Ferenc ezt mondta az interjúban: »Nem foglalkozhatunk csak az abortusz, a
homoszexuális házasságok, a fogamzásgátló módszerek kérdéseivel. Ez nem megy. Nem
beszéltem sokat ezekről a dolgokról. Ezt a szememre vetették. De ha
valaki erről beszél, vigyáznia kell a szövegkörnyezetre. Egyébként az
egyház nézetei ismeretesek, és én az egyház fia vagyok. De nem kell
ezekről vég nélkül beszélni.«
»Ez borzalmas«, hebegte barátom, aki elkötelezett életvédő, a
telefonba. »Egyszerűen csak borzalmas.« – „Ez a pápa” már eddig is
kerülte az élethez való jog témáját. Ez már valóban sokaknak feltűnt.
Sok katolikus, mint a telefon másik végén levő barátom is, abban
reménykedett, hogy nemsokára világos szavakat talál a meg nem született
gyermekek védelmére. Minden nemtörődöm pápai szót és minden nemtörődöm
pápai gesztust némely életvédő csoportban úgy értelmezték, mintha Ferenc
ezzel kapcsolatban ugyanazt az irányvonalat követné, mint elődei. De
valóban ezt teszi-e?
»Most végre tudjuk. Teljesen tudatosan hallgatott, és a jövőben is
hallgatni fog,« folytatta csalódott barátom. – „Nem vég nélkül beszélni
róla?” – Ki beszél még egyáltalán ezekről? – „Nem foglalkozhatunk csak az
abortusz kérdésével”, mondta Ferenc. De hiszen a püspökök és a papok
többsége már mélyen hallgat erről. De ha mégis beszél róla, akkor csak
mint kötelező feladatból és csakis az életvédők előtt, akikről tudja,
hogy szívesen hallgatják.
És tovább: »Éppen tegnap olvastam, hogy a pápa köszöni „az élet
védelméért Németországban folytatott tevékeny erőkifejtést”. És hogy a
pápa „a Berlinben szeptember 21-én, szombaton tartott demonstráció
résztvevőinek üdvözlő üzenetet küldött”.« – Barátom beolvasta a
telefonba, hogy mi áll ebben a bizonyos üdvözletben: »A Szentatya
szívesen egyesül imában az életért rendezett menet résztvevőivel, és
arra kéri Istent, hogy minden igyekezetüket kísérje áldásával, melyet az
emberi élet korlátlan védelméért folytatnak annak minden fázisában.« –
Ez nem más, mint egy általános hivatalos szöveg. Egy igazi személyes
üdvözlet másképp hangzik.
Egy ideig csönd volt a telefonban, majd barátom ezt mondta: »Ez az
úgynevezett üdvözlet nem a pápától származik. Vagy talán nincs igazam?« –
Nem tudtam ellentmondani. A fogalmazás tipikusan az államtitkárság
valamelyik irodájának a műve. Semmiképpen nem a pápa személyes üzenete.
»Amit Ferenc tényleg gondol, azt megmondta az interjúban, folytatta
barátom. Az valóságos üzenet a számunkra, akik szombaton Berlinben az
utcára megyünk, hogy az abortusz igazságtalansága ellen demonstráljunk,
és a születendő gyermekek élethez való jogáért. Az interjúban
elhangzott mondat a valódi üzenet a világ számára, és ez az üzenet egy
katasztrófa. Ebben az áll, hogy hagyjátok már abba az abortuszról való
fecsegést, nem lehet folyton csak erről beszélni, ezzel foglalkozni.«
»Ez
tiszta őrület. Ki beszél még itt egyáltalán igazságtalanságról? Már
csak egészen kevesek [a berlini felvonuláson mintegy 4 500 ember vett
részt]. Hiszen korunk nagy tabui közé tartozik, amiről már nem beszélnek
többé. És akkor a pápa ennek a kevés embernek, aki még beszél
erről, azt mondja, hogy fejezzék be már végre.« – De hiszen az abortusz égbekiáltó bűn – Ferenc pápa ezt a tabut akarja becementezni, ahelyett, hogy kiszedné a cementből?
»Egyedül a német nyelvterületen évente több mint 150 ezer gyereket ölnek
meg, valójában valószínűleg sokkal többet. De ez teljesen mindegy.
