Elöljáróban életéről álljon itt a jeles hittudós Schütz Antal által szerkesztett Szentek élete (1932) idevágó ismertetése:
A második évezred elején jártak már akkor. Messze attól az időtől, mikor még valóságban a földön élt a szent. Azt tudták, hogy itt élt és sok jót tett. Hogy mit, azt ők már nem tapasztalták, a régiektől sem nagyon hallották. Mégis beszéltek róla. Mert hiszen ők is tudták, hogy mi fán terem a segítő keresztény szeretet. Bennük is van abból! Igaz, hogy sokszor nehezen megy ennek a szeretetnek az irányítását követni. Szent Miklósnak ment bukdácsolás nélkül, hiba nélkül. Azért maradt fönn híre, neve! És beszéltek róla.
Már csecsszopó kisded korában az Isten akaratára hajlott. Ami abból is látszik, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Megnövekedve szívesebben járta a templomokat, mint a cimborák mulatságait. Szülei elhaltával pedig csak azon járt az esze, hogyan fordíthatná dús, nagy örökségét Isten dicsőségére.
Élt Szent Miklós szülővárosában egy nemes ember. Három szép eladó lánya volt, és nagy-nagy szegénysége. Hozomány nélkül nem tudta őket férjhez adni. Szegény lányok, már majdnem a romlás útjára tértek, mikor a szent tudomást szerzett sorsukról. Éjszakának idején titokban bedobott hozzájuk egy zacskó aranyat. Az ember örült a kincsnek, égi adománynak hitte. Hozzáfoghatott már első lánya lakodalmának a készítéséhez. Következő reggel újabb aranyakat talált a szobába dobva. A harmadik éjszaka már lesbe állt, mert szerette volna tudni, ki ez a nagylelkű adakozó. Észre is vette a szentet, s lába elé borulva köszönte jóságát. Most már mind a három lányát férjhez tudta adni.
Sok jót tett már Miklós, mikor egyszer Myra városában bement a templomba. Éppen püspökválasztás volt. A Szentlélek sugallatára egy akarattal őt választották meg. Ezután történt már, hogy egy hajó végveszedelembe jutott a viharos tengeren. A hajósok hallottak a myrai püspök nagy szentségéről, fölfohászkodtak tehát: Miklós püspök, Istennek szent szolgája, most mutasd meg hatalmadat! Megjelent erre valaki a hajó orrán, igazított a vitorlákon, köteleken, és a hajó szerencsésen partot ért. Akkor eltűnt az ismeretlen. Mikor a hajósok a templomba mentek hálát adni, ott fedezik föl ismét – Miklós püspök volt az, akit segítségül hívtak.
Máskor pedig három előkelő római urat sodort a vihar a szent városába. A császár küldöttei voltak. Az egyik tartományban támadt zendülés elfojtására küldte őket a császár. Éppen akkor végezték volna ki a három szerencsétlent, akiknek csak az volt a bűnük, hogy a helytartó megkívánta a pénzüket. Szent Miklós, amint meghallotta az esetet, a császári küldöttekkel a vérpadra sietett. Már éppen a lefejezéshez készülődött a hóhér. A püspök futva ment hozzá, kivette kezéből a pallost, levette az elítéltekről a köteleket. A helytartó az előkelő vendégeke való tekintettel nem mert semmit sem tenni ellene, hanem még könyörgött is, hogy a császárnak ne jelentsék a dolgot.
Megemlékezett Szent Miklós viselkedéséről a három császári küldött, mikor hasonló helyzetbe került. Szerencsésen elintézték már a lázadást és visszatértek Rómába. Nagy kegyben állottak a császárnál. Volt hát irigyük elég. Addig áskálódtak az irigykedők, míg végül a császár elhitte nekik, hogy azok hárman árulást terveznek. Tüstént börtönbe vetette őket, de még a halálos ítéletet is kimondta fölöttük.
