„Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Luk 21,28) Urunk eme szavai Advent első vasárnapjának evangéliumában minden évben újra és újra elhangzanak. Azt követően, hogy Krisztus kimondhatatlan szorongattatásokat és katasztrófákat jövendölt meg az idők végezetére, a fenti szavakkal bátorítani akarta övéit: a legnagyobb szükségben a megváltás már nincs messze többé. E szavakat ezen kívül az Antikrisztusra is vonatkoztathatjuk. Az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy nem az Antikrisztusé – bármely időben jöjjön is el – az utolsó szó. Maga az Úr fogja útját állni, és áldatlan uralmának véget vetni. Ezért az Antikrisztusról szóló elmélkedés a hívek számára alapjában véve reményre és bizakodásra ad okot – minden sötétség ellenére, mely ezt a témát jellemzi: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”.
Mielőtt e titokzatos figura jellegzetes vonásait bemutatnánk, idézzük fel az Újszövetség Antikrisztusról szóló részeiből a legfontosabbakat.
Az Antikrisztus a János-levelekben
Szent János apostol első levelében ez áll: „Gyermekeim, itt az utolsó óra. Hallottátok, hogy eljön az Antikrisztus. Most sok Antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Ki az a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az Antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, az Atyát sem ismeri. Aki megvallja a Fiút, az ismeri az Atyát is.” [1 Jn 2,18-22)]
Itt az Antikrisztus mint eretnek lepleződik le: tagadja Isten Fiát, amivel az Atyát is visszautasítja! Ugyanebben a levélben az apostol még egyszer óv az antikrisztusi lélek kísértésétől: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra. Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az Antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.” [1Jn 4,1-3]
János tehát különbséget tesz az Antikrisztus mint eljövendő figura és az antikrisztusi szellem között, mely már régen munkálkodik a világban [lásd: 2,18 és 4,2]. Az „Antikrisztus” még várat magára, de az „Antikrisztusok” már a világban vannak. Végezetül az apostol második levelében még egyszer megemlíti az Antikrisztust: „Mert sok csaló fellépett a világban, aki nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el. Az ilyen csaló és Antikrisztus.” [2 Jn 7]
Szent János az egyetlen bibliai író, aki nevén nevezi az Antikrisztust. Ez az elnevezés az első és második János levélen kívül sehol nem fordul többé elő a Szentírásban. Ezért nevezik Jánost sokszor egyszerűen az „Antikrisztus teológusának”.
Az Antikrisztus a második Tesszaloniki-levélben
Az Antikrisztus lényét azonban Szent Pál apostol is leírja – a második Tesszaloniki-levélben –, méghozzá nagyon precízen. Még akkor is, ha ehelyütt maga a szó, „Antikrisztus” nem fordul elő, Pál apostol akkor is egyértelműen egy személyről beszél, aki az idők végezetén lép fel, és aki Isten elleni bűnében és gyűlöletében minden más embert felülmúl.
„Van még egy kérésünk: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna. Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani. Nem emlékeztek, hogy mindenről beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” [2 Tesz 2,1-12]
Szent Pál apostol ehelyütt az Antikrisztus számtalan jellegzetességét felsorolja, melyeket a későbbiekben majd egyesével tárgyalunk.
Az Antikrisztus Szent János Apokalipszisében
Témánk szemszögéből még nagyon fontosak az Apokalipszis idevonatkozó részei, melyek azonban már sokkal nehezebben érthetők, hiszen itt látomásokkal van dolgunk, melyek szinte kiprovokálják a többféle értelmezést, minekutána néhány látomásban közülük jelen és eljövendő egyszerre mutatkozik. Olvassuk el a 12. fejezet utolsó verseit és az egész 13. fejezetet: „A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, akik megtartják Isten parancsait és kitartanak Jézus tanúsága mellett. Kiállt a tenger partjára.” [Jel 12,17-18)]
Az Apokalipszis 13. fejezete: A tengeri vadállat
„Ekkor láttam, hogy a tengerből egy vadállat bukkan fel. Tíz szarva volt és hét feje, szarvain tíz korona, fejein meg istenkáromló nevek. A vadállat, amelyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába mint a medvéé, szája pedig az oroszlán szája. A sárkány neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt. Az egyik feje mintha halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a vadállatot. Leborultak a sárkány előtt, hogy hatalmat adott a vadállatnak. Leborultak a vadállat előtt is, és így imádták: ‘Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?’ Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte. Akinek van füle, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén kell elhullnia. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja."
A szárazföldi vadállat
"Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a földből. Két szarva volt, mint a Báránynak, de úgy ordított, mint a sárkány. Az első vadállatnak minden hatalmát gyakorolta a jelenlétében. A földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt, amely kigyógyult halálos sebéből. Nagy csodajeleket vitt végbe, még tűzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára. A föld lakóit megtévesztette a csodajelekkel, amelyeket a vadállat előtt véghezvihetett. Rávette a föld lakóit, hogy emeljenek szobrot a vadállatnak, amelyet a kard megsebzett, de felgyógyult. Hatalmat kapott, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra, meg hogy megölje azokat, akik nem borulnak le a vadállat szobra előtt. Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.” [Jel 13]
A sárkány az ördögöt jelenti, miként ezt az Apokalipszis maga mondja (20,2). Az általános magyarázat szerint a két vadállat az antikeresztény erőket reprezentálja, hatalmukat (első vadállat) és propagandájukat (második vadállat). Az Antikrisztus egyes jellemzőinek tárgyalásánál vissza fogunk térni az Apokalipszis eme szövegére.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell Dániel próféta jövendöléseire. Az egyházatyáknak és a későbbi szerzőknek az Antikrisztusról tett számos kijelentését Dániel látomásai ugyanúgy inspirálták, mint Szent János Apokalipszise; magyarázataik gyakran az Apokalipszisből és Dániel könyvéből vett képek egyszerű kombinációja.
Léteznek-e Jézus Krisztusnak kijelentései az Antikrisztusról?
A mi Urunk se az Antikrisztusról, se olyan személyről nem beszél, akit – mint Pálnál – ilyennek lehetne identifikálni, talán egyetlen kivételtől eltekintve. János Evangéliumában Jézus ezt mondja a zsidóknak: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok el engem; majd ha más jövend a maga nevében, azt elfogadjátok.” [Jn 5,43] Némely atya ezeket a szavakat az Antikrisztusra értette.
Mindazonáltal az Úr eme jóslata paruzia-beszédére emlékeztet bennünket. Itt megmutatkozik, hogy maga Krisztus sem hallgatott mostani témánkról, bár kifejezetten nem beszélt az Antikrisztusról. Beszédében, melyben mind Jeruzsálem pusztulásáról, mind a világ végéről szó van, az Úr az idők végezetére olyan dolgokat jövendöl, melyek az apostoloknak az Antikrisztusról szóló kijelentéseivel pontosan megegyeznek: általános zűrzavar és kísértés, hitehagyás, egyházüldözés – és a pszeudo-Messiások fellépése. [pl. Mt 24,5-24]
Két kérdés
Személy vagy intézmény?