Hiszen nem kell folyton erről beszélni. Ezt mondja nekünk a pápa, a
mi pápánk. Azt mondja, hogy a gyermekgyilkosság ezen égbekiáltó
igazságtalansága végül is nem olyan fontos. Mert vannak „fontosabb”
dolgok. Az egyház tanítása az abortuszról és a homoszexualitásról
ismert, de a pápa soha nem mondja ki ezt a tanítást. Miért?« – Újra
csend a vonal másik végén. Majd jön a kérdés? »Rosszul látom? Nem azt
mondja Ferenc szó szerint, hogy neki mindegy a milliónyi
gyermekgyilkosság. Az egyháznak más témákkal kell foglalkoznia, a
gyermekgyilkosságok nem olyan fontosak. Nem ezt mondja?«
Megint nem tudtam tiltakozni, hiszen a beszélgetés alatt megnéztem az
interjú eredeti szövegét. Barátomnak igaza volt. A pápa azt mondja
a világ nyilvánosságának, hogy az abortusz – miközben soha nem beszél a
meg nem született gyermekekről és megölésükről – helytelen, de nem
olyan fontos. És azt is mondja, hogy nem szabad ítélkezni, mert
minden abortusz egy bizonyos „szövegkörnyezetben” történik. A
tömegfenomént ezzel – egészen individuálisan – számtalan egyedi esetre
szedi szét, és ezzel azt is mondja, hogy semmilyen általánosan érvényes kijelentést, vagyis elítélést nem lehet erről kimondani.
Ez az az irányvonal, amiben nálunk [és az egész volt civilizált
világban] a püspökök a politikával kiegyeztek. Természetesen senki sem
szereti az abortuszt, de a törvényen nem változtatnak.
Mi lett azonban ebből a katolikus alapelvből: „fortiter in re suaviter
in modo” – határozottan a bűn ellen, de szelíd a bűnössel szemben?
Minden felszívódik a lelkipásztorkodás elsőbbségében? Egyedül a bűnös individuális gondozása marad, anélkül, hogy a bűnt nevén neveznénk?
Aki mégis az élet védelméért akar síkra szállni, annak – anélkül, hogy
ítélkezne, és anélkül, hogy a dolgot igazi nevén nevezné – meg kell
próbálnia a nőket lebeszélni az abortuszról, de ezt csak nagyon
korlátozott keretek között. Azok az intézmények, melyek valóban
feltételek nélkül harcolnak az élethez való jogért, semmilyen
köztámogatást nem kapnak.
Franciaországban nem sokkal ezelőtt egy 80 év feletti életvédőt
börtönbüntetésre és pszichoterápiás kezelésre ítéltek, mert a
gyermeküket megölni akaró nőknek egy pár bébi-cipőt ajándékozott. Ferenc
őt nem hívta fel, nem bátorította, nem mutatta magát szolidárisnak
vele. Valójában ezzel ezt mondta neki: magad vagy a hibás.
Hogyan írta Ferenc pár napja az ateista Eugenio Scalfari-nak? „Csak aki a
lelkiismerete ellen cselekszik, az követ el bűnt.” [Apologéta: általános iskola 2. osztályában tanulják a gyerekek a bűn meghatározását: "A BŰN Isten parancsát tudva és akarva megszegni." A lelkiismeret meghatározása: "Az ember lelkének az belső 'szentélye', ahol Istennel találkozik és elszámol tetteivel."A lelkiismeret egyénenként változó, erősen függ attól, hogy ki milyen erkölcsi nevelést kapott életében.] Ez nem egy ateista lelki üdvéért való
küzdelem, ez egy biankó-csekk. Ferenc célratörően beméri szavaival és
gesztusaival a társadalmi konszenzust – és most már tudjuk, hogy egészen
tudatosan teszi ezt, hiszen ezt maga is beismeri. Ezzel tapsot szerez
magának és senkit nem bánt meg. A többiről hallgat.
És ekkor a vonal másik végén, a barátom, ez a tántoríthatatlan életvédő,
zokogásban tört ki. A pápa miatt sírt, az ő pápája, az én pápám miatt. Kínosan éreztem magam, és nem tudtam, mit mondhatnék. És
aztán nekem is sírnom lett volna kedvem. Ez a pápa tényleg megtette, amit megválasztása óta a levegőben lógott, és amitől sokan féltek: átlépte a Rubicont.
Minden kornak megvannak a saját nagy kihívásai. Korunk egyik
legnagyobb kihívása a gyermekgyilkosság égbekiáltó igazságtalansága. Az
individuális önzés valódi holocaustja. A korszellem kifejeződése, és
ezért valóságos, de borzalmas jele korunknak. Ezt az egyháznak fel
kellene ismernie. Mégsem teszi. A legtöbb püspök már régen
kiegyezett a domináns korszellemmel, a politikai pártok előre
megmondják, hogy az abortusz törvényről nem lehet vitázni. A püspökök
társadalom-képesek akarnak maradni. Ez már évtizedek óta így van. De
eddig a katolikusoknak volt pápájuk Rómában, aki egyértelmű szavakat
talált e témában.
VI. Pál kiadta a Humanae vitae enciklikát. Nem véletlen, hogy az egész
német nyelvterület püspökei megtagadták ennek elfogadását. A világ
tapsai fontosabbak voltak számukra. Ez volt a döntő szakadás, melyet mai
napig nem vontak vissza.
