Ezen esetekben sem rontatik le az Egyház látható fegyelmi valósága, mivel az Apostoli Szentszéket kormányzó kamarás – a Kincstárnok Bíbornok (Camerarius Cardinalis – Cardinale Camerlengo) – személyében az új pápa megválasztásáig – provizórikus jellegű – kormányzó áll az élén. A Pápai Kamarás széküresedés idején esedékes fő feladatai közé tartozik a pápa halálának megállapítása, a pápaválasztó konklávé összehívása és vezetése.
Ekképpen Péter Székének betöltetlensége idején is fönnmarad az Egyház látható, hierarchikus és monarchikus természete. Ezért az interregnális széküresedés helyzete nem összevethető azzal a helyzettel, amely akkor állna fenn, ha II. János Pál pápa nem jogszerűen foglalná el a főpapi trónust, és így nem lenne látható fegyelmi fője az Egyháznak, aki jogosult arra, hogy pápaválasztó konklávét összehívja.
A „széküresedés” (sedevacantismus) teológiai gyengeségében alkalmatlan arra, hogy megfelelő választ adjon az Egyház természetére. Anélkül, hogy hívei átlátnák, valójában egy olyan egyházban hisznek, amely elbukhat, amely ennél fogva nem az az Egyház, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztus alapított. Az Ő általa alapított Egyház nem bukhat el, mert fogyatkozhatatlan (indefectibilis). Fönn fog állni eme Egyház a Második Eljövetelig mint látható, hierarchikusan kormányzott közösség, az igazságot tanítván, és tagjait megszentelvén kétségbevonhatatlanul érvényes szentségekkel. Azt állítani, hogy nincs pápánk egyenlő az Egyház látható és hierarchikus kormányzati természetének tagadásával, amely ezzel gyakorlatilag a fönnállásának megszűnését állítja.
Katolikus teológusok azt tanítják ugyan, hogy egy pápa elveszítheti hivatalát, amennyiben eretnekségbe esik, azonban eretnekségének megrögzöttnek és a hívők tudata számára tagadhatatlanul nyilvánvalónak kell lennie. Arról pedig a fennálló legmagasabb egyházi fórumnak (lehetőleg egyetemes zsinatnak) kell nyilatkoznia (nem döntenie!), hogy a pápa önmaga által megfosztatott hivatalától, így széküresedés állt be.
Marcel Lefebvre érsek így figyelmeztetett 1979-ben: „A kormányzati láthatóság túlságosan lényegi természete az Egyháznak ahhoz, hogy Isten ne engedje meg azt, hogy évtizedekre széküresedés álljon be. A sedevacantismus lélektani háttere – ami miatt egyesek tagadják, hogy pápánk van – nem más, mint az Egyház tragikus helyzete fölötti bánat. Ha állításuk igaz lenne, akkor ki lenne jogosult arra, hogy a jövőbeni pápát megválassza? Hogyan lehetséges mindez, ha nincsenek választó bíborosok? E mögött kétségkívül szakadár szellemiség lappang. Ezért minél inkább megtagadják, hogy a pápáért imádkozzanak, mi annál inkább megsokszorozzuk a pápáért való imádságunkat, hogy a Szentlélek adjon neki elég világosságot és erőt megnyilatkozásaihoz, és azért, hogy az igaz hitet megvédje.”
Bizonyítás
A kérdés, vajon az Apostoli Szentszék üres-e, három nézőpontból közelíthető meg:
- lehet-e egy pápa eretnek, minek következtében automatikusan elveszíti hivatalát;
- mi számít eretnekségnek;
- vajon a II. Vatikáni Zsinat alatti és az azt követő pápák kimerítik-e az eretnekséget vagy sem?