Olykor felmerül az a vélemény, hogy az Antikrisztus nem egy személy, hanem ez a kifejezés valamely hatalmat vagy intézményt jelöl. Eszerint az Antikrisztus „a gonosz szimbóluma vagy egy antikeresztény kollektíva, esetleg egy személy vezérlete alatt.” Egy újabb kori „privát-kinyilatkoztatás” szerint a „mennyország” is osztja ezt a véleményt. 1971. május 7-én az Üdvözítő állítólag ezeket mondta Albert Drexel professzornak: „Még egyszer megismétlem neked: az Antikrisztus ideje elérkezett. Az Antikrisztus nem a Sátán, – nem is valamely személy. Az Antikrisztus a világ egyháza, az Istentől és az én evangéliumomtól elszakadt társadalom. Az Istentől elszakadt világ az Antikrisztus.” Ez a magyarázat ellentmond azoknak az újszövetségi helyeknek, melyeket fentebb már idéztünk, és a szinte teljesen egységes egyházi hagyománynak: az Antikrisztus egy individuum, egy ember lesz.
Természetesen fel lehet hozni ellenvetésként, hogy ennek a kérdésnek – személy vagy intézmény – nincs döntő jelentősége. Ha a dolgokat a gyakorlati oldalról nézzük, akkor úgy tűnik, mindegy, hogy az Antikrisztus egy személy vagy egy hatalmi alakulat lesz. Képzeljük csak magunkat az Antikrisztus idejébe: hogy ekkor egy hatalmi alakulatot, mint (például) az UNO-t – vagy ennek élén egy vezető egyéniséget kell-e az Antikrisztusnak tekintenünk, az érintettek számára másodrangú kérdés, úgyszólván fölösleges tudományos vita lesz.
Ez a tényállás világossá válik, ha az Antikrisztus úgynevezett előfutáraira gondolunk, kikről később még részletesebben is szó lesz. Az a megszámlálhatatlanul sok ember, akik a kommunista diktatúra alatt a Krisztusban való hitük miatt üldözést és bántalmazást és milliószoros mártíromságot szenvedtek – mind joggal lehettek azon a véleményen, hogy elkövetkezett az Antikrisztus birodalma. Legalábbis olyan helyzetben voltak, melyet az Antikrisztus idejére az Egyház számára jósoltak. Volt akkor jelentősége, hogy Lenin vagy a kommunista párt tekinthető-e az Antikrisztusnak? És pár évvel később, hogy Sztálin vagy a szovjet hatalmi apparátus? Egy üldözött keresztény számára ez nyilvánvalóan ugyanazt jelentette.
Milyen jelentőséggel bír egy hívő keresztény számára az Antikrisztusról szóló tan? Milyen fontossággal bír ez különösen a mi számunkra az új évezred küszöbén? Ez a mi kérdésfeltevésünk, és erről az oldalról szemlélve eltekinthetünk attól a problémától, hogy az Antikrisztus egy intézmény vagy egy személy lesz-e. Az egyén számára fontosabb az Antikrisztus jegyeit ismerni, és óvakodni rontó befolyásától, mely már sokkal az Antikrisztus tényleges megjelenése előtt hatékonyan működik a világban („a gonoszság titka ugyanis már munkálkodik” [2 Tesz 2,7])
Noha, mint éppen most állapítottuk meg, ez a kérdés másodlagos, mi mégis abból indulunk ki, hogy az Antikrisztus egy individuális személy lesz. Ugyanis tény, hogy az egyházi hagyomány, mint mondtuk, az Antikrisztust régtől fogva, mint személyt értelmezi. „Az egyházatyák, a legtöbb katolikus és sok nem-katolikus exegéta konstans vélekedése szerint az Antikrisztus egy individuum, aki Krisztus iránti különlegesen nagy gyűlöletével tűnik ki.”
Mikor jön el az Antikrisztus?
Az Antikrisztus előfutárai
Mikor jön el az Antikrisztus? Eléggé értelmetlen kérdés, miként ezt már Szent Ágoston megjegyezte: „Szokás megkérdezni: mikor történik mindez? Fölöttébb haszontalan kérdés. Mert ha ezt tudnunk hasznunkra válna, akkor ki mondhatta volna ezt meg leginkább a kérdező tanítványoknak, ha nem az Isteni Tanító maga?” Ma sincs hiány önjelölt „prófétákból”, akik az Antikrisztus eljövetelét a közeljövőre jelentik ki. Természetesen ezt sem zárhatjuk ki. Egyáltalán lehetséges-e pontos időbeli prognózist felállítani az Antikrisztus fellépésének idejére? Miként ezt az elkövetkezendőkben látni fogjuk, ennek időpontját nem tudjuk megjósolni. És ez nem is baj. Ugyanis nem csupán lehetetlen, hanem valójában fölösleges is tudni, hogy mikor jön el az Antikrisztus.
Nem az a kérdés, hogy mikor lép fel az Antikrisztus, hanem az, hogyan fogok én viselkedni, ha ez bekövetkezik! Ez ellen azt vetik közbe, hogy ez eléggé hipotetikus kérdés, és közelről sem olyan „izgalmas” és dramatikus, mint az a kilátás, hogy nemsokára találkozhatunk az Antikrisztussal. Némely ember számára az Antikrisztus iránti érdeklődés mindenekelőtt abból áll, hogy nemsokára jöjjön el.
Pedig az a kérdés, hogyan állok én az Antikrisztushoz éppen nem hipotetikus, hanem nagyonis konkrét és aktuális, még pedig azért, mert az Antikrisztusnak előfutárai vannak. Newman bíboros ezeket az Antikrisztus árnyékainak nevezi, akikkel kapcsolatban joggal beszélünk az Antikrisztus előfutárairól. Hiszen már Szent János különbséget tesz, miként már láttuk, a jövőben fellépő Antikrisztus és azok között az antikrisztusok között, akik már az apostol életében a világban voltak. Ezek közé számította Jézus Krisztus istenfiúságának tagadóit.
A maga módján Szent Pál apostol is rámutat az Antikrisztus előfutáraira. Ahol az Antikrisztus eljövendő figuráját „a bűn emberének” nevezi, még ezt is hozzáfűzi: „A gonoszság titka ugyanis már munkálkodik.” [2 Tesz 2,7)]
Aquinói Szent Tamás a második Tesszaloniki-levélről szóló kommentárjában ezt mondja:
„Miként minden jó és a Krisztus előtt élt szentek erényei Krisztus előképei voltak, úgy voltak az Egyház üldözésében a zsarnokok mindannyian az Antikrisztus előképei, és bennük az Antikrisztus volt elrejtve. És így mindaz a gonoszság, mely bennük rejtőzött, abban az időben napvilágra fog kerülni.”