Az ártatlanul elítéltek Szent Miklóshoz fohászkodtak reménytelen helyzetükben. A Szent erre megjelent a császárnak egy álomlátásban és megparancsolta neki, hogy még az éjjel bocsássa szabadon az elítélteket, különben megtapasztalná Isten büntető kezét. Konstantin volt a császár, de még akkor ne ismerte Miklós püspököt. Megkeményítette tehát szívét és nem akart az intésre adni. De mégsem tudta kiverni fejéből a látomást. Addig töprengett rajta, hogy végül még azon éjjel elment a helytartóhoz, akire rábízta az ítélet végrehajtását. Ekkor riadt mg csak igazán! A helytartónak is ugyanaz a látomása volt. Megvizsgálták tehát az ügyet és a három embert teljesen ártatlannak találták. Azzal bocsátotta el őket a császár, hogy mondják meg Miklós püspöknek, szüntesse meg haragját és könyörögjön az Úrhoz a birodalomért.
Mikor a szent püspök már nagyon elöregedett, betegeskedett és érezte halálát, nagy bizalommal könyörgött a fölséges Istenhez: küldje el hozzá angyalát, hogy a végső harcban mellette álljon. Úgy is történt. Az angyal jelenlétében ajánlotta lelkét a kegyes Istennek és elköltözött e világból a 350. esztendő táján. Myrában temették el hívei márványkoporsóban. Később Itáliába, Bari városába vitték át a csontjait. Akkor találtak rá, mikor a törökök földúlták Myrát. Keresztes vitézek találták meg és elvitték Itáliába, Bari városába. Még haló porában is sok csodával dicsőítette meg az Úr Szent Miklós püspököt.”
Ezért, hogy az e napon tiszteletére mondandó szentmisében a pap így könyörög Istenhez:
„Deus, qui beátum Nicoláum Pontíficem innúmeris decorásti miráculis: tríbue, quaesumus; ut ejus méritis et précibus a gehénnae incéndiis liberémur.”
Magyarul:
„Isten, ki Szent Miklós püspököt számtalan csodával ékesítetted, add, kérünk, hogy érdemei és imádsága által a pokol lángjaitól megszabaduljunk.”
A Szent Miklós püspökről idézettek megmutatják, milyen volt őseink Istenhez való viszonya az ő szentjei által. Lelkükből, szemben korunk átlagemberéből, még nem veszett ki a bizalom (fidutia) és a tisztelet (honor) Iránta. Akkor még, a szentek Teremtőnk iránti alázatából tanulva, legalább törekedtek a valódi szeretetre (caritas), ezért nem esett nehezükre kimondani e három szót: szeretlek, bocsánatot kérek, igazad van. Mára úgy tűnik, ez teljesen megváltozott. Mert járjuk csak körül értelmüket!
Szeretlek. Korunkban e szó már nem a megismert személyekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez értékük mértéke szerint való vonzódást, sőt ragaszkodást fejezi ki, hanem éppen ellenkezőleg, a gyökértelen látszathűséget, az egoizmustól megittasultságot, amiért is kimondása nem jelent maradandóságot, gyakorlatban való megjelenést, köszönhetően elsősorban médiavilágunk pszichiátereinek, akik az „általános emberszeretet” álarca mögé bújva vezetik félre a tőlük extázisba eső milliárdokat, elfeledve vagy inkább elfeledtetve azt a természetünk behatároltságából következő alapvető igazságot, amelyet egykor John Henry Newmann bíboros megfogalmazott, miszerint „nyilvánvalóan lehetetlen, hogy minden embert szoros és valódi értelemben szeressünk: az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, úgy viselkedünk azokkal szemben, akik utunkba kerülnek, mintha szeretnők őket”, ugyanis „nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább hit, mint szeretet”, vagyis mindennapjainkban e szó többnyire már csupán tovasiető érzelemhullámzás, semmint egyéni és közösségi hovatartozásunk meghatározása általa, ezért használjuk oly elcsépelten, ezért mondjuk ki a szív és ész együttes döntéseként legnehezebben.
