Apologéta
1. rész - Bevezetés
Ne
ijedezzél, jámbor olvasó, és ne ítéld el már előre is e könyvecskét. Ne
dobd félre, mihelyt felületesen átlapoztad, mert bármilyen égetők is a
kérdések, amelyeket itt barátságos és bizalmas értekezésekben
szellőztetünk, mégsem fogod magadat rajtuk megégetni; a tűz, amelyről
itt szó van, puszta képlet és semmi több.
Jól
tudom én, és magad is sietni fogsz mentségedül kijelenteni, hogy nem te
vagy az egyedüli, akiben az ilyen égető kérdések legyőzhetetlen
ellenszenvet ébresztenek és bizonyos aggodalmat keltenek. Beteg állapot
ez, édes barátom, amely napjainkban már-már általánossá kezd válni. De
mondd csak, mi képezze hát a katolikus hitvita tárgyát, ha minden égető,
vagyis az embert közelről érintő, életbevágó és aktuális kérdést
kerülni kell? Vajon rég legyőzött és elhalt ellenségek ellen
harcoljunk-e, akik századok óta a történelem panteonjában porlanak? Vagy
pedig amilyen komolyan, éppen olyan udvariasan ama - igaz napi -
kérdések tárgyalásába bocsátkozzunk-e, amelyekre nézve a közvéleményben
semmiféle nézeteltérés nem uralkodik, s amelyek az igazság szent jogait
semmiben sem érintik, semmiben sem sértik?
Szent
Isten! Ezért nevezhetnének minket, katolikusokat, katonáknak, ezért
képeznők mi a küzdő Egyházat, ezért hinnők Krisztus urunkat
fővezérünknek? Ez volna tehát az a harc, amelyet azóta, hogy a
keresztség és a bérmálás szentségében a legdicsőbb hadsereg lovagjaivá
felavattak minket, a tévedés ellen szünet nélkül vívnunk kell? Vagy nem
merő komédia volna az olyan csata, amelyben valamely képzeletbeli
ellenséggel kellene viaskodni, amelyben csupán csak puskaporral töltött
ágyúkat, csakis eltompított kardokat, szóval csak olyan fegyvereket
volna szabad használni, amelyek csillognak és zajt csinálnak, de az
ellenséget meg nem sérthetik, neki semmi kárt sem okozhatnak?
Nem,
ez nem lehet így; mert ha a katolicizmus isteni igazság és valóság,
amint csakugyan az, akkor az ő ellenségei is valósak, akkor a harc is,
amelyet ellenük folytat, nem színpadi, vagyis képzeletbeli támadás és
védelem, hanem sajnálatos és véres valóság. Komolyan és valósággal kell
tehát a dologhoz hozzálátnunk s a diadalért harcolnunk; valódiaknak kell
lenniük a fegyvereknek, amelyekkel küzdünk, valódiaknak kell lenniük az
ütéseknek és vágásoknak, valódiaknak kell lenniük az osztott és kapott
sebeknek.
Ha az Egyház történelmében lapozgatok, majdnem minden lapon, sokszor véres betűkkel ott találom ez igazságot.
Krisztus
urunk párját nem ismerő eréllyel ostorozta és kárhoztatta a zsidók
romlottságát; korának nemzeti és vallási előítéleteivel szemben kitűzte
tanának zászlaját s életével fizetett érette. Pünkösd napján az
apostolok kilépvén a házból, amelyben a Szentlélek reájuk szállott,
minden aggodalom nélkül szemükre hányták a papi fejedelmeknek és a
tanácsnak az Üdvözítő meggyilkoltatását. S minthogy az akkor annyira
égető kérdést megpendíteni merészelték, előbb megostorozták, utóbb
megölték őket.
S
azóta dicsőséges hadseregünk valamennyi hőse nem valamely túlhaladott
és érdekét vesztett, sem pedig a jövő titkos fátyola alatt lappangó,
hanem éppen az illető korban szőnyegre került napi égető kérdésnek
köszönte dicsőségét. Az első hitvédők a császári trónon ülő koronás
pogánysággal szemtől szembe, életük veszélyeztetésével is tárgyalták
koruk égető kérdéseit. Az arianizmusnak az akkor ismert egész világot
lángba borító égető kérdése volt az, amiért Sz. Atanáznak üldöztetést,
száműzetést, halálgyötrelmeket és a hamis zsinatok által kimondott
kiközösítéseket kellett elszenvednie. És ugyebár Sz. Ágoston sem félt
századának összes égető kérdéseivel s nevezetesen a legégetőbbel, a
pelagiánizmussal foglalkozni?