Minden keresztényüldöző, mint például Néró, Hitler, Sztálin stb., az Antikrisztus előfutára volt. Sőt néhányan már magának az Antikrisztusnak vélték őket, mert az összetévesztésig hasonlítottak hozzá; azokat a jellemző vonásokat hordozták, melyeket a Szentírás az Antikrisztusról jósol meg. Lássuk ezek után, hogy melyek ezek a jellemvonások?
AZ ANTIKRISZTUS ISMERTETŐJEGYEI
1. Az aposztázia
Az Antikrisztus egy eretnek, miként ezt Szent János kihangsúlyozza. De még ennél is több: miként ez az írásokból és a hagyományból kiderül, az Antikrisztus kontextusban áll egy általános aposztáziával.
Szent Pál apostol figyelmezteti a tesszalonikiaiakat, hogy ne engedjék magukat félrevezetni, mintha a világvége már előttük állna: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek.” [2Tesz 2,3] Az általános hitehagyás ehelyütt az Antikrisztus eljövetelének feltételeként jelenik meg. Egy széleskörű aposztázia az Antikrisztus szükséges kísérőjelensége és csalhatatlan jellegzetessége. Ez nem lephet meg bennünket. Isten ellenségének gigantikus világuralma – a későbbiekben még lesz erről szó – előfeltételezi az emberek globális istentelenségét. Hiszen enélkül az Antikrisztus nem találhatna arra a pozitív rezonanciára, melyet a Szentírás jövendöl neki: „Az egész föld csodálta a vadállatot.” [Jel 13,3)]
„Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” [Luk 18,8] Krisztus ezen kérdése úgy tűnik, hogy visszajövetelére vonatkozik. Mindenesetre az Úr paruzia-beszédében hamis prófétákról beszél, akik – hazug módon – Krisztus nevében prédikálnak, és az embereket így vezetik félre és csábítják el, még pedig „sokan”, miként ezt az Úr több ízben is kihangsúlyozza: „Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.” [Mt 24,5]
Hogyan jöhet ez a hallatlan zűrzavar létre? Miért lesz a pszeudo-prófétáknak ilyen könnyű dolguk? Urunk ezzel kapcsolatban utal az általános aposztáziával való összefüggésre: „Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet.” [Mt 24,11-12]
A törvénytelenség el fog hatalmasodni, és törvény nélkül az embereket természetesen könnyen el lehet csábítani. Egyébiránt Szent Pál az Antikrisztust „a bűn emberének, homo iniquitatis”-nak nevezi.
Ugyanaz a kifejezés – gonoszság (törvénytelenség) – jelöli tehát mind az Antikrisztust, mind az emberiség általános állapotát a végső időkben. Az emberek istentelensége és törvénytelensége (gonoszsága) el fog hatalmasodni – és ez előkészíti a talajt az Antikrisztusnak. Ha azután ő felbukkan, bizonyos fokig hozzá hasonlatosak között fogja magát találni.
John Henry Newman, a későbbi konvertita és bíboros, még mint anglikán lelkipásztor 1835 ádventjében négy prédikációt tartott az Antikrisztusról. Ezek a beszédek ismertté váltak, mert maga Newman többször is kiadta őket. Csekély változtatásokkal még konvertálása után is publikálta őket. Hogy az Antikrisztus milyen szorosan függ össze egy nagymértékű hitehagyással, Newman a következőképpen fogalmazta meg e prédikációk egyikében: „Más szavakkal, a bűn embere aposztáziából fog születni, vagy legalábbis aposztázia által kerül uralomra, vagy egy aposztáziára következik, vagy nem létezne aposztázia nélkül. Így szól az inspirált szöveg, és gondoljuk meg, milyen figyelemre méltó a Gondviselés menete.”
ANTIOCHUS APIFÁNESZ
(az Antikrisztus egyik előfutára)
Egy szentségtörő rablás kudarca
Ezt az Antikrisztus és hitehagyás közti összefüggést, írja Newman, már az Antikrisztus előfutárain meg lehet állapítani: „Az elrendelt korbács árnyékainak legfigyelemreméltóbbika” kétségen kívül Szíria és Babilon uralkodója, IV. Antiochus Epifánesz pogány király volt (Kr. e. 175-164).
Krisztus előtt a 4. században Nagy Sándor hatalmas birodalmat teremtett, mely halálakor felbomlott, azaz a diadochusok alatt felosztódott. A zsidó nép számára ezekből az utódállamokból különösen kettő volt fontos: Egyiptom, ahol a Ptolemaiosok voltak uralmon, és Szíria/Babilon, mely fölött a Szeleukida dinasztia uralkodott. A Szeleukidák megpróbálták Egyiptomot elfoglalni – és fordítva. Izrael, földrajzilag Szíria és Egyiptom között elterülve, a frontok közé szorult! III. Antiochus alatt a helyzet még elviselhető volt. Bár a zsidóknak akceptálniuk kellett a Szíriától való függőséget, de vallási kérdésekben függetlenek maradhattak: saját vallási törvényeik szerint élhettek.
III. Antiochust fia, Szeleukida IV. Philopator (187–175), követte, kinek államkincstára sajnos üres volt. A föld hatalmasai soha nem válogattak az eszközökben, ha pénzhez akartak jutni. A régens így arra a sajnálatos ötletre jutott, hogy a jeruzsálemi templom kincsét, melynek csodálatos drágaságairól hallott, kifosztja. E gaztetthez Szeleukos kancellárját, Heliodort küldte Jeruzsálembe. De terve kudarcba fulladt, minden másképp történt, mint ahogy ő akarta – ahogy erről nekünk a második Makkabeus levél beszámol: „Egy előre meghatározott napon elment (Heliodor), hogy a helyzetet fölmérje és kiadja rendelkezéseit. Erre nem csekély rémület támadt a városban. Mindnyájan égre emelték kezüket és imádkoztak. Szivettépő volt, amint az összeverődött tarka tömeg térdelt, a főpap meg mélységes aggodalommal várta az elkövetkezendőket. A mindenható Istenhez könyörögtek.” [2Mak 3,14-22], és imádságuk csodálatos módon meghallgatásra talált.
Ugyanis, amikor Heliodor, a szíriai uralkodó kancellárja, kíséretével a templom kincseskamrájába behatolt, hatalmas jelenés lepte meg őket:
„Megjelent ugyanis nekik egy paripa, rajta félelmetes lovas és díszes szerszám. Heliodornak rontott, és mellső lábaival lesújtott rá. Maga a lovas arany páncélt viselt. Aztán két nagyon erős, ragyogóan szép ifjú is megjelent, pompás öltözékben. Két oldalról mellé léptek, szüntelenül korbácsolták, sok ütést mértek rá. Heliodor hirtelen lezuhant a földre, és nagy sötétség vette körül. Fogták, hordágyra fektették, s aki előbb még nagyszámú kísérettel és az egész testőrséggel behatolt a kincstárba, azt tehetetlenül kivitték. Egészen nyilvánvaló módon föl kellett ismerni a dologban Isten hatalmát.” [2Mak 3,25-28]
Isten világosan hallatta tehát hatalmi szavát. Heliodor gaztette meghiúsult. A papok és a zsidó nép megkönnyebbült – és így a főpap szívesen teljesítette a kérést, mellyel Heliodor kísérői hozzáfordultak: imádkozzon Heliodorért, ki az utolsókat járta. A főpap áldozatot mutatott be az ellenségért. Heliodor meggyógyult, és sietve eltávozott, hogy nem sokkal később, valamely okból IV. Szeleukos királyt meggyilkolja.
