Lepanto előtt az oszmán hadsereg és hajóhad a legyőzhetetlenség hírében állott, az európai hatalmak immár a század elejétől kénytelenek voltak tudomásul venni az Oszmán Birodalom folytonos terjeszkedését. Nagy Szulejmán (1520-1566) meghódította Rodosz szigetét 1522-ben, aztán 1538-ban török kézre került Préveza erődje a görögországi Epiruszban, ezt követően pedig a szultán szövetkezett az észak-afrikai kalózkirályokkal, hogy egyesített erejükkel megszerezzék a Mediterráneum nyugati medencéje feletti uralmat. Ez elsősorban Spanyolország létérdekeit veszélyeztette. A Földközi-tenger keleti medencéjében viszont Velence volt a török fő riválisa. Két fontos, a levantei kereskedelem szempontjából stratégiai jelentőségű támaszpontot tartott a kalmárköztársaság ekkor birtokában: Kréta (Kandia) és Ciprus szigetét. Utóbbi mindössze 93 kilométerre feküdt a szíriai partoktól, s a velencei kereskedők itt vették hajóik fedélzetére a Távol-Keletről karavánokon szállított selymet, drága fűszereket és ékszereket. A szigetlakók Cipruson a szintén nagy értéket jelentő cukrot és gyapotot termeltek. A nehéz fizikai munkát igénylő cukortermelést már a 15. században rabszolgákkal végeztették, s az amerikai gyarmatokra ezt a mediterrán világban kialakított újkori rabszolgatartást ültették át és terjesztették el széleskörűen a következő évszázadban. (Az Egyesült Államokban egészen 1863-ig maradt fenn.) Az 1560-as években a Porta is szemet vetett Ciprusra, s felkészült annak meghódítására.
A 16. század közepe táján Nyugat- és Délnyugat-Európában jelentős hatalmi átrendeződés ment végbe. A katolikus Habsburg világhatalom gyakorlatilag bekerítette a szintén hegemón szerepre törő Franciaországot, hiszen a Habsburgoké volt Spanyolországon kívül Németalföld és a Német-római Birodalom, tehát ebből a gyűrűből – tekintve, hogy Angliával is ellenséges viszonyban állott – a Valois-dinasztia csak Itália felé törhetett ki. Az 1494-1558 között zajló itáliai háborúk nyertese azonban Spanyolország lett: II. Fülöp (1556-1598) megtartotta Nápolyt, Szicíliát és Szardíniát, megszerezte Milánót, s a többi olasz államban is érvényesítette befolyását, egyedül a Velencei Köztársaság tudta megőrizni teljes függetlenségét. A Földközi-tenger nyugati medencéjében tehát érlelődött a nagy tengeri összecsapás az Oszmán Birodalom és Spanyolország között. Már V. Károly (1519-1556) tudatában volt a haditengerészet kiemelt jelentőségének, örökös háborúinak finanszírozásához azonban a gazdag németalföldi városok adói és az amerikai nemesfémszállítmányok is kevésnek bizonyultak. Itáliai bankházakhoz fordult kölcsönökért. Egy alkalommal az egyik legvagyonosabb és legelőkelőbb genovai arisztokrata és pénzember, s egyben kiváló tengerész, Andrea Doria látta vendégül V. Károlyt. A házigazda igyekezett jó benyomást kelteni az uralkodóban, hogy nagy karriert futhasson be. Ezért a kikötő egy részét elzáratta és borral töltette fel, majd egy fényűző luxushajót állított ide, amelynek fedélzetén zajlott le az ünnepélyes ceremónia. Valahányszor lakoma közben kiürítettek egy kupa bort, az aranykelyheket a tengerbe hajították, és újat hoztak a magas rangú vendégek tiszteletére. Ez az elképesztő gazdagság még V. Károlyt is elkápráztatta. Azt persze már nem közölték vele, hogy a rafinált Doria a hajó körül egy hálót feszíttetett ki a bortengerben, és a fogadás végeztével innen szépen összeszedegették a mesés kincseket. Az eredmény mindenesetre nem maradt el: Andrea Doria nemcsak jelentős pénzügyleteket bonyolított le a császárral, hanem flottájának főparancsnoka is lett.