1. Lehet-e hivatal vesztett egy pápa eretnekség révén
Annak problémájával, vajon egy törvényesen uralkodó pápa eretnekségbe eshet-e, számos mű foglalkozik. Az 1913-as „Catholic Encyclopedia” így szól: „A pápa önmaga, ha nyilvános eretnekségbe esik, azaz közismerten eretnek lesz, megszűnik pápának lenni, mivel megszűnt az Egyház tagjának lenni”. Sok teológus vizsgálta a pápa eretnekségbe esésének lehetőségét, és e konszenzusukat idézi az előbb említett mű. A pápának nyilvánvalóan katholikusnak kell lennie. Ebből kifolyólag, ha a pápa megszűnik katholikus lenni, aligha maradhat Krisztus Helytartója, az Egyház látható feje.
Bellarmino Szent Róbert egyházdoktor tanítja: „A nyilvános eretnekségbe eső pápa önmaga által megszűnik pápának és az Egyház látható fejének lenni, mivel megszűnik kereszténynek és az Egyház tagjának lenni, ezért az Egyháznak jogában áll elítélnie és megbüntetnie az ilyen személyt. Minden egyházatyának ez a konszenzusa.” Szent Róbert – természetesen – elméleti eshetőséget tárgyalt, miközben meg volt arról győződve, hogy a gyakorlatban lehetetlen az, hogy egy pápa eretnekségbe essen. Azonban tudta, hogy a konszenzus az, hogy ez lehetséges, és ezért szükségesnek látta, hogyha elvileg ez lehetséges, akkor tisztázni kell, hogy mi a teendő: „Ez esetben könnyebb út azt vélelmezni, hogy mindez a gyakorlatban sohasem fordulhat elő. … Azonban elvi alapon ez ki nem zárható, a közvélekedés pedig az ellenkezőjét vallja. Ezért hasznos megvizsgálni a kérdést, hogy mi a teendő akkor, ha lehetséges az, hogy egy pápa eretnekké váljon.”
Hozzá hasonlóan a nagy jezsuita teológus, Francisco de Suarez (1548-1617) azt gondolta, hogy Isten „kegyes gondviselése” sohasem fogja megengedni, hogy az, akinek a „tévedhetetlenség” megadatott, alaki tévedésbe essék, a neki adott ígéret – „Ego autem rogavi pro te” (Lk 22: 32) – miatt. Mindazonáltal Suarez – akárcsak Bellarmino – hajlandó elfogadni egy eretnek pápa elméleti lehetőségét, különösen azon tény folytán, hogy számos „egyetemes zsinat foglalkozott a kérdéssel elméleti szinten”
Ligouri Szent Alfonz (1696-1787) egyházdoktor véleménye szerint Isten sohasem engedné meg, hogy a Pontifex Maximus nyilvános vagy titkos eretnek legyen, akár mint magánszemély is: „Valószínűsíthető, hogy Bellarmino bíbornok véleménye igaz, miszerint Isten nem engedte, nem engedi, és nem fogja megengedni sohasem, hogy a római pápa, akár mint magánszemély, nyilvános vagy titkos eretnekké váljon.”
Ha az a képtelenség állna elő, hogy egy pápa alaki eretnek (hereticus formalis) lesz egy de fide hittétel makacs tagadása által, hogyan lehetnek biztosak a krisztushívők abban, hogy – mivel megszűnt katholikusnak lenni – elveszítette hivatalát? Emlékeztetnünk kell arra, hogy senkinek – közte az egyetemes zsinatnak – sincs joghatósága arra, hogy egy pápát letegyen. Nagy tekintélyek tanítanak arra, hogyha egy pápa makacsul tagad egy igazságot, amelyet isteni és katholikus hittel kell vallani, miután ez bizonyossá vált, és az Egyháznak felelős tagjai erre figyelmeztették (hasonlóan ahhoz, ahogy Szent Pál megfeddte Szent Pétert), egy egyetemes zsinatnak be kell jelentenie az Egyháznak, hogy a pápa megrögzött eretnek, megszűnt katholikusnak lenni, így megszűnt pápának lenni. Fontos megjegyeznünk, hogy az egyetemes zsinat nem ítélkezik vagy leteszi a pápát, mivel erre nincs hatalma. Csupán nyilatkozatot tesz az Egyház felé, hogy a pápa saját tette folytán ez a helyzet állt elő.