Izrael váljék pogánnyá
Szeleukost a hírhedt Antiochus Epifánesz követte. Ez a tehetséges uralkodó megpróbálta a hanyatló szíriai birodalmat összetartani. Több ízben indult Egyiptom ellen, hogy meghódítsa. Krisztus előtt 168-ban, úgy tűnt, hogy ez sikerül is neki. Antiochus az észak-egyiptomi várost, Alexandriát ostromolta – amikor Popillius Laenas, egy római legátus, megérkezett Antiochus főhadiszállására. Róma, a feltörekvő hatalom nyugaton, nem szívesen látta a szeleukidák megerősödését. A római legátus átnyújtott Antiochusnak egy ultimátumot: az Egyiptom elleni háborút abbahagyni és hazatérni vagy… Mikor Antiochus Epifánesz gondolkodási időt kért, a római küldött szőlőtőkéjével kört rajzolt a király köré és kijelentette, hogy annak mielőtt a kört elhagyja, világos választ kell adnia, mely csak igen vagy nem lehet. A szíriai király, eléggé meglepő módon, engedett a római ultimátumnak.
Ezzel a kísérlet, hogy Egyiptomot a szíriai birodalomba bekebelezzék, meghiúsult. Ettől kezdve Epifánesz a birodalom belső újjászervezésére koncentrált: expanzió helyett belső megerősítés! Ezen a téren az uralkodó azt folytatta, amit Nagy Sándor megkezdett: a keletet a görög kultúrával akarta eggyékovácsolni. A régi Babilon színházzal és gimnáziummal görög polisszá vált. És a zsidók? A szíriai birodalom déli részén elterülő Izraelt is bevonták ebbe a tervbe. Jeruzsálemnek, a zsidó nép fővárosának szintén görög példa és minta szerinti várossá kellett válnia.
Ez az ötlet világos és ismerős a mi számunkra is. A birodalmat – mely különböző népekből és kultúrákból állt – a kultúra és a vallás egységesítésével kellett összefogni. „Akkor a király rendeletet bocsátott ki egész birodalmában: mindnyájan alkossanak egy népet és hagyjanak fel szokásaikkal.” [1Mak 1,41] Egy vallás – egy nép! A veszély a választott nép számára nagyon nagy volt! Hogyan fognak a zsidók az uralkodó parancsára reagálni? Hűek maradnak-e Isten törvényéhez vagy „feladják szokásaikat”? Meg fogják-e hitüket ugyanolyan bátran védeni, mint ahogy korábban, Heliodor merényletekor a templom kincséért aggódtak?
„A népek mind engedelmeskedtek a király parancsának. Sőt még Izrael fiai közül is soknak megtetszettek ezek a szertartások, így áldozatot mutattak be a bálványoknak és megszegték a szombatot.” (1 Mak 1,43). A hitehagyás ténnyé vált. A Szentírás arról számol be, hogy sok zsidó emelkedett szólásra, és a többieket a következő szavakkal vezette félre: „Menjünk és kössünk szövetséget a körülöttünk élő népekkel. Mert amióta elkülönültünk tőlük, rengeteg baj ér bennünket.” (1 Mak 1,11) Nyitás a világra, ez tehát a jelszó – aggiornamento! Az Istentől való kiválasztatás elkülönülést és „bajt” jelentett földi értelemben. Ebből lett többeknek elege; olyanok akartak lenni, mint mindenki más, modern, up to date! Tanácskozás után néhányan a királyhoz mentek: „Ez felhatalmazta őket, hogy pogány szokásokat vezessenek be. Pogány szokás szerint testgyakorló iskolát létesítettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, és elpártoltak a szent szövetségtől. Szövetségre léptek a pogányokkal s arra adták magukat, hogy vétkezzenek.” (1 Mak 1,13-15)
Mindebből világossá válik, hogy az ellenség nem csak kívülről jött; már régen a választott nép körében is jelen volt. IV. Antiochus terve, hogy minden népet, köztük a zsidókat is, hellénizálja, a hitehagyott zsidókban támogatásra talált, hiszen ők már régen érettek, készek voltak erre az asszimilációra a pogányokkal. Ők alkották Isten városában a trójai falovat.
Az összes ezt követő borzalmat és katasztrófát, melyekre ehelyütt csak utalunk, ebből a megvilágításból kell szemlélnünk: Jeruzsálem többszöri kifosztását és sok lakosának lemészárlását; a király különféle és eredményes intézkedését, melyekkel a hellénizációt végrehajtotta, kezdve a lepénzeléstől az intrikákon keresztül a hűségesek erőszakos és brutális üldözéséig; rendőrcsapatok kiküldését a zsidók kínos felülvigyázására, hogy senki a bálványoknak való áldozást ne tagadhassa meg; stb.
A szerencsétlenség a templom meggyalázásában érte el tetőpontját, mikor az égőáldozat oltárára feltették Zeus Olympios képét. A szent helyek feldúlásának borzalma: „A zsidóság még soha nem élte át nemzeti és vallási létezésének ekkora veszélyeztetését. A vértanúk ideje elérkezett.”Ez volt a makkabeusok, a kevesek állhatatos hithűségének szabadságharca. Egyikük, Mattatias így szólalt fel: „Távol legyen tőlünk, hogy a törvénytől és a parancsoktól eltérjünk! Nem engedelmeskedünk a király rendeletének és nem térünk el hitünktől sem jobbra, sem balra.” [1Mak 2,21] A makkabeusok bátorsága és hűsége az üldözés későbbi idejeire is példamutató maradt.
Mégegyszer mondjuk ki: a szörnyűség nem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Isten népének ellensége akkor éri el legveszélyesebb hatását, ha e nép nagy része már elhagyta Istent. A „bűn embere” azért jelenik meg, mert a „törvénytelenség elharapódzott”.
Epifánesz több szempontból is jellemző típusa az Antikrisztusnak, de legfőképpen annak első ismertetőjelét – azaz a hitehagyást, mely megelőzi őt – viseli magán. A szíriai király azért vált a választott nép számára a legnagyobb veszéllyé, mert e népből sokan megszegték az Istennel kötött szövetséget. Pontosan erre utal John Henry Newman az említett prédikációban: „Az izraeliek vagy legalábbis nagy részük, feladták saját vallásukat, és ezután engedték meg, hogy az ellenség behatoljon”. A Szentírás igazolja ezt a felfogást: „Gőgjében Antiochus nem vette észre, hogy az Úr a város és lakói elkövette bűnök miatt haragudott egy kis ideig, ezért szolgáltatta ki a várost. Ha nem terhelte volna őket annyi bűn, őt is mindjárt behatolásakor elrettentették volna vakmerő tervétől az ostorcsapások, mint ahogy Heliodort.” [2Mak 5,17] Antiochus Epifánesz rémtettei nem képzelhetők el a zsidó nép előzetes hitehagyása nélkül. Ugyanígy az Antikrisztus sem gondolható el egy általános aposztázia hulláma nélkül, mely a felszínre sodorja őt.
