Nyilván világos önök előtt, hogyan sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá degradálni. Ez nem a véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt – valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult.
Az egyiken sikerült ügynökeinknek egy olyan elemet
áttöréshez segíteni, ami a forradalommal kezdettől fogva rejtetten
együtt sodródott. E forradalom szívében, magjában ugyanis mély gyűlölet
rejtőzött minden egyéni szabadsággal szemben.
A számunkra
felbecsülhetetlen értékű Rousseau fedezte fel először. Az ő „Tökéletes
demokráciájában”, emlékeznek rá, csak egyetlen államvallás megengedett;
egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot újra bevezetve, minden
egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt konkrétan tudná) elejétől
fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki megparancsolt. Innen
indulva, Hegel segítségével (egy másik nélkülözhetetlen propaganda
szakértő a mi oldalunkon) könnyedén kieszeltük a náci és a kommunista
államformát. Még Angliában is igen sikeresek voltunk. Hallottam a minap,
hogy abban az országban az emberek engedély nélkül nem vághatják ki a
saját fájukat a saját baltájukkal, hogy saját fűrészükkel deszkákra
szabják és abból szerszámos kunyhót építsenek a saját kertjükben.
Ez volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők, ilyen
bonyolult munkával nem fognak találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy
az egyes embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy
másik síkon fog lezajlani.
Demokráciának hívják azt a szót, amivel őket az orruknál
fogva tudják majd vezetni. Nyelvtudományi szakértőink kemény munkájának
köszönhetően, amit az emberi nyelv tönkretétele terén elértek,
szükségtelen figyelmeztetnem önöket, hogy nem engedhetik meg
kezeltjeiknek, hogy ezt a szót egyértelműen definiálják a fejükben,
hiszen nem is vennék a fáradtságot erre.
Ezt a szót nekünk csupán, mint varázsigét kell majd használnunk,
egyedül a vonzereje miatt, ha úgy akarják. Természetesen ez szoros
összefüggésben áll azzal a politikai ideállal, hogy minden embert
egyforma bánásmódban kell részesíteni. Csak egy kis trükk kell hozzá,
hogy azt is elhitessük velük, ezzel az is együtt jár, hogy minden ember
egyforma, különösen az az ember, akin éppen önök dolgoznak.
Mert ha idáig eljutottak vele, akkor az a szó, hogy demokrácia, már
csak arra szolgál önöknek, hogy a gondolataiban megjelenő egyik
legmegalázóbb (és legutálatosabb) emberi érzést igazolja. Akkor ez a
program úgy működik majd, ahogyan azt mi akarjuk, anélkül, hogy emberünk
szégyellné magát közben, sőt, kifejezetten elégedett lesz magával, ami
ha nem lenne ezzel a mágikus szóval fedezve, különben csak a gúny
tárgyává tenné őt. Természetesen arról az érzésről beszélek, ami az
embereket odáig viszi, hogy azt mondják: „Én pontosan olyan jó vagyok,
mint te”. Ebből származik első és legfőbb előnyünk, amivel az embert
rávezetjük, hogy életét egy szilárd, jól hangzó hazugságra építse fel.
Én ezalatt nemcsak azt értem, hogy ez az állítása hamis; hogy
embertársaihoz jóságban, becsületességben és józan, egészséges
értelemben pont annyira nem hasonlít, mint magasságban vagy
vállszélességben, hanem sokkal inkább azt, hogy ezt ő maga sem hiszi el.
Senki, azok közül, akik azt mondják: „én éppen olyan jó vagyok, mint
te”, nem hiszi ezt valójában. Ha ezt hinné, nem mondaná. Soha nem mond
ilyet egy bernáthegyi az ölebnek, pontosan olyan kevéssé, mint egy
tanult ember az ostobának, egy dolgos ember a naplopónak vagy egy szép
nő a csúnyának.
Az egyformaság tényét – a politikán kívül – kizárólag olyan emberek
igénylik, akik valamilyen téren kisebb rendűnek érzik magukat. Ez saját
gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg
magának nem mer bevallani. És ami éppen emiatt válik számára problémává.
Igen, ezért bosszantja mások értékesebb voltának minden formája;
lebecsmérli, eltorzítja, és el akarja pusztítani őket. Ez odáig vezet,
hogy már a puszta különbözőséget is fölényeskedésnek tekinti. Azt
akarja, hogy senki ne különbözzék tőle, se a beszédében, se az
öltözködésében, viselkedésében, kedvteléseiben és ízlésében. „Itt van
valaki, aki érthetőbben és szebben beszél, mint én – milyen
ellenszenvesen, visszataszítóan beképzeltnek és affektáltnak hangzik ez.