Bocsánatot kérek. Egy katolikus papnak valaki megjegyezte, hogy sohasem gyón, mert nincsen bűne, mire az, hogy eszerint akkor a kivételek közé tartozik, majd miután megkérdezte, nem tekinti-e ezért szentnek, így intette egy kis magába szállásra: „akik nem vétkeznek, a gyermekek, kiknek még nincs eszük és az őrültek, kik elhagyták azt”, így figyelmeztetve, hogy a bűntudat előbb elhomályosulása, utóbb eltűnése egyenesen hazudozási hajlamhoz vezet, amely, amint Szemere György 1912-ben keserűen írta, „a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen” – hozzátéve, hogy a (közismert) „kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene”, éspedig olyannyira, hogy „nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is”, következésképpen „az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól” –, noha a vétkek bevallása, különösen kiderülésük előtt, közmondásosan spártai jellemre valló aktusa igazságsóvárgó szívünknek és értelmünknek, amint erre gróf Széchenyi István példája figyelmeztet, aki Béla fiát, amikor rossz fát tett a tűzre és tettét önvádtól meggyötörten önként bevallotta neki, nem büntette meg, örök példát mutatva ezzel arra, hogy az önmagunkon való uralkodás, a bennünk lévő rossz legyőzése alighanem a legnagyobb hőstett.
Igazad van. Hányszor halljuk, ugyan kit érdekel az igazság, hiszen az megfoghatatlan, továbbá, hogy annyi van belőle, ahányan vagyunk, ezáltal a relativizmus jegyében cseppfolyóssá téve etikánkat, személyekről, tárgyakról, jelenségekről való belső meggyőződésünkkel ellentétes ítéletalkotások és döntéshozatalok kicsikarását eredményezve, legitimnek tekintve ezzel a hazugság fajtáit, az általánosítást, a kicsinyítést-nagyítást, a ferdítést, a hízelgést (mit sem tudván, hogy – különösen nemzetünk életében – mennyire megtermékenyítő az igazságosság, a „iustitia” erénye (gondoljunk csak a „Meghalt Mátyás, oda az igazság!” közmondásunkra), amely arra késztet minket, hogy megadjuk a másiknak azt, ami őt jogilag megilleti 1. egyetemesen (iustitia legalis), vagyis az egyesek saját természetes közösségének a közjó- és teherviselés kötelezettségével, 2. különlegesen (iustitia patricularis), az egyesek egymás közötti viszonyát szabályozva azok kölcsönös kielégítésével (iustitia commutativa) és a közös terhekből, javakból egyéni érdem, tehetség szerint való részesedést jelentő osztásával (iustitia distributiva)), így végső soron a „dolce vita” csábításával áldozatképtelenné, a „carpe diem” – „élj a mának” – jeligével kizárólag az érzéki benyomásoknak engedve a lélek Isten felé fordulását jelző erkölcsi elégtételadást megvalósíthatatlannak, ezáltal szükségtelennek tekintve.
Alighanem e három szó őszinte kimondása tette egykor a szenteket szentekké, amiért is a Myrában elhunyt Szent Miklós püspök és hitvalló e napra eső liturgikus ünnepén is az ő tiszteletükre int a népek apostola, Szent Pál (Zsid 13, 7.):
„Fratres: Mementóte praepositórum vestrórum, qui vobis locúti sunt verbum Dei: quorum intuéntes éxitum conversatiónis, imitámini fidem.”
Magyarul:
„Testvérek: Emlékezzetek meg elöljáróitokról, kik nektek az Isten igéjét hirdették: kiknek élete végét szemlélvén, kövessétek hitüket.”