És
így századról-századra, korszakról-korszakra valahányszor az Isten és
az emberi nemnek ellensége pokoli kemencéjéből egy-egy égető kérdést
dobott az emberek közé, a Gondviselés mindig egy vagy több embert
támasztott, akik e tévelyek égető kérdéseinek hatalmas kalapácsaikkal
nekiestek.
A
simoniakus és ágyasságban élő papok ostora, VII. Gergely, Averroésé és
Aristoteles hamis tanítványaié Aquinói Sz. Tamás, Abelardé Clairvaux-i
Sz. Bernát, az albiaiaké Guzman Domonkos, és így tovább egész
napjainkig. Hosszadalmas dolog volna a történelmen lépésről-lépésre
végigmenni oly célból, hogy egy különben is szembeszökő igazságot
bebizonyítsunk; s ha ez igazságot mégis kérdés tárgyává tettük, ez azért
történt, mert nagy ama szerencsétlenek száma, akik ez igazságot
erőszakosan porfelleggel iparkodnak körülvenni.
A
mondottakhoz még csak ezt teszem hozzá: minthogy minden századnak
voltak égető kérdései, kétségkívül a miénknek is vannak. E kérdések
kérdése, amely valamennyi közt legégetőbb annyira, hogy bármely oldalról
érintse is az ember, legott tüzes szikrákat szór - a liberalizmus.
„Roppant
sok a veszély - írták nemrég a burgosi egyháztartomány tudós és lelkes
püspökei -, amely a keresztény népnek hitét ma fenyegeti, de mindezen
veszélyek voltaképpen csak egy közös törzsből származnak, s ez a
naturalizmus... Nevezze ez magát racionalizmusnak, szocializmusnak,
forradalomnak, vagy liberalizmusnak, lényegében soha sem más, mint a
keresztény hitnek nyílt vagy leplezett, de mindig határozott tagadása,
amiért is éppen olyan gondosan kerülendő, mint amily buzgósággal a
lelkek az örök üdvösségre vezérlendők."
Ezen
tekintélyes és illetékes forrásból származó nyilatkozatban hivatalosan
meg van fogalmazva századunk égető kérdése. Még világosabban és
ugyancsak nagyobb illetékességgel formulázta a kérdést a nagy IX. Pius
számtalan nyilatkozatában, nemkülönben dicsőségesen uralkodó XIII. Leó
pápánk csak nemrégen kiadott „Humánum genus" kezdetű apostoli
körlevelében, s úgy hisszük, hogy ezen körlevél, amely oly sok beszédre
adott, ad és adni fog alkalmat, az Isten Egyházának nem utolsó szava e
tárgyra vonatkozólag.
És
ugyan miért illetné meg a liberalizmust a tisztelet és a
sérthetetlenség különös előjoga, amelynek eddig egyetlen egy eretnekség
sem örvendett? Talán azért, mert az isteni fennhatóságot kereken és
határozottan tagadván, az eddigi eretnekségeket mind magában egyesíti?
Vagy azért, mert a társadalmi testet sokkal nagyobb mértékben
mételyezte, mint eddig bármely más eretnekség? Vagy talán azért, mert
büntetésül bűneinkért azt sikerült elérnie, ami eddig más eretnekségnek
nem sikerült, t.i. hogy hivatalos és törvényes tévedéssé nyilvánították,
s a fejedelmek tanácsában, a népek kormányzásában uralomra jutott? Ó
nem, sőt ellenkezőleg, éppen ezek azok az okok, amelyeknek minden jó
katolikust arra kell indítaniuk, hogy a liberalizmus ellen, kerüljön
bármibe, nyílt és bátor keresztes hadat hirdessen és vívjon.
Előre,
előre, ez az ellenség, ez a farkas, ezt kell az Egyház Főpásztorának
vezényszavára nekünk is, akik a keresztény nép lelki üdvének munkálására
Istentől hivatva vagyunk, mindnyájunknak hangoztatnunk.
Ezzel
megindítjuk a harcot, megkezdjük rövid és bizalmas értekezéseinket;
előre is kijelentjük azonban, hogy minden állításunkat a legapróbb
részletekig a csalhatatlan igazság egyedüli hírnökének, az Egyház
ítéletének feltétlenül alávetjük.