Másvalaki azt állítja, hogy nem szereti a hot dogot – nyilván túl
előkelőnek tartja magát. Amaz nem üvölteti a diszkózenét, nyilván egy
megjátszós értelmiségi. Ha ők is normális emberek lennének, akkor pont
olyanok lennének, mint én. Semmilyen okuk nincs rá, hogy mások legyenek,
mint én. Ez antidemokratikus.”
Mindazonáltal tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot
tevő jelenség nem mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már
évezredek óta ismeri. Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb,
legförtelmesebb és igazából komikus bűnnek tekintette. Azok az emberek,
akik tudatában voltak ennek a tulajdonságuknak, szégyenkeztek miatta,
akik pedig úgy érezték, hogy mentesek tőle, elítélték azokat, akik
ilyenek voltak. A lenyűgözően új ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a
bűnt a demokrácia szó varázserejével jogossá, sőt úgyszólván
szalonképessé változtathatjuk. Ennek a varázsigének a hatása alatt
mindenki, aki valamilyen formában alacsonyabb rendűnek érzi magát a
többieknél, teljes szível és sikeresen ügyködhet, hogy az összes többi
embert a maga alacsonyabb szintjére rántsa. De ez még mind nem elég.
Ugyanennek a hatására azok, akik még közel állnak az igazi emberléthez,
attól való félelmükben, hogy antidemokratikusnak bélyegzik őket,
önszántukból távolodnak el saját emberségüktől. Biztos forrásból
hallottam, hogy akikben felébred az érdeklődés a klasszikus muzsika vagy
a klasszikus irodalom iránt, ezt az érzésüket inkább elnyomják, nehogy
hátráltassa őket abban, hogy „olyanok lehessenek, mint a többiek”.
Emberek, akik szívesen lennének becsületesek, tiszták, mértékletesek –
és akiknek a kegyelem, hogy ilyenek lehessenek, megadatott – inkább
lemondanak ezekről az erényekről, hiszen ezzel megkülönböztethetőek
lennének a tömegektől. Ezzel a most divatos életforma ellen vétenének,
kiemelkednének a tömegből, és ezzel a beolvadásukat veszélyeztetnék.
Ezzel (ó, mily borzalmas gondolat) személyiségek – individuumok –
lehetnének.
Elsősorban arra a folyamatra szeretném felhívni a figyelmüket, ami
mindenfajta középszerűségből kiemelkedő emberi teljesítmény
lebecsmérléséhez, majd eltörléséhez vezet, legyen ez erkölcsi,
kulturális, szociális vagy intellektuális jellegű.
Vajon nem tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg
nekünk ezt a szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi
diktatúrák erőszakos módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a
történetre, amikor a görögök egyik diktátora (akkor még tirannusoknak
hívták őket) küldöncöt eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a
megbízatással, hogy az uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon
tőle. Ez a diktátor kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol
végigsétálva sétapálcájával minden szárnak, ami akár csak egy
centiméterre kilógott a többi szár közül, leütötte a végét. A példa
világos volt: alattvalóid között ne engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne
engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak, ismertebbnek vagy szebbnek lenni,
mint a tömeget. Mindegyiket vágd egyformára; csupa rabszolga, csupa
szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így tudták a tirannusok bizonyos
értelemben a demokráciát megvalósítani. De most a „demokrácia” szó
önmagában el tudja végezni ezt a munkát. Amihez annak idején egy
zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó zsarnoksága. Most már
senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie, hogy a kiálló
fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a nagyobbak fejét. És a
nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni, hogy „olyanok lehessenek,
mint a többi szár”.
Ebben a számunkra oly sokat ígérő világban az „én pontosan olyan jó
vagyok, mint te” szelleme már több mint általános szociális befolyás.