Hogy mit tett, ki tudta volna számon tartani, írásba foglalni? De nem is kellett. Akik valósággal vele éltek, magukon tapasztalták, el nem felejtették. Nem meséltek róla, hanem ünnepelték. Megszerkesztették liturgiáját. Ünnepelték először azok, akikhez közelebb állott: a keleti egyház hívei. Míg lassan az egész Egyházban, a nyugaton is elterjedt híre, neve, nagy szentségének tisztelete.„Szent Miklós ünnepén nagy az öröm a gyereknép között. Nagy szeretet loboghatott ebben a szent püspökben földön jártában, ha csak a reá való távoli emlékezés is ennyi öröm és boldogság forrása. Minden esztendőben megjelenik alakja a gyerekképzelet ragyogó világában, s hozza a cukrot meg a virgácsot, ki mint érdemelte. Valamikor valósággal itt járt. Ha nem is az egész keresztény világban, de legalább a kisázsiai Myra városában. És ott ült a niceai zsinat püspökei között, Nagy Konstantin császár korában. Mikor pedig elköltözött ebből a világból, úgy emlékeztek róla, mint az Úristennek egyik nagy szentjéről, ki a Mester példájára „körüljárt jót tévén”
A második évezred elején jártak már akkor. Messze attól az időtől, mikor még valóságban a földön élt a szent. Azt tudták, hogy itt élt és sok jót tett. Hogy mit, azt ők már nem tapasztalták, a régiektől sem nagyon hallották. Mégis beszéltek róla. Mert hiszen ők is tudták, hogy mi fán terem a segítő keresztény szeretet. Bennük is van abból! Igaz, hogy sokszor nehezen megy ennek a szeretetnek az irányítását követni. Szent Miklósnak ment bukdácsolás nélkül, hiba nélkül. Azért maradt fönn híre, neve! És beszéltek róla.
Már csecsszopó kisded korában az Isten akaratára hajlott. Ami abból is látszik, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Megnövekedve szívesebben járta a templomokat, mint a cimborák mulatságait. Szülei elhaltával pedig csak azon járt az esze, hogyan fordíthatná dús, nagy örökségét Isten dicsőségére.
Élt Szent Miklós szülővárosában egy nemes ember. Három szép eladó lánya volt, és nagy-nagy szegénysége. Hozomány nélkül nem tudta őket férjhez adni. Szegény lányok, már majdnem a romlás útjára tértek, mikor a szent tudomást szerzett sorsukról. Éjszakának idején titokban bedobott hozzájuk egy zacskó aranyat. Az ember örült a kincsnek, égi adománynak hitte. Hozzáfoghatott már első lánya lakodalmának a készítéséhez. Következő reggel újabb aranyakat talált a szobába dobva. A harmadik éjszaka már lesbe állt, mert szerette volna tudni, ki ez a nagylelkű adakozó. Észre is vette a szentet, s lába elé borulva köszönte jóságát. Most már mind a három lányát férjhez tudta adni.
Sok jót tett már Miklós, mikor egyszer Myra városában bement a templomba. Éppen püspökválasztás volt. A Szentlélek sugallatára egy akarattal őt választották meg. Ezután történt már, hogy egy hajó végveszedelembe jutott a viharos tengeren. A hajósok hallottak a myrai püspök nagy szentségéről, fölfohászkodtak tehát: Miklós püspök, Istennek szent szolgája, most mutasd meg hatalmadat! Megjelent erre valaki a hajó orrán, igazított a vitorlákon, köteleken, és a hajó szerencsésen partot ért. Akkor eltűnt az ismeretlen. Mikor a hajósok a templomba mentek hálát adni, ott fedezik föl ismét – Miklós püspök volt az, akit segítségül hívtak.
Máskor pedig három előkelő római urat sodort a vihar a szent városába. A császár küldöttei voltak. Az egyik tartományban támadt zendülés elfojtására küldte őket a császár. Éppen akkor végezték volna ki a három szerencsétlent, akiknek csak az volt a bűnük, hogy a helytartó megkívánta a pénzüket. Szent Miklós, amint meghallotta az esetet, a császári küldöttekkel a vérpadra sietett. Már éppen a lefejezéshez készülődött a hóhér. A püspök futva ment hozzá, kivette kezéből a pallost, levette az elítéltekről a köteleket. A helytartó az előkelő vendégeke való tekintettel nem mert semmit sem tenni ellene, hanem még könyörgött is, hogy a császárnak ne jelentsék a dolgot.
