Most nézzük, hogy mit mond a jezsuita:
Hogyan változnak nálunk a papszerepek, kommunikációs stílusok?
A pap többé nem az, akinek mindenhez kell értenie. Nem segít az, hogy papként kinyilatkoztatunk, ez nem érdekli a világot. Ma a tekintélyelvű, lezárt, bebetonozott igazságra nincs kereslet. Nincs helye az „ez van, ezt kell tenni, elkárhozol” logikának. [Apologéta: az Isteni igazságnak ne lenne helye, mert arra nincs kereslet? Ilyet nem mondhat egy pap. Az, hogy ezt nem kell kimondani, mert a kereslet másra mutat? Ez így egy utilista hitrendszer és nem a római-katolikus anyaszentegyház hite, amit alapítójától Jézustól kapott, ahogyan azt Szent Máté evangelista is megírta. De mit várjunk egy jezsuitától? Egy másik jezsuita "Manegemant by Jesus" címmel hirdeti a cégvezetőknek a tanfolyamát, ahol mindenről van szó, csak Jézusról nem, legalábbis a vendégkönyv bejegyzések szerint.] Arra viszont van fogékonyság, hogy mi az én személyes hittapasztalatom. Egy kívülről ráerőltetett, bármilyen szép igazság helyett arról beszélni, hogy én ezt ezért és ezért így élem meg.
Lehet ennyire pluralista alapállású az egyház?
Keresztényként azt mondjuk, hogy van egyes számban igazság, amit/akit Jézusnak mondunk. A tág értelemben vett posztmodern ezt nem tudja elfogadni. Ezt a határt nem szabad átlépni, de párbeszédet kell tudni folytatni. Most a Párbeszéd Házában vagyunk, miközben maga a párbeszéd is szitokszóvá vált: főleg a mi térségünkben az egymás melletti elbeszélés szinonimája. Pedig a jézusi tanításban a legérdekesebb tanítások párbeszédes formában jelennek meg. És hogy mi ne a siketek párbeszédét folytassuk, ahhoz világosan kell tudnom, hogy én hol állok. Miközben elfogadom, hogy a másik, most, máshol áll. [Apologéta: IGEN. Párbeszédet kell folytatni, de csak azzal lehet párbeszédet folytatni, aki partnerként áll a katolikussal szemben, és nem elnyomandóval, megtérítendővel. Ugyanis Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy "...menjetek és hirdessétek minden népnek a földön az evangéliumot - az ő tanítását -..." Ha a párbeszéd arra vonatkozik, márpedig tapasztalatunk szerint igen, hogy a tanítást, amit Istentől kaptunk feladjuk, mindenféle szinkretista vallások miatt, akkor NEM-t kell mondanunk a párbeszédre. Mint ahogyan az ökumenizmusra is.]
A vallásközi dialógusban meddig mehet el a katolikus egyház?
Szerintem az egyházi közgondolkodásba is átment a zsinat tanítása, hogy az a hithű muszlim ember, aki komolyan, a saját vallási hagyományai alapján éli meg a hitét, és ez a hit cselekvő szeretetté válik, az nyitott az üdvösség felé. A kinyilatkoztatás részeiben ott lehet más vallások gondolkodásában is, és azoknak a valláshoz nem tartozó embereknek az életében is, akik jó szándékkal keresik az élet értelmét. A különbség csak annyi, hogy keresztényként kaptunk kulcsokat is ehhez.[Apologéta: figyelmedbe ajánlom kedves olvasó a minapi posztot, ahol az üdvösség irányából tanít a Piusz közösség: "a Zsidókhoz írt levélnek: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem
kedves; aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy ő van, és
megjutalmazza azt, aki őt keresi.” [Zsid 11,6] – Urunk Jézus Krisztus maga mondja: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” [Mk 16,16]" lásd Az ateisták is a mennyországba jutnak vs. "Extra Ecclesiam nulla salus est" posztot.]