A Krisztus előtti második évszázad drámai eseményei alátámasztják Szent Pál apostolnak az Antikrisztusról tett kijelentéseit: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak”, és igazolják Szent Pál jövendöléseit, mielőtt még az apostol ezeket kimondta volna. „Szent Pál a szövegben aposztáziáról beszél, és csak ezután az Antikrisztusról, ki ezt követi; és ez a keresztény Egyház jövője, tipikusan bemutatva a régi zsidó történelemben”.
JULIANUS APOSZTATA
(az Antikrisztus egy másik előfutára)
Az Antikrisztust a tömegek hitehagyása fogja megelőzni; így hangzik Szent Pál apostol jövendölése: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek.” [2Tesz 2,3] Ezt az idők végezetén bekövetkező eseményt nem csak az előzőekben bemutatott események: a zsidók hitehagyása és Antiochus ezt követő rémtettei illusztrálják. John Henry Newman a keresztény időkből is hoz példát: Julianus Aposztatát, aki Krisztus után 361 és 363 között volt a római birodalom császára, és aki megpróbálta az Egyházat megsemmisíteni és a pogányságot visszaállítani. Ő különösen markáns előfutára az Antikrisztusnak. És az ő zsarnokságát is nyilvánvalóan egy rettenetes eretnekség előzte meg, miként azt mindjárt bemutatjuk.
„A világ ura” a címe Robert Hugh Benson leghíresebb regényének, melyet Canterbury anglikán „érsekének” fia 1907-ben néhány évvel a katolikus Egyházba való konvertálása után írt. Ebben a könyvben Benson költői szabadsággal dolgozta fel mindazt, amit a Szentírás és a hagyomány az Antikrisztusról elmond. Ezek az antikrisztusi jegyek a regény cselekményében egyre határozottabban utalnak egy Felsenburgh nevű amerikaira, kinek keresztneve azonban nem Néro vagy Markus Aurelius – hanem Julianus!! Ez kétségtelenül Julianus Aposztatára való célzás!
Felvetődik tehát a kérdés, miért kell Julianus Aposztatát az Antikrisztus tipikus előfutárának tekintenünk. Nem volt előtte elég római császár, kik Krisztus Egyházát igen gyötörték, és szó szerint az utolsó csepp vérig üldözték? Ezek a zsarnokok (mindenik előtt Néro) kétségtelenül az Antikrisztus típusai voltak. Miért volt akkor éppen Julianus kiemelkedő példa, mikor egy Néro, Decius vagy Diokletianus alatt sokkal több vér folyt, mint Julianus Aposztata uralkodása idején?
Mégis az utóbbi érdemli ki különös figyelmünket. Először is azért, mert Julianus a római trónon ülő korábbi egyház-üldözőkkel szemben hitehagyott volt, miként ezt neve is elárulja: Julianus – az aposztata. Julianus keresztény (ariánus) nevelést kapott, és csak később, egy kedvező alkalomnál hagyta el a kereszténységet. Másodszor, olyan időben lett császár, amikor a keresztény hit a római birodalomban bizonyos elismerésre és a társadalomban előnyös helyzetbe jutott. Végül harmadszor, és ez az, ami minket itt különösen érdekel, Julianus fellépését hatalmas eretnekség előzte meg. Ez a jellegzetesség juttatja őt az Antikrisztus közelébe, jobban, mint minden addigi pogány császárt.
Konstantinus és fiai
Mikor Julianus 361-ben a római birodalom egyedüli uralkodója lett, a Milánó-i ediktum már 48 éves volt. 313-ban Konstantinus császár ezzel a rendelettel biztosított vallásszabadságot a keresztényeknek. Még néhány évvel korábban, Diokletianus császár alatt az Egyház addigi történelme legkegyetlenebb üldözését szenvedte el, mely az üldözések hosszú sorának, mely Néro alatt vette kezdetét, brutális tetőpontja volt. Konstantinus, ki csak élete végén keresztelkedett meg, végre békét és nyilvános elismerést adott az Egyháznak. Még megkeresztelkedése előtt gondoskodott az Egyházról, és hatalmas bazilikákat építtetett számára. E ténykedésében hathatósan segítette és bátorította őt keresztény édesanyja, Heléna császárnő. Konstantinus császár számára a történelemben a „Nagy” melléknevet a Krisztus Egyházáért való ügyködése érdemelte ki.
A császár 337-ben bekövetkezett halála után komoly összeütközés tört ki három fia között, kiknek neve (nem valami dús fantáziára utalva) II. Konstantinus, I. Konstans és II. Konstantius volt. E zűrzavaros időkben számos rokon életét vesztette, köztük Nagy Konstantin két idősebb fia, II. Konstantinus és I. Konstans is. A csekély számú túlélőhöz tartozott Konstantius, ki végül egyeduralkodó és így apja utóda lett, valamint az ő fél-unokatestvére, Julianus, ki túlélte a császár gyilkossági kísérleteit. Konstantius 361-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Őt követte Julian, az aposztata.
Az Egyház majd félévszázados relatív szabadsága után (ahol a relatív szó nyomatékos), az után a két római császár után, kik magukat kereszténynek vallották (Konstantinus és legfiatalabb fia és utóda, Konstantius); vagyis olyan évtizedekig tartó periódus után, mely alatt az Egyház szerveződni tudott, és minden területen megkezdhette átrendeződését (Konstantius már arra gondolt, hogy a kereszténységet államvallássá tegye) – egy hitehagyott lett a császár, ki meghirdetett programja szerint a már eléggé kereszténnyé vált birodalmat ismét a pogányságba akarta visszavezetni. Miként ő elhagyta a keresztény hitet, úgy kellene egész birodalmát aposztáziába süllyeszteni – gondolta Julianus. Az Egyház nagy veszélybe került. De itt is – miként a Krisztus előtti második században Antiochus Epifánesz idejében – az igazi veszély nem kívülről, a hitehagyott császár felől fenyegetett: a veszély valójában az Egyház belsejéből jött!
Az ariánizmus
Az Egyházban pestisszerűen terjedt el egy tévtan, mely nélkül Julianus elképzelhetetlen lett volna. Newman nyomatékosan utal erre az összefüggésre. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a császár keresztényellenes üzelmeit egy eretnekség előzte meg – még hozzá milyen eretnekség! „Az az első nagy eretnekség, mely az Egyház békéjét és tisztaságát összezavarta. Körülbelül negyven évvel azelőtt, hogy ő császár lett, keletkezett az ariánus eretnekség pestise, mely tagadta, hogy Krisztus Isten, s mely útját az Egyház irányítói alatt rákként fúrta magának, míg egy napon – mindegy mi írható ebben a folyamatban egyesek árulásának vagy mások melléfogásának számlájára – az egész kereszténységben egyenesen uralkodó szerepre jutott.”