Megemlékezett Szent Miklós viselkedéséről a három császári küldött, mikor hasonló helyzetbe került. Szerencsésen elintézték már a lázadást és visszatértek Rómába. Nagy kegyben állottak a császárnál. Volt hát irigyük elég. Addig áskálódtak az irigykedők, míg végül a császár elhitte nekik, hogy azok hárman árulást terveznek. Tüstént börtönbe vetette őket, de még a halálos ítéletet is kimondta fölöttük.
Az ártatlanul elítéltek Szent Miklóshoz fohászkodtak reménytelen helyzetükben. A Szent erre megjelent a császárnak egy álomlátásban és megparancsolta neki, hogy még az éjjel bocsássa szabadon az elítélteket, különben megtapasztalná Isten büntető kezét. Konstantin volt a császár, de még akkor ne ismerte Miklós püspököt. Megkeményítette tehát szívét és nem akart az intésre adni. De mégsem tudta kiverni fejéből a látomást. Addig töprengett rajta, hogy végül még azon éjjel elment a helytartóhoz, akire rábízta az ítélet végrehajtását. Ekkor riadt mg csak igazán! A helytartónak is ugyanaz a látomása volt. Megvizsgálták tehát az ügyet és a három embert teljesen ártatlannak találták. Azzal bocsátotta el őket a császár, hogy mondják meg Miklós püspöknek, szüntesse meg haragját és könyörögjön az Úrhoz a birodalomért.
Mikor a szent püspök már nagyon elöregedett, betegeskedett és érezte halálát, nagy bizalommal könyörgött a fölséges Istenhez: küldje el hozzá angyalát, hogy a végső harcban mellette álljon. Úgy is történt. Az angyal jelenlétében ajánlotta lelkét a kegyes Istennek és elköltözött e világból a 350. esztendő táján. Myrában temették el hívei márványkoporsóban. Később Itáliába, Bari városába vitték át a csontjait. Akkor találtak rá, mikor a törökök földúlták Myrát. Keresztes vitézek találták meg és elvitték Itáliába, Bari városába. Még haló porában is sok csodával dicsőítette meg az Úr Szent Miklós püspököt.”
Ezért, hogy az e napon tiszteletére mondandó szentmisében a pap így könyörög Istenhez:
„Deus, qui beátum Nicoláum Pontíficem innúmeris decorásti miráculis: tríbue, quaesumus; ut ejus méritis et précibus a gehénnae incéndiis liberémur.”
Magyarul:
„Isten, ki Szent Miklós püspököt számtalan csodával ékesítetted, add, kérünk, hogy érdemei és imádsága által a pokol lángjaitól megszabaduljunk.”
A Szent Miklós püspökről idézettek megmutatják, milyen volt őseink Istenhez való viszonya az ő szentjei által. Lelkükből, szemben korunk átlagemberéből, még nem veszett ki a bizalom (fidutia) és a tisztelet (honor) Iránta. Akkor még, a szentek Teremtőnk iránti alázatából tanulva, legalább törekedtek a valódi szeretetre (caritas), ezért nem esett nehezükre kimondani e három szót: szeretlek, bocsánatot kérek, igazad van. Mára úgy tűnik, ez teljesen megváltozott. Mert járjuk csak körül értelmüket!
Szeretlek. Korunkban e szó már nem a megismert személyekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez értékük mértéke szerint való vonzódást, sőt ragaszkodást fejezi ki, hanem éppen ellenkezőleg, a gyökértelen látszathűséget, az egoizmustól megittasultságot, amiért is kimondása nem jelent maradandóságot, gyakorlatban való megjelenést, köszönhetően elsősorban médiavilágunk pszichiátereinek, akik az „általános emberszeretet” álarca mögé bújva vezetik félre a tőlük extázisba eső milliárdokat, elfeledve vagy inkább elfeledtetve azt a természetünk behatároltságából következő alapvető igazságot, amelyet egykor John Henry Newmann bíboros megfogalmazott, miszerint „nyilvánvalóan lehetetlen, hogy minden embert szoros és valódi értelemben szeressünk: az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, úgy viselkedünk azokkal szemben, akik utunkba kerülnek, mintha szeretnők őket”, ugyanis „nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább hit, mint szeretet”, vagyis mindennapjainkban e szó többnyire már csupán tovasiető érzelemhullámzás, semmint egyéni és közösségi hovatartozásunk meghatározása általa, ezért használjuk oly elcsépelten, ezért mondjuk ki a szív és ész együttes döntéseként legnehezebben.