1565 májusában a török flotta kísérletet tett Málta elfoglalására. Ez már közvetlen, nyílt fenyegetést jelentett II. Fülöp birodalmára, ezért felmentő hajóhadat küldött a szigetre, amelyet a johannita lovagrend nagymestere, a 71 esztendős Jean de La Valetta Parisot négy és fél hónapon át hősiesen védett a túlerővel szemben. Szulejmán szultán hadai szeptember 12-én kénytelenek voltak feladni az ostromot. Utóbb Málta fővárosát a lovagrend hős nagymesteréről nevezték el. II. Fülöp a máltai ostrom után világosan látta, hogy birodalma biztonságának érdekében döntő csapást kell mérnie az oszmánokra, egyszer s mindenkorra lezárva előttük a nyugati irányú expanzió útját. Fülöp országainak kormányzását szent meggyőződéssel és lelkiismeretesen végezte, egész nap keményen dolgozott, egyenes jellemű ember volt, és soha nem bocsátott meg azoknak, akiket hazugságon ért. Leginkább csodált tulajdonsága, ami miatt sokan ridegnek és érzéketlennek tartották, végtelen önfegyelme volt. Jó és rossz hírt, örömöt és bánatot egyaránt rezzenéstelen arccal vett tudomásul, pedig a merev, méltóságteljes külső mélyen érző személyiséget takart. Fülöp kevés szabadidejében verseket írt, szerette a zenét, sőt maga is komponált és gitáron kiválóan játszott. Kedvenc festője a zseniális Hieronymus Bosch volt. Maga tervezte és építtette grandiózus királyi rezidenciáját, az El Escorialt, amely egyszerre volt királyi palota, hivatali központ és templom. A Török Birodalommal való nagy katonai összecsapás a legrosszabb történelmi pillanatban érte Spanyolországot. 1566-ban a rendkívül fontos és gazdaságilag igen fejlett tartományban, Németalföldön felkelés tört ki, majd 1568-1570 között lángba borult Dél-Spanyolország is: Granadában fellázadtak a moriszkók. annak ellenére ugyanis, hogy 1492-ben kiszorították Hispániából az arabokat, nagy számú megkeresztelkedett mór maradt az országban, ezeket nevezték moriszkóknak. Közismert volt azonban, hogy áttérésük kényszer hatására történt, keresztény vallásosságuk színlelt volt. A felkelők létszáma 150 ezer fő lehetett, ebből 45 ezer volt fegyveres gerilla. Különösen veszélyessé tette Fülöp számára a moriszkó felkelést az a körülmény, hogy felvették a kapcsolatot a Spanyolországból már korábban kiűzött muzulmán testvéreikkel, az Algírban letelepedett mórokkal, ezek viszont a Török Birodalom vazallusai voltak. Végül II. Fülöp féltestvérét – V. Károly törvénytelen fiát –, Don Juan de Austriát bízta meg a lázadás leverésével, aki 1570 novemberében véres kegyetlenséggel fojtotta el a moriszkó ellenállást.
II. Fülöp ellenfele I. Szulejmán kedvenc feleségétől, az ukrán származású Hürrem szultánától született II. Szelim (1566-1574) volt, aki meg sem közelítette apjának és nagyapjának, I. Szelimnek uralkodói és hadvezéri képességeit. A kicsiny, elhízott, iszákos embert a kortársak egyöntetűen a Török Birodalom addigi legtehetségtelenebb uralkodójaként jellemezték. Reggelente megivott egy fél üveg pálinkát, rendkívüli örömmel adta át magát a gasztronómiai és testi örömöknek, étkezéseihez – a vallási tilalom ellenére – bőségesen bort is fogyasztott. Néha három nap és három éjjel tartott a lakoma. Emellett hirtelen haragú és fösvény is volt. Hogy a Török Birodalom II. Szelim rövid uralkodása alatt is elért jelentős hadi sikereket, azt kiváló képességű nagyvezérének, a bosnyák származású – az 1552-ben Egert sikertelenül ostromló – Szokollu Mehmednek köszönhette. Az 1560-as években a Portán megerősödött annak a csoportnak a befolyása, amely le akart számolni mind a velencei, mind a spanyol flottával. Ennek első mozzanata volt a fentebb említett máltai ostrom. A következő célpont pedig Ciprus. A sziget elleni támadás tervének volt egy különösen lelkes híve: a portugáliai származású zsidó kereskedő és pénzember, Josef Micas, akit a spanyolok űztek el Németalföldről. Esküdt ellensége volt Spanyolországnak, s minden európai keresztény államnak, a szultánnak adott nagy pénzkölcsönök révén óriási befolyásra tett szert a török udvarban. II. Szelim ígéretet tett neki, hogy Ciprus elfoglalása után az egész szigetet neki adományozza.
