Viszonylag könnyen jutottam el a homoszexualitáshoz, mert eleve törékeny
voltam. Édesapám 13 éves koromban, édesanyám 19 éves koromban halt meg.
Fiatal voltam, és a pubertás a szexualitás új jelenségével egészen
összezavart. A lányokhoz nem mertem közeledni, így megrekedtem a férfivá
érés homo-erotikus átmeneti szakaszában. Ez egyre zavartabbá tett, míg
végül 14 évesen azt gondoltam, hogy homoszexuális vagyok. 20 évesen
nyilvánosan homoszexuálisnak jelentettem ki magam mindenki előtt, akit
csak ismertem. „Vallani” akartam, meg voltam győződve, és ezt nyíltan
meg akartam mutatni, a másokkal szembeni dac miatt is. 22 évesen a
fiatal homoszexuálisok első újságjának kiadója lettem. A nyilvánosságra
hozott képanyag a pornográfiát súrolta, de azon a véleményen voltam,
hogy a mindig nagyobb siker érdekében ezt az eszközt is használhatom. Ez
volt a Young Gay America megszületésének pillanata.
Az újság nagy sikert aratott. Kitüntetéseket, elismeréseket, társadalmi
figyelmet kapott. Az egyik legnagyobb homo-szervezet díját a kanadai
miniszterelnök személyesen nyújtotta át. És nagyon sok fellépésem volt a
médiában, egészen a Time Magazin címoldaláig. Egy filmet is
készítettem, melyet szinte minden tévéállomás sugárzott, hiszen a téma, a
homoszexualitás vonz. Ezt is díjakkal és kitüntetésekkel árasztották
el.
Csaknem 16 évre volt szükségem, hogy felfedezzem, hogy a homoszexualitás
nem igazán „virtuóz”. Nem volt könnyű magamban az érzéseimet e témához
tisztázni, hiszen egész életemet a homoszexualitás, és az ezzel való
foglalkozás töltötte ki.
A homoszexualitás természeténél fogva pornográf. Pusztító és fiatal
emberek agyában zavart okoz életüknek pont abban a fázisában, melyben
szexuális identitásuk a gyerekből felnőtté válás átmenetében éppen
kialakulóban van. Ezt 30 éves koromig nem tudtam.
Az újságom sikere óriási volt. Kormányzati szervezetek, könyvtárak,
iskolák, szülők csoportjai, láthatólag mindenki látni akarta. 2005-ben
arra kértek, hogy tartsak beszédet egy előkelő iskolában. Amikor e
fellépésem felvételét később megnéztem, pont akkor jöttek az első
kétségek bennem elő. És elkezdtem komolyan kételkedni abban, amit
életemből és befolyásomból csináltam.
Mivel a homo-bunkeremben senkit nem ismertem, akivel kételyeimről és a kérdésekről beszélni tudtam, magányomban Istenhez fordultam.
Az utolsó lökést ehhez bélgörcseim adták, mely egyre gyöngített, és
melyeket életmódom okozott. Ettől kezdve gyorsan elkezdtem megérteni
olyan dolgokat, melyekről addig elképzelni sem tudtam, hogy valóságosak,
kezdve azzal a ténnyel, hogy világos lett előttem, hogy én a bűn és
csábítás mozgalmának egyik vezére vagyok. Mindezt úgy, hogy ekkor még
egyetlen dogmáról sem hallottam vagy olvastam. Nem, ez egészen magamtól
lett egyszerre világos. Amikor komolyan gondolkoztam és imádkoztam,
világossá vált számomra, hogy a homoszexualitás se nem természetes,
se nem felszabadító, hanem sokkal inkább megakadályozza, hogy valódi
identitásunkat megtaláljuk. Nem tudjuk többé az igazságot látni, mert a
homoszexualitás megvakít, megtéveszt bennünket. Azt hisszük, a
homoszexualitástól befolyásolva, hogy a fajtalanság nem csak
elfogadható, hanem még erény is. Csakhogy nem létezik homoszexuális
„vágyakozás” és „akarás”, melyet a fajtalanságtól el lehet választani.
Ezt az igazságot nem akartam elfogadni, és eleinte megpróbáltam minden
áron ignorálni. A homo-kultúra és a vezető homoszexuálisok befolyása
által meg voltam győződve, hogy a helyeset teszem. Másfelől az a vágy,
hogy az igazságot megkeresem, nem hagyott többé nyugton. Éreztem, hogy
volt valami bennem, ami nem stimmel. Jézus Krisztus többször ajánlja
nekünk, hogy rajta kívül senkiben sem bízzunk. És én ezt tettem. És
hirtelen világos lett előttem, hogy Isten birodalma minden egyes ember
szívébe és lelkébe bele van ültetve.