Arius, Alexandria-i pap, ugyan ragaszkodott hozzá, hogy "Krisztus minden teremtett fölött áll, de szerinte azért Krisztus is csak teremtmény. A Fiú ugyan hasonlíthat az Atyaistenhez, de azért lényegileg nem egy vele". Ezt a tévtant 325-ben a Konstantinus által egybehívott Nicea-i zsinat elítélte, Ariust száműzte és iratait elégette. Ezzel ez az ügy akár el is intéződhetett volna, de sajnos nem így történt. Mint egy rákos daganat terjedt el különböző variációkban és fokozatokban az ariánus eretnekség először keleten, majd nyugaton is. A klérusban és a nép között sok ariánus és fél-ariánus képlet keringett. Azok a püspökök, kik szigorúan és megalkuvás nélkül ragaszkodtak a Nicea-i hitvalláshoz – zsinat ide vagy oda – egy napon kisebbségben találták magukat.
E fonák helyzet kialakulásáért nem utolsósorban a császárok voltak a felelősek: Konstantinus és mindenekelőtt fia és utóda, II. Konstantius. Mindketten hitet tettek a kereszténység mellett, és harcoltak a pogányság ellen, melyet mi a pogány császárok megannyi kegyetlen üldözése után az Egyház számára pozitív újdonságként értékelünk. Mégis, az érem másik oldala ez volt: mindkét keresztény császár hallatlan módon beleavatkozott az egyházi ügyekbe, még pedig egyre jobban az eretnekség – az ariánizmus javára. Már Konstantinus, aki nem értett túl sokat a teológiai kérdésekből, sem cselekedett egyértelműen a Nicea-i zsinat döntésének szellemében. Még az ő uralkodása alatt küldték száműzetésbe első ízben a hithű püspököt, Athanasiust, és az a püspök, aki Konstantinust röviddel halála előtt megkeresztelte, a Nicodemia-i püspök, Eusebius volt – egy ariánus!
De Konstantius alatt a helyzet már kínossá vált. Brutális természete már azokban az eszközökben megnyilvánult, melyekkel valódi vagy csak képzelt ellenfeleit saját családjában megölette. Kérlelhetetlen karhatalommal próbálta meg a pogányságot is kiirtani, és ugyanolyan gátlástalanul üldözte a katolikus püspököket az ariánusok javára. Az, hogy a püspöki székek egymás után eretnekekkel lettek betöltve, a császár kontójára megy. Miként már mondtuk, a császár arra gondolt, hogy a kereszténységet, vagyis az ariánus színezetű kereszténységet tegye az egyetlen államvallássá.
Egy pápa gyenge lesz
Hogy a helyzet milyen drámai lett, ezt Liberius pápa esete mutatja, aki szívében a hithű Athanasius püspökhöz húzott. De a császár, aki végülis eretnek volt, és csakúgy, mint apja, nem csak az Egyház védőjének, hanem parancsolójának is tartotta magát, nyomást gyakorolt rá. Az általa egybehívott szinóduson, 353-ban Arles-ben és 355-ben Milánóban brutális módon nyugaton is érvényt szerzett az ariánizmusnak. Az egybegyűlt püspököktől két dolgot követelt: eretnek hittani formulák aláírását (a Fiú csak hasonló, nem pedig egylényegű az Atyával) és Athanasius elítélését, mivel az Alexendria-i püspök már régen a Nicea-i hitvallás megtestesítője lett. A hithű emberek számára a püspök szerény védelmet, az ariánusoknak pedig vörös posztót jelentett.
Aki nem akarta eljátszani az ariánus császár kegyét, annak el kellett vetnie Athanasiust. Aki mégis vele tartott, azt száműzetéssel vagy még ennél is rosszabbal büntették. Eljött hát a hősök ideje. Csak kevesen álltak ellen a császár fenyegetéseinek. Maguk a pápa legátusai is aláírták a Milánó-i szinóduson a császártól követelt eretnek hitformulát. Liberius pápa azonban vonakodott elismerni ezeket az aláírásokat. A császár ezért 355-ben a trákiai Beröa-ba száműzte őt, Rómában pedig ellenpápát (II. Félix-t) ültetett a pápai trónra.
A száműzetés bajában és keserűségében azonban Liberius gyenge lett. Aláírta az ún. harmadik szmirniai formulát, és ezzel már nem tartotta magát egyértelműen a Nicea-i hitvalláshoz. A pápa a császár második követelését is teljesítette: kifejezetten felbontotta az egyházi közösséget a hithű Athanasiussal, amivel megvásárolta magának a császártól a Rómába való visszatérést (358-ban). „A későbbi legenda (a 6. évszázadból) egy szégyenletes hitáruló jegyeivel ruházta fel őt. De erről nem volt szó. Nem sokkal II. Konstantius – ki 361-ben meghalt – zsarnoki egyházvezetői működésének vége után, a pápa újra hitet tett a Nicea-i hitvallás mellett. Liberius kétségtelenül nem volt hős.”
Bárhogy is ítéljük meg a pápa vétkét, egy biztos; se az episzkopátus többsége, se a római püspök nem állt az igazhitűek pártján. Az Egyházban a zűrzavar elérte tetőpontját. Csak egy maréknyi püspök ragaszkodott sziklaszilárdan a Nicea-i katolikus hitvalláshoz, keleten Nagy Athanasius, nyugaton Poitiers püspöke, Hilárius vezetése alatt. És még maga a pápa is – mégha külső nyomás hatására is – eltávolodott ettől a maréknyi hűségestől.
(A huszadik századi egyházi krízishez való párhuzamot ehelyütt nem kell precizírozni. Mindazonáltal a negyedik századi ariánizmus zűrzavara a következőket mutatja: nem csak teoretikus lehetőség, hogy néhány püspöknek a hit kérdéseiben az egész episzkopátus – beleértve a pápát is – ellen kell fordulnia.)„Keresni az ellenséget”
Ebbe a reménytelen és az Egyház hitére nézve nagyon veszélyes időszakba esik Julianus Aposztata uralkodása. Az ő kimondott célja tehát az volt, hogy a római birodalmat visszavezesse a pogányságba. Az ariánus zűrzavar rövid ismertetéséből kiviláglik, hogy Julianus nem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, ugyanoly kevéssé, mint annakidején IV. Antiochus. Ördögi programja azért lett az Egyház számára olyan életveszélyes, mert az az eretnek tendenciák révén már saját magától a pusztulás szélén állt. A kívülről érkező ellenség azért volt olyan veszélyes, mert az ellenség az Egyházon belül a hitbéli egységet törte szét.
