A liturgikus „megújulás” gyümölcsei 15. rész – a civil akolitusok

Az utóbbi bő egy évtized alatt hazánkban ugrásszerűen megnőtt a civil áldoztatók jelenléte az Egyház életében. Az új rítus akolitusoknak nevezi őket, amely megtévesztő; ugyanis az akolitus eredetileg egészen mást jelent. A megnevezésen túl azonban sokkal nagyobb problémáról van szó, erről szól az alábbi írás. A tradicionális latin rítus szerint a szentségi karakterrel bíró egyházi rendet több kisebb rend előzi meg, úgymint ostiarius, lector, exorcista, akolitus és szubdiákonátus.

A kisebb rendekről röviden:

• Ostiarius (ajtónálló): az őskeresztény korban volt különleges szerepük a katakombákban történő misézések idején. Az újabb korokban a feladatuk átment a sekrestyési munkakörbe. Valójában a mai elvallástalanodott világban ismét szerepük lehetne az eredeti értelemben, hiszen pl. egy karácsonyi éjféli misén a városokban olyan emberekkel vannak tele a templomok, akiknek nem sok közük van a valláshoz, így azt sem tudják, hogy hogyan kell viselkedni a templomban. A bizánci rítusban elhangzó „az ajtókat, az ajtókat” felkiáltás után ők voltak, akik kikísérték a hitjelölteket a templomból és bezárták az ajtókat.
• Lector (felolvasó): az apostoli leveleket olvashatták a liturgián. A feladatuk részben átment a kántorok munkakörébe, részben a ministránsokéba.
• Exorcista (ördögűző): ne tévesszen meg senkit sem, ez nem az az ördögűző, amelyet kizárólag a püspök, illetve püspöki felhatalmazással végezhet felszentelt pap. Ez olyan szabadító imák végzésére ad felhatalmazást, amely nem követeli meg a papi rend teljességét. (Nem küld az Egyház senkit sem kellő felhatalmazás nélkül a sátán karmai közé.)
• Akolitus (gyertyavivő): közvetlen segítséget ad a papnak az oltár mellett: a bort és a vizet nyújtja a papnak, vizet önt a pap kezére a rituális kézmosásnál, illetve a purifikálásnál bort és vizet önt a kehelybe, illetve a pap kezére. (Az 1970-es liturgiában már csak vizet önt purifikáláskor.) Az Evangélium felolvasásakor gyertyát tart a pap előtt; áldoztatáskor gyertyát tart a szentély lépcsőjén állva. Feladatukat részben a ministránsok látják el.
• Szubdiákonátus, amely átmenetet képez az előző négy kisebb rend és az egyházi rend szentsége között. Ezzel a kispap elkötelezte magát a naponkénti zsolozsmavégzésre, valamint ennek fölvétele házasságot kizáró akadály.

Ezután már csak a szentségi fokozatok jönnek: diakónus (szerpap) és áldozópap. A papi rend teljessége, a püspökség csak kevés papnak adatik meg.

Akolitusok és lektorok tömeggyártása Vácon

A dolog érdekessége, hogy az új rítusban is használják az akolitus eredeti jelentését és feladatait (amikor teljes püspöki asszisztencia mellett mutatják be a szentmisét), de a rendkívüli áldoztatókat is ezzel a szóval jelölik. Vagyis az új rítusra olyannyira jellemző kétértelműség itt is megmutatkozik.

II. János Pál pápa 2004 márciusában jelentette meg a Redemptionis Sacramentum (A megváltás szentsége) című instrukcióját, amely a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatos megtartandó, illetve kerülendő dolgokról szól. Az instrukcióban szereplő visszaélések nagy része sajnos hazai viszonylatban is gyakran előfordulnak, ezért ennek a dokumentumnak a forgatását minden papnak és laikusnak melegen ajánlom.

Amiről azonban kifejezetten szólni szeretnék, azt a hetedik fejezet „1. A rendkívüli áldoztató” alcíme alatt találjuk meg a 154-160. pontokban.