II. János Pál a „modern”, maga felett rendelkező, ösztön hajtotta és
fogyasztás orientált emberek gyilkolását nevén nevezte, és a „halál
kultúrájáról” beszélt. Milyen sokan bojkottálták ezért. Milyen gyakran
lehet még a katolikus lelkipásztoroktól is hallani, hogy egy asszony
„helyesen cselekedett”, hogy „ebben a helyzetben” megölte a gyermekét?
Az égben az angyalok minden alkalommal felkiáltanak az iszonyattól egy
ilyen galádságon.
És XVI. Benedek, aki még 2013. január 1-én azt mondta a béke napja
alkalmából, hogy „az abortusz és a homo-házasság tönkreteszi a
békét”.
Ekkor barátom újra megszólalt: »És most? Most van egy pápánk Rómában, aki kiegyezett a korszellemmel. Mindig ez az abortusz.
Fejezzétek már be végre. Nem veszitek észre, hogy mi vagyunk az
egyetlenek, akik ebben valami kivetnivalót találunk. Rendben, nem
helyes, de nem is olyan fontos. Nem kell mindig erről beszélni, mondja
Ferenc. De hát pontifikátusa alatt mikor beszélt erről egyáltalán? Vagy
mikor beszélt erről mint Buenos Aires érseke az utolsó alkalommal? Ez
a pápa többet beszél, mint bármelyik pápa előtte. Elárasztja a
világot szavaival. Minden reggel ezek a „gyöngyszemek” és rengeteg
ismétlés. És mindezen sok szó ellenére arra nem talál időt, hogy akár
egyetlen egyszer félreérthetetlenül korunk legnagyobb gaztette ellen
állást foglaljon, és azt a kis csapatot erősítse és bátorítsa, akik
részben komoly áldozatok árán a gyermekeket védik? Valamilyen római
irodából jövő üzenet, amit a berlini demonstráció tagjainak küldött, ez
csak azért van, hogy bennünket, tökfilkó életvédőket megnyugtasson. De ő
maga nem veszi komolyan. Valószínűleg nem is tud róla, hogy a nevében
elküldték. A világgal akar kiegyezni, ahogy a püspökök is.«
»És a homoszexualitás témájához, amit a Biblia iszonyatnak nevez,
szintén hallgat. Holott ebben a témában zajlik a jelenlegi legkeményebb
kultúrharc. Franciák milliói harcoltak idén tavasszal a
homo-„házasság” bevezetése ellen. A harc az őszinte katolikusoktól
indult el. És Ferenc pápa támogatta őket ebben? Nem. Egyetlen szóval
sem. Cserbenhagyta őket. Egészen magukra. Így nem viselkedik egy jó pásztor.«
Hosszú szünet következett, melyben se én, se a barátom nem szólt semmit.
Szomorúság és szenvedés lógott a levegőben, de harag is.
Végül azt mondta a barátom, aki sírt a pápa miatt: »Évek óta minden
nap imádkozom a pápáért. Minden nap. Most Ferencért imádkozom, és a
jövőben is imádkozni fogok érte. És meg fogom védeni mindabban, amiben
valóban katolikust tesz. De a jövőben minden nap azért is fogok
imádkozni, hogy a mindenható és háromszemélyű egy Isten gyorsan új pápát
ajándékozzon nekünk.«
Hallgattam. De hát nem volt barátomnak igaza? A gyermekgyilkosság korunk
jellemzője. Nem ez az égbekiáltó igazságtalanság, ez a megölt gyermekek
kiáltása, mely Istenhez hatol, az, ami népeinktől az áldást elrabolja?
Nem ezért van, hogy népeink, és ezzel kultúránknak nincs jövője? A
kihaló népeknek nincs jövője. Minden ezzel összefüggő következménnyel!
Minden kezdeténél a gyermekgyilkosság áll. Ha ezt az áldást elpusztító gaztettet nem hagyják abba, semmi más nem fog jobbra fordulni.
Aki az emberi tett lelki dimenzióit ismeri, az ignorálhatja ezt a
kijelentést, de ellent aligha mondhat neki. 50 millió megölt gyermek, 50
millió felsebzett, vétkessé vált nő, 50 millió vétkessé vált férfi,
orvos és segítő. Ez a lelkek apokaliptikus méretű harctere. De a pápát ez nem érdekli igazán. De akkor mi érdekli egyáltalán?
A lelkileg felkavaró telefonbeszélgetés után még egyszer nyugodtan
elolvastam, mit mondott a pápa. Az egész interjú kulcsszava ez volt:
az egyház képe mint „tábori kórház”. Igen, csakhogy a saját csatatér
tábori kórháza. Vagy ahogy Tornielli egyik kommentárjában megjegyezte: »Nem,
Ferenc pápa téved, az egyház nem tábori kórház, sokkal inkább az
őrültek háza, és az őrülteket nem csillapítani, hanem animálni
(buzdítani) akarja.«
Giuseppe Nardi újságíró-teológus