A klasszikus kánonjogi kommentár, amit F. X. Vidal jezsuita generális [1906-1914] és a Pápai Szent Gergely Egyetem rektora adott, is így szól. Ennek javított újra kiadása 1952-ben látott napvilágot. Ez világosan tájékoztat minket arról, hogy egy eretnek pápa nem egy egyetemes zsinat hatalmánál fogva tétetik le, hanem „az Egyetemes Zsinat kinyilvánítja a bűnt, amivel az eretnek pápa elszakadt az Egyháztól és elveszítette hivatalát”.
Más tekintélyek véleménye szerint egy ilyen nyilatkozatnak a Bíbornoki Testülettől kell jönnie, avagy püspökök meghatározó csoportjától, míg mások szerint nem szükségeltetik semmiféle nyilatkozat. Abban minden változat képviselője egyetért – Bellarmino Szent Róbert nyomán –, hogy egy pápai hivatalvesztéshez elengedhetetlen, hogy az deklarált legyen, azaz egy megrögzött és nyilvános (notorium et palam divulgata) tagadás következménye lehet csak. A megrögzött és nyilvános tagadás feltétele pedig, hogy bizonyos, elrejthetetlen és menthetetlen legyen.
Ugyanakkor az a pápa, aki a föntebb vázolt szigorú értelemben véve eretnekségbe nem esett, mégha az Egyházat kompromisszumokkal, gyengeséggel, kétértelmű vagy súlyosan meggondolatlan tanításokkal alá is ássa, megmarad pápának lenni, csak emberi személyként esik súlyos bűnbe. Ebben az esetben ezt a pápát kizárólag egy utódjának, vagy önmagában vagy egy általa megerősített egyetemes zsinaton keresztül, van joga elítélni (ahogy ez I. Honorius pápa esetében történt).
2. Mi az eretnekség?
Sohasem történt meg eddig, hogy egy pápa kétségbevonhatatlanul, alakilag eretnek lett volna, és nem valószínűsíthető, hogy bármikor is ez be fog következni. Ez rögtön érthetőbbé válik, ha megvizsgáljuk, mi meríti ki az alaki eretnekséget.
A Kánonjogi Kódex (továbbiakban CIC) meghatározása szerint az eretnekség „valamely isteni és katholikus hittel (de fide divina et catholica) elfogadandó igazságnak a keresztség fölvétele után való makacs tagadása, vagy a róla való kételkedés”. A kánonjog hozzáteszi, hogy ennek – fegyelmi tekintetben – a Katholikus Egyházhoz való tartozás a járulékos feltétele. Azaz explicit módon csak egy katholikus tud eretnek lenni, egy – az Egyház látható fegyelmi közösségén kívül megkeresztelt – akatolikus keresztény alapesetben bennfoglaltan eretnek.
A CIC tanítja továbbá, hogy „isteni és katholikus hittel (de fide divina et catholica) kell hinni mindazt, amit Isten leírt vagy áthagyományozott igéje, vagyis az Egyházra bízott egyetlen hitletétemény (depositum fidei) tartalmaz, és amit egyszersmind akár az Egyház ünnepélyes (magisterium extraordinarium et solemnis), akár pedig rendes és egyetemes (magisterium ordinarium et universalium) Tanítóhivatala mint Istentől kinyilatkoztatott tant terjeszt elő”. Ehhez hozzáveendő az is, hogy „tévedhetetlenül meghatározottnak csakis az a tanítás tekinthető, amelyről ez nyilvánvalóan biztos”.
