szolgálta, hogy jelölje, hogy Szent János gondolatban visszatért ahhoz, hogy mi létezett mielőtt a teremtésmű egyáltalán kezdetét vette, a szöveg további része pedig megkülönbözteti a személyeket - „és az Ige Istennél volt” - az isteni mivoltának identitása „és Isten volt az Ige”. Annak érdekében, hogy megszabaduljanak ettől, valamint a görög szöveg kristálytiszta jelentésének ellenére, a Tanúk az utolsó részt úgy fordítják, hogy „és a Szó (egy) isten volt.” Nincs mentség a görög szöveg egy ehhez hasonló, égbekiáltó félrefordítására.
Továbbá, Szent János szövege, helyesen fordítva, így folytatódik: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. Az Ige, Isten Fia, vagy Ő maga nem tartozott a teremtmények sorába. Ő volt a teremetlen Teremtő, az Atyával egyrangú Isten, és ezért Szent János helyesen mondta, hogy „az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”.
Az Ige nem Isten abban az értelemben, hogy ő ugyanaz a személy, ahogy az meg van említve az 1:1a-ben; ő nem az Atyaisten (az Újszövetség szóhasználata neki tulajdonítja kíválólag az „Isten” elnevezést), vagy a Szentháromság. A lényeg az, hogy a Logosz ugyanolyan teremtetlen természettel vagy eszenciával bír, mint az Atyaisten, akivel együtt létezik örökkön-örökké. Ez a vers szerepel újra és újra a niceai hitvallásban is: „Isten (minőségi vagy származtatott) az Istentől (személyes, az Atya), Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (homoúsziosz).”
Teljes mértékig hamis, tehát, a Tanúk állítása, amely szerint Krisztus „távol állt attól, hogy egyenlőnek nevezhesse magát az Atyjával”. Ehhez az Újszövetség biztosítja a hazugságot! A Filippi 2:5-7 beszámol arról, hogy Isten alakjában avagy ugyanúgy Isten természetében lévén, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz föltétlenül ragaszkodnia kell, nem ragaszkodott ahhoz, hogy megmaradjon csak és kizárólag Istennek, hanem megtestesülése által kiüresítette önmagát, és felvette az emberi természet is.
Ez ellen a Tanúk idézik János 5:30-at „Magamtól nem tehetek semmit” és 14:28-at „az Atya nagyobb nálam” idézik. A kettő közül az első szöveg, azonban, Krisztus Isten mivoltát bizonyítja. Még megtestesült formában is, Krisztus személye Isten marad; és mint Isten, nem szökhet meg a ténykedés egyessége elől az örök Atyával, a mindkettejük által birtokol isteni mivoltuknál fogva, amelyben osztoznak a Szentlélekkel. A második szöveg szavait Krisztus használta, amikor a mennyekben levő Atyához való távozásáról beszélt; tehát, pontosan megtestesülésként, teremtett emberiséget birtokolva. A véges és teremtett emberiség nézőpontjából nézve, az Atya valóban nagyobb volt. Azonban János 10:30-ban, amikor Krisztus az ő teremtetlen és isteni mivoltának szemszögéből beszél, így szól: „Én és az Atya egy vagyunk”, és Ő úgy értette, hogy „egy Lény”. [Lásd még ezt.]
Ami ezeket az utolsó szavakat illeti, Jehova Tanúi vakok arra, amit még maguk a zsidók is láttak, akikhez Krisztus a szavakat címezte. Mert a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt, azt mondva neki: „Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat”. A zsidók nem fogadták el az Ő érvét: de tudták, hogy mi az, amit állít. Az úgynevezett Jehova Tanúi még ennyit sem tudnak.
Azt mondják a hivatalos nyilatkozatukban, hogy „ezért, az eddig elmondottakat tekintve, Jehova Tanúinak nincs más választása, mint hogy elutasítsák a háromság tantételét, mivel az a Bibliának ellentmond.” Noha lenne más választásuk. Annyi volna csupán, hogy elsajátítanak egy alapszintű tudást a Szentírás helyes értelmezésének alapelveiről. Ami a többit illeti, a Szentháromság tantétele minden, csak nem a Bibliával ellentmondásos. Máté 28:19-ben, megtaláljuk a mi Urunkat, amint arra utasítja az apostolokat, hogy keresztelkedjenek meg „az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”; nem a „neveikben”, hanem egy nevében, ami arra utal, hogy Isten egységét egyenlő arányban birtokolja a három isteni személy. A 4. századi áriánus eretnekség, amelyet napjaink Jehova Tanúi újra éltre keltettek, még mindig ugyanaz, ami volt: egy teljesen hamis tanítás.
<<<Folytatás következik >>>