Amit hirtelen a homoszexualitásról felfedeztem és megtudtam, egészen
meglepő volt. Hirtelen a napnál is világosabb lett előttem, hogy rosszat
tennék, vagy reszkíroznám, hogy rosszat teszek másoknak, ha addigi
életemet folytatnám. Elkezdtem gyógyulni, amikor első alkalommal magamra figyeltem és nem valamire, amit akartam.
Most először fedeztem fel, hogy mennyire függő, mennyire függőségtől
szenvedő vagyok. Minden alkalommal, amikor kísértést éreztem, hogy
visszaessek a fajtalanságba, megpróbáltam ezt nem elnyomni, hanem
tudatosítani magamban; megálltam és foglalkoztam vele. Nevén neveztem a
kísértést, és utána vártam, hogy az ima segítségével egyedül eltűnjön.
És így történt. Minden alkalommal.
Óriási és vitális különbség van a magunk vagy más iránti felületes
csodálat és egy igazi csodálat között. Ha egészen szeretjük magunkat,
akkor felhagyunk vele, hogy fajtalan vágyak rabszolgái legyünk.
Szexuális impulzusaink létünk valóságos részeivé válnak az ösztön
helyett, és megszabadulunk a neurotikus zavarodottságtól. A homoszexualitás megakadályozza, hogy mélyre hassunk, távol a felületességtől és az önző vágyaktól.
És ez az ösztön és ez a zavarodottság ösztökél arra, hogy még a
törvényes engedélyezést is megkapja. Sok homoszexuális ezt komolyan
gondolja, és meg van róla győződve, ahogy én, mint vezetőjük is az
voltam, hogy tökéletesen a helyeset cselekszi. Mert felületes vágyaik
visszatartják őket attól, hogy mélyre ássanak, magukba ássanak, igazi
identitásukhoz, egyszóval homoszexualitásuk visszatartva őket attól,
hogy az igazságot keressék és megtalálják.
A „törvényekért” folytatott harc, és még inkább, ha egyszer ezeket
meghozzák, oda vezet, hogy nagyon sokan elszalasztják az alkalmat, hogy
igazi énjüket megismerjék. Az énjüket, mely Krisztus képmása, és melyet
Isten ajándékozott nekünk.
A homoszexualitás nálam 13 évesen kezdődött, és akkor végződött, amikor
sikerült magamat a homo-propaganda külső befolyásolásától izolálni, és
intenzíven a belső igazságra koncentrálni. Akkor végződött, amikor 30
évesen az Istentől kapott énem nagyságát és mélységét felfedeztem.
Istent sok homoszexualitástól vagy más fajtalan viselkedésmódtól uralt
ember ellenségnek tekinti, mert Ő megmutatja nekik, kinek és minek
kellene valójában lenniük. Ezek az emberek inkább „szerencsétlen
tudatlanságban” maradnak, és az igazságot elfojtják. És ezt úgy teszik,
hogy közben azokat, akik ezt az igazságot kimondják „rasszistának”,
„szeretetlennek”, „gonosznak” és „diszkriminálónak” ítélik el és
szidalmazzák. Nem könnyű azokból a sebekből kigyógyulni, melyeket a
homoszexualitás okoz.
A segítség ehhez gyenge és alig észrevehető. A homo-ideológusok
vakságukban felégetett földet hagytak maguk után. Aki segíteni akar
nekik, azt ellenségnek tekintik, és harcolnak ellene. Azt a kevés
segítséget, ami van, aljasnak állítják be, nevetségessé teszik,
retorikusan elhallgattatják vagy újabban törvények segítségével
illegálisnak jelentik ki.
Az is a homo-agenda része, hogy az embereket meggyőzik, hogy ne tegyenek
fel kérdéseket viselkedésükről, és annak helyességéről. Számomra az
volt a legnagyobb, legmeglepőbb és legszebb felszabadulása életemnek,
mely olyan sok társadalmi sikert és elismerést látott, amikor sikerült a
homo-befolyás alól „kilépnem”. A fajtalanság szabályosan elrabolja a
testünket, hogy szellemünket egy másik ember fizikai formájára,
külsejére fixálja. A homoszexuális nemi aktusa – ugyanúgy, mint minden
más szexuális fajtalanságé – soha nem lesz kielégítő: ez csak egy
neurotikus procedúra.
