Az egyszerű paraszti sorból származó V. Pius (1566-1572) pápa erélyes fellépésének hatására végül a spanyol udvar is rászánta magát a török elleni keresztes hadjáratban való részvételre. V. Pius nem számíthatott más európai országok segítségére, hiszen Franciaország hagyományosan rossz viszonyban állt Spanyolországgal, s a „legkeresztényibb királyok” rendre a törökkel szövetkeztek a 16. század folyamán, II. Miksa császár, magyar és cseh király pedig épp 1568-ban kötötte meg II. Szelimmel a drinápolyi békét, amely lezárta a mellékhadszíntéri, nagy magyarországi hódítások korszakát. A protestáns Anglia I. Erzsébet (1558-1603) idején pedig végképp nem volt érdekelt a törökellenes küzdelemben, ellenkezőleg: legalapvetőbb érdeke volt a rivális spanyolok meggyengítése. 1571. május 19-én Rómában a pápa, Spanyolország, Velence, Genova, Toscana, Savoya és a Máltai Lovagrend megkötötték a Szent Ligát, amelynek célja Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt. A Liga megállapodott egy 200 gályából, 100 hadihajóból, 50 ezer gyalogosból és 4500 könnyűlovasból álló haderő felállításában és behajózásában. A fővezérséget Don Juan de Austriára bízták, alvezére Marc-Antonio Colonna, a pápai hajók parancsnoka lett. A Szent Liga ünnepélyes kihirdetésére május 25-én került sor a római Szent Péter-bazilikában.
A főparancsnok Don Juannak meglehetősen kalandos, romantikus életút jutott osztályrészül. Juan V. Károlynak egy regensburgi szépséges polgárlánytól, a flandriai származású Blomberg Borbálától 1547-ben született törvénytelen fia volt. A továbbiakban a császár nem törődött a fiatal nővel, azonban a gyermekről gondoskodott. Egyedül kamarását, Don Quixadát avatta be a csecsemő származásának titkába. Quixada egy udvari muzsikusra, bízta a gyermek nevelését anélkül, hogy elárulta volna személyének kilétét. Évről évre tisztes pénzt fordítottak a nevelésére. Úgy cseperedett fel, mint a faluban élő többi parasztgyerek. Fogalma sem volt valódi származásáról, nevelőszüleit apjának és anyjának hitte. Néhány év múlva azonban fényes hintó állt meg az egyszerű ház előtt, s a belőle kiszálló udvari ember, Don Quixada a legnagyobb tiszteletet mutatta a hétéves darócruhás kis parasztfiú iránt. Ezután kastélyába vitte, s ott nevelte feleségével a legnagyobb szeretettel, közel ahhoz a kolostorhoz, melybe a lemondott V. Károly visszavonult. 1558-ban bemutatták a súlyosan beteg uralkodónak a kisfiút, s az ekkor 11 éves gyermek igen megnyerte a tetszését. Halála előtt egy okmányt készíttetett, amelyben saját természetes fiának ismerte el, és elrendelte, hogy mindenkori örököse méltóképpen gondoskodjék róla. Amikor V. Károly meghalt, Don Juan maga is részt vett a három napig tartó pompás gyászszertartáson, noha nem tudta, hogy saját, vér szerinti édesapját temetik. Quixada csak ekkor tudatta II. Fülöppel, V. Károly törvényes fiával és trónutódjával, miszerint a fiú, akit évek óta nevel, neki féltestvére. 1559 nyarán aztán egy királyi vadászaton megtörtént az ünnepélyes bemutatás. Don Quixada egy lovon ülő, fekete ruhás nagyúr elé kísérte a fiút, s azt mondta neki: „Térdelj le, Don Juan, s csókolj kezet őfelségének!” II. Fülöp, a mindig ridegnek és érzéketlennek tűnő király, némi elérzékenyedéssel a hangjában megszólalt: „Tudod-e ifjú, ki volt az atyád?” Miután a gyermeknek fogalma sem volt erről, zavartan hallgatott. Ekkor Fülöp leszállott a lováról, megölelte, s ezt mondta: „V. Károly, az én uram és atyám volt a te apád is. Dicsőbb atyád nem lehetett volna, s én köteles vagyok téged fivéremül elismerni.” A körülálló nemesurakhoz fordulva pedig így szólt: „Ismerjétek el és tiszteljétek ezt az ifjút, mint a császár természetes fiát és mint a király fivérét.” Ezután Don Juan az udvarban élt, Fülöp 1568-ban főtengernagynak nevezte ki, s miként már szó esett róla, 1569-1570-ben ő verte le a granadai moriszkók lázadását.