Egy hittétel akkor tekinthető isteni és katholikus hittel hiendőnek, ha az Egyház tévedhetetlenül Istentől kinyilatkoztatottnak nyilvánítja. Ez nem vonatkoztatható azon tételekre, amelyet egyes személyek Istentől kinyilatkoztatottnak feltételeznek, de az Egyház nem deklarálta azokat Istentől kinyilatkoztatottnak (de fide divina).
Hasonlóan nem vonatkoztatható azokra sem, amelyeket az Egyház ugyan ünnepélyesen kinyilvánított, azonban azokat nem az Isten kinyilatkoztatásából vezette le (de fide ecclesiastica). Ebből következőleg azokra sem alkalmazható, amelyeket nem tévedhetetlen tekintéllyel tanít. Ha egy hittétel nem isteni és katholikus hittel (de fide divina et catholica) kötelez, akkor az abban kételkedő, vagy azt elutasító személy nem minősül eretneknek, ámbár indokolatlan megkérdőjelezései és elutasításai súlyos bűnnek minősülhetnek.
3. A „zsinatos” pápák
Világos, hogy ezek fényében egyetlen „zsinatos” pápa sem veszítette el hivatalát eretnekségbe esés folytán. Annak, aki ezt vitatja, szükséges bizonyítani azt, hogy e pápák közül egy is makacsul és nyilvánvalóan tagadott vagy tagad egyetlen isteni és katholikus hittel (de fide divina et catholica) megvallandó tételt is. Nincs reá egyetlen példa sem, hogy ezt a feltételt bármelyikük kimerítette volna.
A legközelebb áll ehhez az Egyháznak a „vallásszabadságról” szóló tanításának a zsinat előtti és utáni értelmezése közötti ellentmondás (contradictio). E két értelmezés között nyilvánvalóan kibékíthetetlen ellentmondás feszül. Lehetséges, hogy idővel a Tanítóhivatal a II. Vatikáni Zsinat e tanítását helyesbíteni vagy tisztázni fogja. Mindazonáltal sem a preconciliáris, sem a posztconciliáris – vallásszabadságról szóló – tanítás nem meríti ki az isteni és katholikus hit (de fide divina et catholica) tekintélyével elfogadandó tételek körét, így alaki eretnekség biztosan nem áll fönn egyik pápánál sem.
Michael Davies
(1936. március 13. – 2004. szeptember 25.)
Wales-i brit, középiskolai tanár, hagyományhű katholikus, haláláig a Nemzetközi ’Una Voce’ Szövetség vezetője. Somerset városában nőtt föl, amire – mint wales-i gyökereire – mindig büszke volt. Sorkatonaként a Somerset-i Könnyű Gyalogezrednél szolgált az 1950-es években, aminek keretében Brit Malajziában, a szuezi válságban, és Cipruson került bevetésre. Leszerelése után katholikus iskolákban tanított 1992-es nyugdíjazásáig, ami után minden idejét az írásnak szentelte. Kezdetben támogatta Marcel Lefebvre francia érseket, az FSSPX alapítóját, azonban kritikával illette az 1988-as püspökszenteléseit. Vezető kritikusa volt az általa hamisnak tartott „medjugorjei jelenésnek”.
(1936. március 13. – 2004. szeptember 25.)
Wales-i brit, középiskolai tanár, hagyományhű katholikus, haláláig a Nemzetközi ’Una Voce’ Szövetség vezetője. Somerset városában nőtt föl, amire – mint wales-i gyökereire – mindig büszke volt. Sorkatonaként a Somerset-i Könnyű Gyalogezrednél szolgált az 1950-es években, aminek keretében Brit Malajziában, a szuezi válságban, és Cipruson került bevetésre. Leszerelése után katholikus iskolákban tanított 1992-es nyugdíjazásáig, ami után minden idejét az írásnak szentelte. Kezdetben támogatta Marcel Lefebvre francia érseket, az FSSPX alapítóját, azonban kritikával illette az 1988-as püspökszenteléseit. Vezető kritikusa volt az általa hamisnak tartott „medjugorjei jelenésnek”.