A normalitás a normalitás, és azért hívják így, mert ennek megvan a jó
oka. Abnormális azt jelenti, „ami kárt okoz nekünk, ami a normalitást
károsítja”. A homoszexualitás elrabolja tőlünk a normalitást, a
természettel való egységünket. A homoszexuális emberek az „igaz
szerelmet” keresik. Az igaz szerelem valóban létezik, de csak akkor jön
el, amikor nincs semmink többé, ami akadályozza, hogy belsőnkből teljes
pompájában előlépjen. És mi tényleg nem tudunk igazán „mi” lenni, amíg
fejünk és vágyunk egy spirálisban, egy csoport-mentalitásban, mely egy
védett, törvényileg engedélyezett és kiélt fajtalanságon nyugszik, van
fogva tartva.
Isten elém jött. Ezt teszi mindenkinél, aki ezt engedi. Azt mondta nekem
az imában, amikor egész viselkedésemről és énemről kétségek támadtak
meg, hogy nem kell semmitől félnem, hogy most végre otthon vagyok. Csak a
fejemet kellett egy kicsit lomtalanítanom és megtisztítanom, valamiféle
lelki higiéniát elvégeznem.
Meg vagyok győződve róla, hogy alapvetően mindenki ismeri az
igazságot, egészen a legbelsejében ismeri vagy legalábbis sejti. Úgy
gondolom, hogy pont ez az oka annak, amiért a kereszténység olyan sok
embert elrettent. Mert belsejükben érzik, hogy az igazsággal
találkoznak, és hogy ez az igazság lelkiismeretüket érinti. És a
lelkiismeret segít nekünk kimondani, mi a helyes, és mi a helytelen. És
ezt sokan nem akarják. Bár sokat beszélnek az „igazságról” és a
„jóról”, a „helyesről”, és mindenekelőtt a „szabadságról” és a
„szabadnak lenniről”, de valójában egyáltalán nem akarják ezt, mert érzik, hogy ez változásokat hoz magával, részben radikális változásokat.
Az igazság azonban mindig szabaddá tesz bennünket. És egyre közelebb
visz bennünket az igazi emberléthez, ahelyett, hogy eltávolítani attól.
Ma beszélhetünk saját emberi jogokról a homoszexuálisok számára, melyek
azonban pont az ellentétei az emberi jogoknak. Mert a zűrzavar a
fejünkben összekeveri a jót a hamissal, és nem engedi többé felismerünk,
miből áll az igazi emberlét és az igazi emberiesség.
A bűnből és a tudatlanságból való kiszállás mindig lehetséges. A
szexuális igazságot az ideológiai torzításoktól távol – mint például a
szexuális forradalomé – meg lehet találnia annak, aki hajlandó elfogadni, hogy az emberiség iránti szeretetnek felel meg, ha az életünkre káros viselkedési módokat megtiltjuk.
A homoszexualitás életem 15 évét elrabolta tőlem, és egy
kompromisszumok, önbecsapás és hazugságoktól terhes életet erőszakolt
rám. És a saját médiám és vezető szerepem miatt még támogattam és
terjesztettem is ezt, és ezzel sok fiatal embert vezettem tévútra.
Az európai országokban a homoszexualitás időközben már annyira
„normális”, hogy a gyerekeket már az alsó osztályokban arra
kényszerítik, hogy „homoszexuális” gyerekekről szóló könyveket
olvassanak. Lengyelország próbál ellenállni ennek, ezért az EU a lengyel
miniszterelnököt „taszítónak” nevezte. Én, én sokáig valóban taszító
voltam. Még mindig próbálom mindazt az összes vétket, amit magamra
raktam, metabolizálni. Mint a „homo-jogokért” harcoló mozgalom vezetője a
múltban sokszor volt alkalmam a nyilvánosság előtt beszélni. Ha azt,
amit ilyenkor mondtam, ki tudnám törölni, azonnal megtenném. Most már
tudom, hogy a homoszexualitás egyúttal fajtalanság és pornográfia.
És azt is tudom, hogy mindenki meg tudja magát szabadítani ezektől a
láncoktól. Nem játszik szerepet, mennyire szomorú az élettörténetük,
mennyire meggyőzöttek. Ha Isten kinyilatkoztatta nekünk az igazságot,
akkor annak oka van, jó oka. Azért kaptuk ajándékba, hogy mi valóban mi
magunk lehessünk. Hogy valóban igazi természetünket, mint Isten képmását
felismerjük és élhessük, és ezzel a világban hatni tudjunk. Nem csalóka
képekről, fantazmagóriákról és álomvilágról van szó, amiket a
homoszexualitás kínál, hanem az igazságról. Nem tudjuk magunkat máról
holnapra a világ összes vétkétől megszabadítani, de lehetséges és
megtörténik, ha mi magunk nem állunk ellen ennek a tisztításnak. Isten a
végén mindig győz, ha nem tudnátok.
Michael Glatze