Az aposztata császár Antikrisztusra utaló tipikus jegye ehelyütt válik ismételten világossá. Az Antikrisztust a hitehagyás és a törvénytelenség előzi meg, hasonlóan ahhoz, ahogy az ariánus eretnekség Julianus Aposztata útját egyengette. A hitehagyás és az Antikrisztus közötti összefüggést, Newman szavai szerint, sok hívő felismerte a 4. században. Ezért számoltak ők az ariánizmus miatt az Antikrisztus eljövetelével. „Az a pár szent és hűséges ember, aki akkor az igazság mellett kiállott, az aposztázia – melyet az Antikrisztus előfutárának neveztek – felett érzett borzongással és rettegéssel kiáltotta, hogy jön az Antikrisztus.”
Azért várták az Antikrisztust, mert az Egyházba rettenetes eretnekség tört be. Ezeknek a híveknek a hitehagyás figyelmeztető jel volt az Antikrisztus eljövetelére. „Az emberek elhagyták az igaz hitet. Ez tehát az aposztázia; és nekünk várnunk kell az ellenség eljövetelét.” És az ellenség meg is érkezett: bár nem maga az Antikrisztus, de az ő egyik mása.
Julianus császár
Ki volt Julianus Aposztata, és miként akarta romlott elképzeléseit megvalósítani? Julianus 331-ben Konstantinápolyban jött világra. Apja, Julius Konstantius, féltestvére volt Nagy Konstantinus császárnak. Julianust ariánus papok nevelték, azonban igen hamar nagy érdeklődést mutatott az antik filozófia és irodalom iránt. 21 éves korában elhagyta a keresztény hitet, de ezt Konstantius császár előtt sikerült titokban tartania. Julianus hitehagyását minden bizonnyal több faktor is elősegítette. Valószínűleg a császár iránt érzett gyűlölete is fontos szerepet játszott; egy ellenszenv, melyet könnyen átvitt az – ariánus jellegű – kereszténységre, melyet a császár erőszakkal kényszerített a népre. Konstantius 7 hónapon keresztül fogva tartotta és kivégzéssel fenyegette Julianust. Maga a császár is vétkes volt Julianus apjának és bátyjának meggyilkolásában. A császár kegyetlen szigorral bánt mind a pogányokkal, mind a nem-ariánus keresztényekkel. Ez az ariánus császár a kívülállóknak bizonyára nem jelentett jó ajánlást a keresztény valláshoz, miként a keresztények között uralkodó határtalan zavar és széthúzás sem. Julianus szemében a kereszténység (melyet ő összetévesztett az ariánizmussal) viszályt és feszültséget hozott a római birodalomba. Szerinte Nagy Konstantinus megtérése a keresztény hitre hiba volt, és a pogánysághoz való visszatérés újra egységet és ragyogást hozna a birodalomnak.
355-ben Athénban Julianust beavatták és felvették az eleusisi misztériumokba. Konstantius császár előtt ez a pogányságba való visszatérés titokban maradt, és mivel nem volt fia, végül mégis Julianust tette meg cézárnak és Gallia parancsnokának. Julianus öt éven keresztül annyira kitüntette magát mint katona és hadvezér, hogy csapatai 360-ban uralkodónak kiáltották ki. A következő évben a közte és a császár közötti véres összeütközés veszélye fenyegetett. Julianus seregével már kelet felé tartott, de 361. november 3-án Konstantius meghalt. Julianus ezzel utóda és egyeduralkodó lett.
és keresztényellenes programja
Algermissen Julianus keresztényellenes intézkedéseit következőképpen foglalta össze:
- Julianus császár mindent megtett, hogy a pogányság legyőzze a kereszténységet. Ahol csak tudta nyilvánosan megalázta. Véres üldözéseket ugyan nem inszcenált, de elnézte, hogy helytartói néhány keresztényt kivégezzenek.
- A keresztényeket minden hivatalból és tisztségből eltávolította, és helyüket pogányokkal töltötte be.
- Megtiltotta a klasszikus oktatást minden keresztény iskolában, hogy az ifjúságot ilyeténképpen az általa minden módon támogatott és előnyben részesített pogány iskolákba terelje.
- A keresztény szektákat a nyilvánosság előtt egy sorba helyezte az Egyházzal, sőt még előnyben is részesítette őket az Egyházzal szemben.
- A zsidóságot is támogatta a kereszténységgel szemben, a zsidókat jeruzsálemi templomuk felépítésére szólította fel, az építés azonban nem jött létre.
- Újra felépíttette a pogány templomokat, és maga mint Pontifex Maximus minden nap személyesen pogány áldozatot mutatott be.
- Ezenkívül keresztény intézmény rendszereket vett át a pogányságba, hogy ezzel belsőleg megújítsa és erősítse azt, mint például a hierarchikus felépítményt, valamint a keresztény Egyház istentiszteleti berendezkedéseit és szegénygondozását.
- Személyesen prédikálva is fellépett a kereszténység ellen; leveleket, beszédeket és szatirikus iratokat szerkesztett, melyeknek egy része fennmaradt.
Az Egyház üldözése Julianus alatt megközelítően sem követelt annyi vért, mint a korábbi római császárok alatt. De kevésbé volt ezért veszélyes? Pont fordítva! Julianus programja azt a célt szolgálta, hogy az Egyházat lassan, de biztosan megsemmisítse. A keresztények kiszorítása a közhivatalokból; az ifjúság indoktrinálása az állami iskolákba, melyeknek quasi-monopóliumuk volt; a hitehagyottak financiális kedvezményezettsége, mely már zsarolás számba ment (a katonák pénzt kaptak, ha Julianus példája nyomán áldozatot mutattak be a pogány bálványoknak): ezek mind vértelen módszerek voltak a kereszténység tényleges elpusztítására.
Nem nyílt üldözéssel kellett a birodalmat a pogányságba visszavezetni, hanem „okos” politikai intézkedésekkel: átneveléssel, világi előnyök adásával és propagandával. Az utóbbiból maga a császár is kivette részét. Gúnyirataiban a keresztényeket megvetően csak a „galileaiaknak” nevezte.
Egy sikertelen csel
Julianus alattomosságát a Szent Athanasius-szal való viselkedése egzemplárisan mutatja meg. Mikor 361-ben az aposztata császár lett, Alexandria püspöke már harmadik száműzetését töltötte. És ki küldte vissza püspöki székébe? Éppen Julianus! A császár nem csak Athanasius-t hívta vissza, hanem több más katolikus püspököt is, kiket ariánus előde száműzött. A hitehagyott császár eme feltűnő „toleranciájának” megvolt az oka. Semmi esetre sem volt az a célja, „hogy a katolikus Egyházat ezáltal felemelje, hanem sokkal inkább az, hogy a keresztényeket az ariánus s katolikus püspökök együttes jelenlétével csak még jobban összezavarja”. Julianus előtt csak egyetlen cél lebegett: a pogányságnak ki kellett szorítania a keresztény vallást. Ennek eléréséhez jól jött neki, ha a keresztények veszekedtek egymás között. Ezért megengedte, hogy a száműzött püspökök hazatérjenek, hogy ezáltal az ariánusok és igazhitűek közötti viszály eszkaláljon. Divide et impera!