Ahogyan a Redemptionis Sacramentum is írja, a rendkívüli áldoztató (akolitus) – ahogyan a nevében is szerepel – valóban csak rendkívüli esetben áldoztathat. Például: a miséző pap idős kora, vagy betegsége (pl. végtagremegés) miatt nem tud biztonságosan áldoztatni. Vagy ha nagyon sok áldozó van, s nincs elegendő felszentelt személy, s emiatt az áldozás időben nagyon elhúzódna. (Talán a búcsúk lehetnek erre példák, bár a gyakorlat azt mutatja, hogy ezekre papok is előszeretettel elmennek – lásd pl. a Csíksomlyói búcsút –, tehát van elegendő klerikus.)

Az akolitusok esetén előszeretettel szokták emlegetni Szent Tarzíciusz vértanúságát, aki valóban rendkívüli áldoztató volt. Fiatal (gyermek) kora miatt ő szabadon bemehetett a börtönben sínylődő keresztényekhez, míg egy felnőtt ezt nem tehette meg. Ezért, amikor Valerianus császár nagy népünnepélyt szervezett, amely alatt keresztényeket kívánt vadállatok elé vetni, II. Sixtus pápa gondban volt, hogy hogyan áldoztassa meg utoljára a kivégzésre szánt híveket. Szent Tarzíciusz felajánlotta, hogy ő majd elviszi az Eucharisztiát a börtönbe. Útközben azonban a pogányok feltartóztatták, s észrevették, hogy Tarzíciusz valamit rejteget a ruhája alatt. Erőszakkal próbálták elvenni, de Tarzíciusz az élete árán megóvta a Szentséget a gyalázattól.

Missziós területen indokolt lehet állandó, rendkívüli áldoztatók jelenléte, ahol nagy területen, szétszórva élnek katolikusok, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy vasárnapról vasárnapra szentmisére jussanak. Persze, ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy egy-egy tehetősebb hívő vajon nem tudná-e összegyűjteni és autóval eljuttatni a híveket a templomba, de ez akár komolyabb szervezést igényel, mint egy-egy laikust elküldeni a kívánt helyre. Magyarországon azonban nem nagyon van olyan hely, ahonnan ne lehetne belátható időn belül szentmisére eljutni. Aki ugyanis el akar jutni misére, az meg fogja oldani; aki pedig nem jár templomba, az akkor sem megy el, ha a szomszédban harangoznak.

Írásomnak személyes vonzata is van: 1998-ban engemet is jelölt a plébánosom civil akolitusnak. Akkor már jó néhány éve rendszeresen ministráltam, egy lelkes káplán vezetésével megtanultam a püspöki asszisztenciát is – ott találkoztam először az akolitus fogalmával –, s akkor ez a jelölés nagyon meglepett, s egyben fellelkesített. Hiszen micsoda nagyszerű lehetőség a legszentebbet kiosztani a népnek! Micsoda szolgálat! Az Egyház különleges feladattal bíz meg, milyen nagy dolog is ez!

Akkor még nem láttam a benne rejlő problémákat, csak a feladat fontossága lebegett a szemem előtt. 1999-ben rövid felkészítő tanfolyam után kérésemre többedmagammal felavatott a püspök.

A civil áldoztatók szinte ugyanazokat a szolgálatokat látják el, mint egy felszentelt diakónus. Áldást nem adhat, nem eskethet, de temethet. Noha a Magyar Kurír egy cikke szerint „az akolitus szolgálatra nem a paphiány miatt van szükség, hanem mert az egyház teljességéhez hozzátartozik, hogy legyenek” én úgy gondolom, hogy az akolitusok nagy száma – ha közvetve is – generálja a paphiányt és az aposztáziát. Hiszen elköteleződés nélkül olyan szolgálatokat láthatnak el, amely a papsághoz kötődik, nekik van fenntartva. S, mennyivel könnyebb 6 éves teológiai képzés, cölibátus és engedelmességi fogadalom nélkül, a civil életet megtartva „besegíteni” a papi feladatokba, mint valódi pappá válni!