Bocsánatot kérek. Egy katolikus papnak valaki megjegyezte, hogy sohasem gyón, mert nincsen bűne, mire az, hogy eszerint akkor a kivételek közé tartozik, majd miután megkérdezte, nem tekinti-e ezért szentnek, így intette egy kis magába szállásra: „akik nem vétkeznek, a gyermekek, kiknek még nincs eszük és az őrültek, kik elhagyták azt”, így figyelmeztetve, hogy a bűntudat előbb elhomályosulása, utóbb eltűnése egyenesen hazudozási hajlamhoz vezet, amely, amint Szemere György 1912-ben keserűen írta, „a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen” – hozzátéve, hogy a (közismert) „kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene”, éspedig olyannyira, hogy „nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is”, következésképpen „az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól” –, noha a vétkek bevallása, különösen kiderülésük előtt, közmondásosan spártai jellemre valló aktusa igazságsóvárgó szívünknek és értelmünknek, amint erre gróf Széchenyi István példája figyelmeztet, aki Béla fiát, amikor rossz fát tett a tűzre és tettét önvádtól meggyötörten önként bevallotta neki, nem büntette meg, örök példát mutatva ezzel arra, hogy az önmagunkon való uralkodás, a bennünk lévő rossz legyőzése alighanem a legnagyobb hőstett.
Igazad van. Hányszor halljuk, ugyan kit érdekel az igazság, hiszen az megfoghatatlan, továbbá, hogy annyi van belőle, ahányan vagyunk, ezáltal a relativizmus jegyében cseppfolyóssá téve etikánkat, személyekről, tárgyakról, jelenségekről való belső meggyőződésünkkel ellentétes ítéletalkotások és döntéshozatalok kicsikarását eredményezve, legitimnek tekintve ezzel a hazugság fajtáit, az általánosítást, a kicsinyítést-nagyítást, a ferdítést, a hízelgést (mit sem tudván, hogy – különösen nemzetünk életében – mennyire megtermékenyítő az igazságosság, a „iustitia” erénye (gondoljunk csak a „Meghalt Mátyás, oda az igazság!” közmondásunkra), amely arra késztet minket, hogy megadjuk a másiknak azt, ami őt jogilag megilleti 1. egyetemesen (iustitia legalis), vagyis az egyesek saját természetes közösségének a közjó- és teherviselés kötelezettségével, 2. különlegesen (iustitia patricularis), az egyesek egymás közötti viszonyát szabályozva azok kölcsönös kielégítésével (iustitia commutativa) és a közös terhekből, javakból egyéni érdem, tehetség szerint való részesedést jelentő osztásával (iustitia distributiva)), így végső soron a „dolce vita” csábításával áldozatképtelenné, a „carpe diem” – „élj a mának” – jeligével kizárólag az érzéki benyomásoknak engedve a lélek Isten felé fordulását jelző erkölcsi elégtételadást megvalósíthatatlannak, ezáltal szükségtelennek tekintve.
Alighanem e három szó őszinte kimondása tette egykor a szenteket szentekké, amiért is a Myrában elhunyt Szent Miklós püspök és hitvalló e napra eső liturgikus ünnepén is az ő tiszteletükre int a népek apostola, Szent Pál (Zsid 13, 7.):
„Fratres: Mementóte praepositórum vestrórum, qui vobis locúti sunt verbum Dei: quorum intuéntes éxitum conversatiónis, imitámini fidem.”
Magyarul:
„Testvérek: Emlékezzetek meg elöljáróitokról, kik nektek az Isten igéjét hirdették: kiknek élete végét szemlélvén, kövessétek hitüket.”
ifj. Tompó László