Már a nevelés- és oktatásrendszernek is egyik eleme lett. Az új nevelés
alapelve abban áll, hogy a tökfilkóknak és a semmittevőknek nem kell az
intelligensebb és szorgalmasabb tanulóknál magukat rosszabbnak,
gyengébbnek érezniük. Ez ugye antidemokratikus lenne. Ezeket a
különbségeket el kell tüntetni a diákok között, ami különböző módokon
történhet. Az egyetemeken a vizsgákat úgy kell kigondolni, hogy majdnem
minden diák jó jegyet kaphasson. A felvételi vizsgákat úgy kell
megtervezni, hogy mindenki, vagy csaknem mindenki egyetemi hallgató
lehessen, függetlenül attól, hogy megvan-e benne a képesség erre vagy
egyáltalán igényli-e. Az iskolákban azokat a gyerekeket, akik túl buták
vagy túl lusták ahhoz, hogy nyelveket, matematikát vagy fizikát
tanuljanak, olyan dolgokkal kell elfoglalni, amiket normálisan a
szabadidejükben csinálnának. Hagyni kell őket például homoksüteményeket
formázni, és ezt művészetnek nevezni. Soha semminek nem szabad arra
utalnia, hogy ők rosszabbak, mint azok a gyerekek, akik tényleg
dolgoznak. Teljesen mindegy, hogy milyen ostobasággal foglaljuk le őket,
a lényeg az, hogy „értékegyenlőség” uralkodjon. Ennél drasztikusabb
módszert még kitalálnunk sem lehetett volna. Azokat a gyerekeket, akiket
már magasabb osztályokba lehetne küldeni, mesterségesen vissza kell
fogni, mert különben a többiek visszamaradottaknak érezhetnék magukat,
és traumát – Belzebubra mondom, micsoda csodálatos szó! – szenvednének.
Így marad egy okos, tehetséges diák egész tanulmányi ideje alatt
demokratikusan a saját korcsoportjához láncolva, és egy ifjú, aki képes
lenne arra, hogy megbirkózzon Aischylosszal vagy Dantéval, csak lesi a
vele egykorúak próbálkozását a „Peti olvas” mondat kibetűzésére. Egy
szóval kifejezve, teljes joggal számíthatunk a nevelés szó szerinti
összeomlására, ha az „én is pontosan olyan jó vagyok, mint te”
véglegesen győzelmet arat. Minden tanulásra való ösztönzés, minden
büntetés, amit a házi feladatok nem teljesítésére adtak valamikor, el
fog tűnni. Azokat a keveseket, akik talán mégis tanulni szerettek volna,
meg kell ebben akadályozni; hogyan merészelnek kitűnni társaik közül?
Különben is a tanítók – vagy mondjuk inkább, ápolók – annyira el lesznek
foglalva, hogy a tökfilkókat nyugtatgassák, és a vállukat veregessék,
hogy úgysem lesz már elég idejük a valódi tanításra.
Természetesen ehhez fontos, hogy minden iskola állami iskola legyen.
Ezek gondoskodnak majd arról, hogy a középosztályt, amely síkra száll
gyerekei magasabb szintű neveltetéséért, likvidálni lehessen. Ennek az
osztálynak a megsemmisítése, összekapcsolva a nevelés megszüntetésével,
szerencsés módon egyik kivédhetetlen következménye annak a viselkedési
normának, amelyik állandóan azt mondja: „én pontosan olyan jó vagyok,
mint te”. Ez volt az a társadalmi réteg, amelyik az emberiségnek a
legtöbb tudóst, orvost, filozófust, teológust, költőt, művészt,
zeneszerzőt, építészt, jogászt és közgazdászt ajándékozta. Ha valahol
létezik egy köteg hosszabb szár, amelyiknek a fejét le kell ütni, akkor
az az övék. Ahogy egy angol politikus nemrégen megjegyezte: „A
demokráciának nincs szüksége nagy férfiakra”.
Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a „demokrácia” a szó ördögi
értelmében (vagyis én pontosan olyan jó vagyok, mint te) a
legrafináltabb eszköz, amivel rendelkezünk. Mert a „demokrácia” vagy a
„demokratikus szellemiség” (az általunk használt értelemben) olyan
nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; csak
képzetlen, erkölcsileg gyenge néptömegek, akiknek nem kellett
fegyelemhez szoknia fiatal korában, és elbizakodott, mert állandóan
hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át
kényeztették. A pokol éppen ilyennek kíván minden népet.
A szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra
azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen
szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkre tétele. Mert csak
embereket lehet megmenteni vagy kárhozatra juttatni, csak az egyes
emberek válhatnak az ellenség fiaivá vagy a mi eledelünkké. Számunkra
minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember
gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a
kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek. De a jelentősége, mint
cél, mint szellemi irányzat, sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen
minden szerénység, emberiesség és megelégedettség, minden öröm, a hála
vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi
nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba
vezet.