II. Fülöp ellenfele I. Szulejmán kedvenc feleségétől, az ukrán származású Hürrem szultánától született II. Szelim (1566-1574) volt, aki meg sem közelítette apjának és nagyapjának, I. Szelimnek uralkodói és hadvezéri képességeit. A kicsiny, elhízott, iszákos embert a kortársak egyöntetűen a Török Birodalom addigi legtehetségtelenebb uralkodójaként jellemezték. Reggelente megivott egy fél üveg pálinkát, rendkívüli örömmel adta át magát a gasztronómiai és testi örömöknek, étkezéseihez – a vallási tilalom ellenére – bőségesen bort is fogyasztott. Néha három nap és három éjjel tartott a lakoma. Emellett hirtelen haragú és fösvény is volt. Hogy a Török Birodalom II. Szelim rövid uralkodása alatt is elért jelentős hadi sikereket, azt kiváló képességű nagyvezérének, a bosnyák származású – az 1552-ben Egert sikertelenül ostromló – Szokollu Mehmednek köszönhette. Az 1560-as években a Portán megerősödött annak a csoportnak a befolyása, amely le akart számolni mind a velencei, mind a spanyol flottával. Ennek első mozzanata volt a fentebb említett máltai ostrom. A következő célpont pedig Ciprus. A sziget elleni támadás tervének volt egy különösen lelkes híve: a portugáliai származású zsidó kereskedő és pénzember, Josef Micas, akit a spanyolok űztek el Németalföldről. Esküdt ellensége volt Spanyolországnak, s minden európai keresztény államnak, a szultánnak adott nagy pénzkölcsönök révén óriási befolyásra tett szert a török udvarban. II. Szelim ígéretet tett neki, hogy Ciprus elfoglalása után az egész szigetet neki adományozza.
1569. szeptember 13-án nagy tűzvész pusztított a velencei arzenálban. Mindössze négy gálya égett ugyan el, de több száz ház vált a lángok martalékává. A kortárs velenceiek – alighanem joggal, bár ez nem bizonyítható – Micas ügynökeinek a kezét látták a megrázó esemény hátterében. Amint kiderült, hogy a következő évben a szultán flottája nem az öt évvel korábbi máltai csorbát szándékszik kiköszörülni, hanem Ciprus ellen indul, II. Fülöp megkönnyebbülten fordult el az egész kérdéstől. 1570 nyarán Musztafa pasa, a török flotta fővezére valóban partra szállt Cipruson csapataival. A törökök kíméletlenül végigrabolták a szigetet, és öldökölték a lakosságot. 1570. szeptember 9-én, 48 napi kemény ostrom után elesett a főváros, Nicosia. A másik jelentős erőd, Famagusta védői azonban rendületlenül kitartottak vitéz parancsnokukkal, Marc-Antonio Bragadinóval még csaknem egy évig. 1571. augusztus 1-jén azonban belátták, hogy elérkeztek a végkimerülésig. Tárgyalásokat kezdtek Musztafa pasa küldöttségével a megadás feltételeiről. A törökök beleegyeztek abba, hogy a védősereg maradéka Kréta szigetére hajózzon. 1571. augusztus 6-án miután már az egész legénység hajón volt, Bragadino levelet küldött Musztafa pasának, amelyben jelezte, hogy este meglátogatja, és átadja neki Famagusta kulcsait. Este 9 órakor megérkezett az olasz küldöttség. Musztafa Bragadinót és kíséretét nagy udvariassággal fogadta és látta vendégül. Egyszerre azonban hangot váltott, s azzal vádolta meg Bragadinót, hogy előző éjjel megöletett néhány török rabszolgát. Ebből egy szó nem volt igaz, a rabszolgákkal való bánásmód amúgy sem igen foglalkoztatta Musztafát, de megvolt az ürügy a hitszegéshez. A török fővezér lefogatta és megkötöztette a küldöttség tagjait, és a sátra előtt valamennyit legyilkoltatta. Csak egy embert hagyott közülük életben, Bragadino parancsnokot, akinek egyelőre csak a fülét vágatta le. A következő nap reggelére iszonyatos koreográfiával megrendezett látványt tartogatott a hajókon tartózkodó keresztény katonák számára Musztafa pasa. Végig kellett nézniük, amint a törökök borzasztó kegyetlenséggel végezték ki vezérüket: élve nyúzták le a bőrét. Bragadino éppen olyan hősiesen halt meg, ahogyan élt. Az utolsó percig szemére hányta a töröknek hitszegését, végül Istennek ajánlotta lelkét, és rövid idő múlva kiszenvedett.
Lipusz Zsolt
<<< Folytatás következik >>>