2003. májusában életemben először vettem részt ősi latin rítusú szentmisén. Ez az élmény meghatározó volt számomra. Ezentúl már nem tudtam kivonni magamat a hatása alól és sokkal érzékenyebb szemmel láttam a szentmisét, mint előtte. Tudatosan kezdtem keresni az ezzel kapcsolatos tanításokat, a Szent Tradíció ekkor kezdett hatni rám. Ebben az időben már gyakran jártam görög katolikus Szent Liturgiára is, ahol nem léteznek civil áldoztatók: még a szerpap sem áldoztathat, csak az áldozár.

2003. karácsonyát Skóciában töltöttem, ahol egy botrányos karácsonyi szentmisén vettem részt. A mise azzal kezdődött, hogy a gyermekek behordták a templomi Betlehem kellékeit, úgy, mint a pásztorokat, Máriát, a kis Jézust, Szent Józsefet, az angyalokat, a bölcseket, a tevét, a szamarat, stb. és a miséző pap, mint egy felajánlási körmenetnél fogadta őket, és szépen elrendezte azokat. Ezzel el is telt az idő, így nem volt sem olvasmány, sem szentlecke, csak evangélium. A prédikáció Szent Miklósról szólt, mintegy helyre tette a brit „karácsonyapó” legendát, ám Jézus születéséről nem nagyon esett szó. Az „egyházi zene” természetesen könnyűzene volt. Az áldozás aztán végképp kivágta a biztosítékot. Az atya megáldozott, majd leült a helyére, ahol békésen vonaglott a zene ütemére. A híveket két civil férfi áldozatta meg, öltönyben, nyakkendőben, semmiféle liturgikus ruhát nem viseltek. Mivel Nagy-Britanniában az anglikán hatás igen erős, ezért két szín alatt áldoztatnak, amivel önmagában nem lenne probléma, de itt ez úgy történik, hogy mindenki beleiszik a kehelybe. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy én nem akarom ezt csinálni, nem akarok egy gyönge láncszem lenni abban a folyamatban, amely a paphiányt és az aposztáziát generálja.

Súlyos lelkiismereti problémák gyötörtek. Nem akartam pl. kézbe áldoztatni, mert ismerem annak szentségtörő voltát. Ugyanakkor nem tudtam, hogy hogyan hagyjak fel ezzel a „szolgálattal” anélkül, hogy bárki (a papok, a püspök atya) azt mondja, hogy becsaptam őket. Aztán egy Szent Tradíció szerint élő pap a segítségemre sietett. Azt mondta, hogy egyszerűen hagyjam abba. Ha kérdezik, mondjam meg, hogy miért, de ha nem, akkor ne törődjek vele. Így 2006. március közepén volt az utolsó áldoztatásom. Ezt követően kisebb közösségekben (pl. szerzetes nővérek miséin), ahol két szín alatt áldoztatnak, már csak a Szent Vért tartalmazó kehely tartásában segítek, ha szükséges.

Miért állítom azt, hogy a civil áldoztatók jelenléte gyengíti a papságot? Azért, mert a pap, aki teljes életét Istennek ajánlotta, az Ő szolgálatára, szentségi karakterénél fogva valóságosan is intim közelségben lehet a legszentebb Eucharisztiával. Erre jönnek a laikusok, akiken semmiféle megkülönböztető jegy (felkenés) nincs, mégis szabadon „kotorászhatnak” a tabernákulumban. Erről egy nagyon jó tanulmányt olvashatunk a Miles Christi X. évfolyam I. számában az 5. oldaltól kezdve: Rev. James McLucas: A papi hivatás elférfiatlanítása címmel.