A Szent Liga flottájának kiállítása mintegy évi 4 millió aranydukátot igényelt, ami olyan óriási összeg volt, hogy még a dúsgazdag Spanyolország, Velence és a pápai állam költségvetését is rendkívüli módon megterhelte. De ugyanilyen mértékben terhelte a török államháztartást is: az 1570-1573. évi tengeri hadjáratokat mind Spanyolországban, mind Törökországban bankcsődök követték. Egy gálya évi fenntartása ugyanannyiba került, mint a megépítése, vagyis 6000 aranydukátba. 1571-ben a Földközi-tengeren keresztény és török részről összesen mintegy 500-600 gálya hajózott, kb. 150-200 ezer embert, evezőst, tengerészt és katonát hordozva a fedélzetén. Ez a létszám a korabeli Európa legnagyobb városainak a lélekszámával vetekedett: maga Velence lakossága is alig haladta meg a 130 ezer főt. Tehát egy hatalmas város népességének megfelelő számú ember etetéséről-itatásáról, a kényszermunkát végző gályarabokon kívül a többi ember zsoldjáról és a harcosok felfegyverzéséről kellett gondoskodnia mindkét félnek.
A Liga flottájának gyülekezését 1571. szeptember elejére tűzték ki a Messinai-öbölben. A hajóhad legénységének kétharmada spanyol volt, a katonák több mint 90%-a gyalogos. A gyalogság feltűnően magas létszámát az akkori idők tengeri harcászati szokásai magyarázzák. A 16. században ugyanis még mindig az évezredes tengeri hadviselési hagyományt követték: még nem a 200 éve használatban lévő ágyúk tűzerejével igyekeztek eldönteni a küzdelmet, hanem az ellenség megcsáklyázott hajójának fedélzetére átugráló katonák kézitusájának eredményétől függött a csata végeredménye. A tüzérség csak előkészítette az összecsapást, lényegében „puhította” az ellenfelet, ezt követően az orrán hosszú, hegyes vaslemezekkel borított sarkantyúval ellátott gálya belefutott az ellenséges hajóba, abban nagy léket vágott, s a győzelem kivívása a gyalogság feladata volt a továbbiakban.
Don Juan de Austria 1571. július 18-án hagyta el Barcelona kikötőjét 47 gályával. Genovában csatlakozott hozzá a köztársaság 27 hadihajója, amelyeken a legfényesebb arisztokrata családok sarjai parancsnokoltak. Együtt hajóztak Nápolyba, ahol az ottani új spanyol alkirály, Granvella bíboros nyújtotta át Juannak a Szent Liga zászlaját, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolta. Végül 1571. augusztus 24-én elérték a kijelölt gyülekezőhelyet, Messinát. Don Juan azonnal indult volna Ciprusra, Famagusta felmentésére. Még nem értesült róla, hogy az erőd két és fél héttel korábban elesett, és Bragadino generális szörnyű kínhalált szenvedett. II. Fülöp parancsa azonban egyre késett. Fényes nevek szerepeltek a Szent Liga hajóhadának névsorában: Margit, németalföldi helytartónő fia, az ifjú pármai herceg, Alessandro Farnese, Gian Andrea Doria admirális, a genovai kikötő egy részét korábban borral feltöltető nagy Andrea Doria unokaöccse és még számos főrangú híresség. Az indulásra várók között a legnagyobb, örökéletű név azonban csak a zsoldlista végén szereplő altiszté, Miguel Cervantesé volt, a Don Quijote későbbi szerzőjéé. Egy modern kori történész joggal nevezte őt „a lepantói csata nagy Névtelen Katonájának.”
Lipusz Zsolt
<<< Folytatás következik >>>