Ezúttal azonban nem a császár elképzelése szerint alakultak a dolgok. Az ariánizmus már hanyatlott, miután Konstantius császárral sírba szállt legnagyobb protektora. Athanasius a maga részéről megpróbált közülük a jóakaratúakkal kibékülni. Az ő és társai visszatérése új egységet és szilárdságot hozott a hívek közé, s így a császár elgondolása meghiúsult. Julianus életrajzírója, Joseph Bidez, ki igyekezett a császárt amennyire csak lehet előnyös színben bemutatni, megerősíti Julianus cselének tervét és kudarcát: „Így váltak ezek a veszekedő klerikusok, kiket Julianus az Egyházba visszahozott, a legszenvedélyesebb harcosokká vallásukért, ahelyett, hogy a közösségeket megosztották és gyengítették volna, ahogy ezt a császár elvárta és szerette volna. A rajongó hallgatók, kiknek megnyeréséhez ezek az emberek jól értettek, semmi esetre sem voltak csak szektás keresztények; gyakran pogány körökből rekrutálódtak.”
Bár Julianus a pogányokat minden lehetséges módon támogatta, sokan közülük mégis megtalálták a Jézusban való hitet. Nem tudtak ellenállni Athanasius feddhetetlen személyének és erővel teli beszédeinek. „Erről számoltak be a császárnak; azt mondták neki, hogy rövid időn belül nem lesz több tisztelője az isteneknek, ha Athanasius Alexandriában marad.” Julianus dühös volt, mert elképzelései nyilvánvalóan ellentétjükbe fordultak, hiszen szerinte Athanasius és püspöktársainak visszahívása viszályt és a keresztények önszétmarcangolását kellett volna előidéznie. Ehelyett az Egyház megerősödött és a pogányok megtértek! A császár tehát megparancsolta, hogy Athanasius haladéktalanul hagyja el Alexandriát. Így vonult a püspök száműzetésbe – immáron negyedszer. Beszállt egy csónakba a Níluson, hogy Théba felé hajózzon. Ez 362 októberében volt. Barátait e szavakkal vigasztalta: „Ne aggódjatok, ez csak egy bárányfelhő, mely gyorsan feloszlik”. A püspöknek igaza lett. Pár hónappal később, 363. június 26-án a császár már halott volt. A „felhő” elvonult, és Athanasius ismét hazatérhetett.
Möhler szerint eléggé valószínű, hogy Julianus a püspököt nem csak elűzni, hanem végezetül megöletni is akarta. Menekülés közben állítólag ez a humoros eset történt: mikor Athanasius a Níluson Felső-Egyiptom felé utazott, egy császári gyorshajó eredt utánuk. E hír hallatán a püspök megparancsolta a kormányosnak, hogy fordítsa meg a csónakot és evezzen újra lefelé, vagyis Alexandria felé – egyenesen szembe a gyilkosokkal. „Úgy vélte, hogy egy Alexandria felé tartó hajóban nem fogják keresni őt. Így is történt. A meggyilkolásával megbízott emberek még meg is kérdezték Athanasius kísérőit, vajon merre találják a püspököt? Ők azt válaszolták, hogy nem messze innen; gyilkosai erre tovább hajóztak, hogy Felső-Egyiptomban kutassanak utána. Ő azonban részben Alexandriában, részben máshol rejtőzött Julianus haláláig.”
„Te győztél, Galileai!”
A hitehagyás és az Antikrisztus közötti összefüggést – így szól összegzésünk – Julianus Aposztatán alaposan megfigyelhetjük. Ez a császár egy iszonyú eretnekség produktuma volt – és ugyanakkor büntetés a keresztények számára az igaz hit elhagyása miatt. Egyfelől Julianust eretnek tanárok nevelték, aki így kezdettől fogva ariánus „keresztény”, tehát az eretnekség produktuma volt. Az ő későbbi pogánnyá válása az ariánus tévtanoktól való elszakadás volt, úgyszólván aposztázia az aposztáziától.
Másfelől az ariánizmus az Egyházat rendkívül veszélyes krízisbe taszította, ami odahatott – amit mind az összes véres üldözések együtt nem tudtak elérni –, hogy az Egyház az összeomlás szélére került. Ez a drámai helyzet készítette elő a hitehagyott császár számára a területet. Ugyanígy lesz az Antikrisztus idején is. „Mert előbb jönnie kell az elszakadásnak, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának.” [2Tesz 2,3]
Természetesen spekulálni lehet azon, milyen károkat idézett volna Julianus még elő, ha több ideje marad. Bizonyára nem minden álma és ideája talált meghallgatásra a pogányoknál. Néhányan kinevették őt és vallásos jámborságát. A liberális protestáns, Ferdinand Gregorovius ezért elkésett hellén filozófusnak nevezi őt. „Hiába fordult el a hitehagyott császár az emberiség új, már magasra emelkedett napjától, hogy bizarr ellenszegüléssel a görögök lenyugvó hélioszát imádja.”
De talán mégis – az isteni Gondviselés mellett – mindenek előtt Julianus korai halálának köszönhető, hogy nem volt képes a kereszténység felemelkedését tartósan lefékezni. Ha ez az aposztata tovább, mint 20 hónapig kormányzott volna, még sok minden katasztrófa bekövetkezhetett volna. Hiszen propagandája és ravasz politikája nem maradt hatás nélkül. Sok keresztény kezdett el meginogni hitében. Az ariánus eretnekség érzékenyen meggyengítette az Egyházat, a nép érett volt az elszakadásra.
Ha az Antikrisztus jóval megjelenése előtt Julianus Aposztatában előrevetítette árnyékát, akkor e császár sorsában ugyanolyan példaszerűen megmutatkozik, hogy abból a végső gigantikus csatából, mely Krisztus és az Antikrisztus között fog zajlani, ki kerül ki győztesen: 363 nyarán Julianus a perzsák elleni hadjáratot vezette, mikor egy csatában 363. június 26-án lándzsa találta el, mely keresztülszúrta mellkasát. Még aznap meghalt, alig 32 évesen. Haldoklása közben állítólag ezt mondta: „Te győztél, Galileai!” Akár legenda ez, akár nem, megfelel a valóságnak. Legyenek az Egyház ellenségei bármily nagyok és veszélyesek – és Julianus csak az előfutára az utolsó és legveszedelmesebb ellenségnek, az Antikrisztusnak –, az Egyház mégis mindannyiukat túl fogja élni.
Chesterton – a 20. század elején – a tőle megszokott iróniával ezt így fogalmazta meg: „Az ariánusokkal és albingensekkel, a humanista szkeptikusokkal, Voltaire-rel és Darwin-nal a hit legalább ötször jutott ebek harmincadjára. Mindazonáltal mindig az eb volt az, ami meghalt.”
Folytatás következik >>>>
JÖJJ EL, URAM JÉZUS! [Jel 22,20]
P. Markus Pfluger