Sabadell, 1884. A szent Rózsafüzér havában.
Létezik-e napjainkban valami, amit liberalizmusnak neveznek?
Kétségkívül,
és szinte fölösleges munkának tűnhet ennek a bizonyítása. Ha az ezen
járvány által leginkább megmételyezett európai és amerikai népek
vezérférfiai nem beszéltek össze, hogy minket rászednek, vagy magukat
megcsalatottaknak tüntetik föl, akkor igenis létezik ma a világon
iskola, rendszer, párt, szekta - vagy bárminek is nevezzük különben -,
amelyet hívei csakúgy, mint ellenségei, liberalizmus néven ismernek.
Lapjai,
társulatai, kormányai nyíltan liberálisoknak nevezik magukat. Ezen
jelzővel illetik őket ellenfeleik anélkül, hogy ez ellen tiltakoznának,
magukat mentegetnék, vagy az elnevezés jelentőségét kisebbítenék.
Mi
több, mindennap olvashatjuk, hogy vannak liberális mozgalmak, liberális
irányzatok, liberális reformok, liberális javaslatok, liberális
személyiségek, liberális emlékiratok, liberális programok és ábrándok; s
ellenkezőleg, mindazon eszméket, amelyek az említettekkel ellentétben
állanak, antiliberálisnak, klerikálisnak, reakcionáriusnak vagy
ultramontánoknak hívnak.
Van tehát a mai világban valami, amit liberalizmusnak hívnak, s viszont van bizonyos dolog, amit antiliberalizmusnak neveznek.
Nagyon
helyesen jegyezte meg tehát valaki, hogy a liberalizmus elválasztó szó,
amely az embereket két ellentétes táborra osztja. De nemcsak puszta
szó, mert hisz minden szónak egy eszme felel meg és nem puszta eszme,
mert — amint látjuk — ezen eszmével a külső tények egész rendszere függ
össze. Létezik tehát liberalizmus, vagyis vannak liberális tanok, vannak
liberális cselekedetek és következőleg vannak liberális emberek, akik
liberális tanokat vallanak és liberális tetteket visznek végbe. És ezek
az emberek nemcsak szórványosan, egymásról mit sem tudva léteznek, hanem
szervezett társaságban, meghatározott főnökök vezetése alatt egy
közösen elfogadott célra egyértelműleg törekednek. A liberalizmus tehát
nemcsak szó, tan, vagy cselekedet, hanem szekta is egyszersmind.
Világos
tehát, hogy midőn liberalizmussal és liberális személyekkel és
cselekedetekkel foglalkozunk, nem puszta képzeleti lényeket, nem puszta
észfogalmakat, hanem igaz, kézzelfogható — hej, szerencsétlenségünkre —,
nagyon is kézzelfogható valóságot tanulmányozunk.
Olvasóink
kétségkívül tapasztalták már, hogy járványos időben az emberek
legelőször azzal hitegetik magukat, hogy a járvány nem is létezik.
Nemcsak e századnak, hanem az elmúltnak emlékiratai is tanúskodnak e
jelenségről. Midőn a vész csendes pusztítással már nagyszámú áldozatot
elemésztett, akkor a nép fogyásán veszik észre csak a bajt. Néha éppen a
hivatalos jelentések voltak a hazugság legjobb terjesztői, sőt a
hatóság gyakran meg is büntette azokat, akik azt állították, hogy a
ragály valóban dühöng. Ugyanez áll az erkölcsi világrendről is, amelyről
beszélünk. Több, mint ötven éve már, hogy a liberalizmusba elmerültünk,
és mégis igen tiszteletreméltó férfiak még ma is meglepő őszinteséggel
azt kérdezik: — Micsoda? Ön komolyan veszi a liberalizmus rémét? Ön
többet lát benne, mint a politikai pártszenvedély véletlen
túlcsapongását? S nem okosabban cselekednénk-e, ha e szót, amely
bennünket szétválaszt s egymás ellen izgat, figyelembe sem vennők?
Igen
rossz jel az már, amidőn a ragály annyira el van a levegőben terjedve,
hogy azok, akik e megmételyezett levegőt szívják, a megszokás
következtében azt jobbára észre sem veszik.
A liberalizmus tehát létezik, kedves olvasó, és ebben nem szabad többé kételkedned.