Legutóbb például a székesegyházunk egyik miséjén a következőt tapasztaltam: a miséző papon kívül jelen volt egy felszentelt diákonus, egy kispap, két civil akolitus és egy közönséges ministráns. Áldoztatáskor a pap a kispappal együtt leült, a diákonus a két civil akolitussal áldoztatott és a ministráns a diákonusnak tálcázott. A másik két helyen senki sem tálcázott. Pedig ha az atya a diákonussal áldoztat – s, ha nagyon indokolt, az egyik akolitus is beáll áldoztatni –, mindenkihez jutott volna tálcázó ministráns. Sajnos azonban a civil áldoztatók ebben a templomban nem rendkívüli áldoztatók, hanem állandóan szolgálatot teljesítenek, pedig nem látom szükségességét. A semmivel sem kisebb létszámú görög katolikus miséken érdekes módon senki sem esik kétségbe, ha a nagymisén csak a miséző pap van jelen, mert a gyóntató pap még nem tudott kijönni a fülkéből. Mit nyerünk a civil akolitusok állandó áldoztatásával? Talán 5 percet? Hová sietünk ennyire?

A másik súlyos probléma, hogy nem egyszer az akolitusokat bízzák meg a purifikálással. A pap keze mikor és hol lesz ilyenkor purifikálva? Vagy a hitetlenség már olyan mértéket öltött, hogy ez a legkevesebb? Hiszen már a papok zöme sem ügyel a kéztartásra, hogy átváltoztatás után ne nyissák szét a mutató- és a hüvelykujjukat, amivel az ostyát fogták. A legtöbb pap véleményem szerint ezzel egyáltalán nincs tisztában. (Ezzel kapcsolatban mondta Barsi Balázs OFM atya, hogy vajon papszenteléskor a püspök miért csak a hüvelyk- és a mutatóujj közötti részt keni meg krizmával a szentelendőnek, s nem az egész kezét? Azért mert ott fogja meg a Szent Testet. Ezzel szemben a papok zöme erre nem figyel (vagy nem is tudja?), s úgy fogják, markolásszák, ahogy sikerül.) Mit tanítanak a szemináriumokban? Hiszen azt már az elsőáldozóknak is megtanítják, hogy az Oltáriszentség minden darabkájában ugyanaz a Krisztus van. Az úrnapi szekvencia is erről szól, ahol Aquinói Szent Tamás fölséges szövegű himnuszát énekeljük: „…Aki veszi, meg nem osztja, meg nem töri, nem szakasztja, mindenek épen veszik…” Ha máskor nem is, ilyenkor igazán elgondolkozhatnának ezen a tanításon.

Akolitus

Kyrie Eleison,  Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, 

Apologéta: Akolitus barátom cikke a saját tapasztalatából nagyon fontos - meg merem kockáztatni, hogy szándékos - irányt vázol fel az Egyház életében, amit a IIVZS után vezettek be. Én NOM teológiát végeztem, közben a plébánosom kérésére a megyéspüspök írásos engedélyt adott a számomra a világi lelkipásztori kisegítésre. Ez azt jelentette, hogy én is megkaptam az áldoztatói jogosultságot, valamint a jogot az Igeliturgia végzésére. Természetesen az én lelkem is boldog volt, hogy Isten szolgálatában tevékenykedhetem. De - akkor még - nem láttam, hogy azt a "munkát" végzem, amit az Egyházban csak a felszentelt személy végezhetne, legalábbis az Egyház 2000 éves tanítása és szokása szerint. Ezzel nem voltam tisztában. Majd 2009-ben egyszer csak szembe találkoztam a TRADÍCIÓ-val - amiről nekem semmit nem tanítottak, semmit nem tudtam - és énbennem is megszólalt valami, majd elkezdtem elmélyülni a tanításban és átértékelődött bennem minden. Azóta nem vagyok hajlandó áldoztatni, mert az a papnak fenntartott feladat, az Igeliturgiáról meg ne is beszéljünk, mert olyan meg nincs a tridenti rítusban. Egyébként az új módiban majd hogy nem Istenkáromlással ér fel, amikor női áldoztatók és Igeliturgia végzők állnak az Oltár előtt. Arról meg csak félve merek említést tenni, hogy láttam női Igeliturgia végzőt Monstranciával szentségi áldást adni.