A vallás magánügy, hittan helyett ateista etika?

Minduntalan halljuk, hogy „a vallás magánügy”, éspedig leginkább azoktól, akik elítélik, sőt üldözik azt. Mert szerintük a vallás ugyebár a nép ópiuma, szertartásai pedig a babonaság megnyilvánulásai. Kivéve persze azokat, melyek zsinagógákban folynak. Így volt ez már az 1917 után, és hogy mennyire, sokkoló statisztikákkal tanúsíthatjuk ma, amikor hittan helyett ateista erkölcstant akarnak nem is kevesen iskoláinkban.

Lapozzuk csak fel Bangha Béla jezsuita folyóirata, a Magyar Kultúra 1923. októberi számát, amelyből megtudjuk, hogy a szovjet kormány új büntető törvénykönyve százhuszonegyedik paragrafusában az állt, hogy „kiskorúak s általában nem felnőttek hittanoktatása akár állami, akár magánintézetekben egy évig terjedő súlyos börtönnel büntetendő”, a százhuszonnegyedikben, hogy „vallási funkciók végzése s vallásos képek vagy feliratok felfüggesztése három hónapig terjedő súlyos börtönnel vagy 300 arany rubelnyi bírsággal büntetendő”, a munkásügyi népbiztosság rendelete értelmében pedig szigorúan tilos 18. életévüket be nem töltött önkéntes vagy fizetett személyeket zárdákban vagy templomokban bármilyen egyházi szolgálattételre alkalmazni.

Arról is értesülünk aztán belőle, hogy az állami iskolákban miként hirdették az ateizmust: 

„Szentpétervárott például a kommunista tanítók felszólítják a gyermekeket, hogy imádkozzanak Istenhez cukorért. Arra aztán a tanító kérdezi: „Nos, hol van a cukor?” Zavarodott hallgatás a gyermekeknél. „Ebből láthatjátok” – folytatja a tanító –, „hogy nincs Isten, mert nem hallgatja meg az imát s nem küld nektek cukrot. Most próbáljátok meg ugyanazt mádképp. Kérjetek cukrot a szovjet kormánytól!” A gyermekek parancsszóra kórusban kiáltják: „Kérjük a szovjet kormányt, adjon cukrot!”. Erre a tanító a zsebébe nyúl s cukrot szór szét a gyermekek között. A gyermekek szétkapkodják a cukrot s aztán összegezik az eredményt: „Isten nincs és hasztalan dolog hozzá imádkozni. Ellenben itt van a szovjet kormány, mely minden kérelmet teljesít.”

Ezek után nem meglepő a mindezt elrendelők hovatartozásának statisztikája: a 22 szovjet népbiztosból 17, a 43 hadügyiből 33, a 16 külügyiből 11, a 30 pénzügyiből 24, a 21 igazságügyiből 20, a 73 közoktatásügyiből 42, a 23 tanügyiből 21, a 8 munkaügyiből 7 volt templom helyett zsinagógalátogató, a sajtóügy, a népjólét, a vöröskereszt népbiztosainak pedig mindegyike (41, 6, 8 fő).

Végül arról értesülünk, hogy a szovjet kormány támogatásával Moszkvában nagyban terjesztett Bezbognik (Az ateista) című kommunista lap szerkesztője, Spitzberg is közéjük tartozott, s körei szemináriumot létesítettek Moszkvában „kiváló ateista néptanítók kiképzésére”, továbbá 1925-ben létrehozták az „Istentelenek Szövetségé”-t, Lenin halála után egy évvel. Amint a Katholikus Nevelés 1932. februári számában olvassuk, „a tömegek e bálványának tanítása volt az új mozgalom evangéliuma”: 1926-ban 120, 1927-ben 200, 1928-ban 500 ezer tagjuk volt, 1929 vége felé pedig 1, 1930-ban 2, 1931 közepén 4, végén már 5 millió. Szóval a vallás magánügy, hittan helyett ateista etika? Pontosan így kezdődött egykor Oroszországban a vallásüldözés!

Forrás: ifj. Tompó László (hunhir.hu)

Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison