Ha az SC betűjét, vagyis a zsinati atyák eredeti szándékát, és nem a világ csábításától és saját fontosságuktól megszédült vatikáni hivatalnokok későbbi fércmunkáját vesszük alapul egy egészen másfajta reformliturgia képe rajzolódik ki előttünk, mint amit hétköznapi istentiszteleti életünkben tapasztalunk. Ha őszintén, egy keresztény értelmiségihez méltó integritással akarjuk megülni ezt az évfordulót, le kell dönteni néhány „szent” tehenet és – mint Mózes – el kell azokat égetni, porrá zúzni, beleszórni a vízbe és megitatni a modernitás oltárán áldozó bálványimádókkal (vö. Kiv 32,20).
Egy volt professzorom (Peter Kwasniewski) elmélkedése ihletett arra, hogy eljátsszak a gondolattal: mi lett volna, ha tényleg az valósul meg, amit a zsinat meghatározott. Ez esetben a következőképpen állna a helyzet:
- Az eucharisztiát mindenki elsősorban úgy fogná föl, mint isteni áldozatot, amelyben megvalósul a megváltás műve, s amelyben minden tevékenység és buzgólkodás alá van rendelve a szemlélődésnek, vagyis a látható a láthatatlant, az emberi az istenit, a cselekvés a szemlélődő imádást szolgálja (SC 2). A misét elsősorban nem úgy tekintenénk, mint az öntevékeny, belterjes gyülekezet saját ünnepét, hanem mint Krisztusnak objektív megszentelő tevékenységét, főpapi hivatalának szentségi gyakorlását (SC 7, 47), hiszen „általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul.” (SC 10; vö. 112). Valójában a liturgia nem is emberi erőfeszítés vagy evilági élmény lenne, hanem szinte túlvilági tapasztalat, a mennyei liturgia előíze, melyben valóságosan átéljük egységünket az angyalok és szentek mennyei kórusával, valamint a szenvedő és győzedelmes egyházzal (SC 8).
- A krisztushívők megfelelő vallási és liturgikus képzésben részesülnének, fölkészült lélekkel, tudatosan és gyümölcsözően vennének részt a legszentebb áldozat bemutatásában (SC 11). Tisztában lennének a liturgia természetével és a benne való részvétel helyes, rájuk vonatkozó módozataival, melyben lelkipásztoraik kiváló példája ösztönözné őket, akiket teljesen átjár a liturgia szelleme és ereje, hiszen maguk már korábban igazi tanítómesterekké váltak benne (SC 14), mert a szemináriumban a liturgiát legfőbb tantárgyként buzgón tanulták, kispapként kiváló nevelést kaptak az istentisztelet napi magas szintű gyakorlásában (SC 16-19). A hívek tehát nem csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők lennének jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vennének részt (SC 48). Így nem fordulna elő – mint azt ma megannyi aggasztó fölmérés mutatja –, hogy sok katolikusnak fogalma sincs arról, hogy a szentmise a Megváltó kereszten bemutatott véres áldozatának vértelen megjelenítése, az eucharisztiában pedig a kenyér és bor külső, látható jelei alatt Krisztus teste és vére, emberi lelke és istensége igazán, valóságosan és lényegileg jelen van. De olyat sem látnánk – mint napjainkban –, hogy az évtizedek óta tartó vegzálás ellenére híveink sokkal kevesebbet és rosszabbul énekelnek, mint szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke.
- A liturgia lényegileg szinte semmiben sem különbözne attól, ahogy azt elődeink hosszú évszázadok óta gyakorolták, mivel a liturgia egyes részeinek felülvizsgálatát mindig alapos teológiai, történeti és lelkipásztori kutatás előzné meg, s csak akkor vezetnének be újításokat, ha azokat az Egyház lelki haszna valóban és biztosan megköveteli; persze mindig ügyelvén arra, hogy az új formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki (SC 23).
- Kizárólag az Egyház fölszentelt szolgái végeznének olyan istentiszteleti feladatokat, amelyek csak rájuk tartoznak, amiért kifejezetten fölszentelték őket, és amire küldetést kaptak. A világi hívek a liturgiában úgy vennének részt, hogy nem „klerikalizálódnak”, nem tulajdonítanak maguknak olyan szerepeket, melyek nem illenek hozzájuk, melyekre sem kiképzést, sem fölhatalmazást nem nyertek. Éppen ellenkezőleg, csak abból vennék ki a részüket, ami kifejezetten rájuk vonatkozik: „a liturgikus cselekmények végzése közben mindenki, a fölszentelt szolgák éppúgy, mint a hívek, csak azt tennék, ami a dolog természete és a liturgikus szabályok szerint rájuk tartozik.” (SC 28; vö. 118).
- Az Apostoli Szentszék és az illetékes püspöki karok által előírt liturgikus szabályokat mindenki pontosan és engedelmesen megtartaná, ezért egyáltalán senki, még a pap sem merné megkísérelni, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson (SC 22.3).
- A tiszteletreméltó latin nyelvet, a római liturgia saját, mértékadó anyanyelvét nagy megbecsülés övezné, gyakran alkalmaznák az istentiszteleti életben, mint olyan kincset, amit mindenképpen meg kell őrizni (SC 36.1). Természetesen a népnyelvek is szerephez jutnának, de csak a liturgia bizonyos pontosan meghatározott részeiben, amelyek kifejezetten a gyülekezetre vonatkoznak (SC 36.2), a lelkipásztorok pedig nagy igyekezettel gondoskodnának arról, „hogy a hívek a szentmise ordináriumának azon részeit, amelyek rájuk tartoznak, tudják együtt mondani vagy énekelni latinul is” (SC 54).
- A szentmise liturgiáját igyekeznének mindig a lehető legünnepélyesebb formában végezni: énekelve és jól begyakorlott asszisztenciával (SC 113). Az énekek túlnyomó többsége szorosan kötődne a mise propriumához, saját szövegeihez (vö. SC 112, 113) és a lehető „legbensőségesebben fejeznék ki az imádságot, növelnék a lelkek egységét, gazdagítanák és ünnepélyesebbé tennék a szent szertartásokat” (SC 112). A templomokban (még a kis plébániákon is) nagyon fontos szerepet töltenének be a jól képzett kórusok és szkólák, amelyek az egyházzene fölbecsülhetetlen értékű örökségét féltékenyen őriznék (SC 112, 114-115). Az emberek, amennyiben ez rájuk vonatkozik, énekelnék az akklamációkat, feleleteket, zsoltárokat és antifónákat – a maga idejében pedig tisztelettudóan szent csendet is tartanának (SC 30). Az énekek szövege nyelvileg igényes és doktrinális szempontból kifogástalan lenne, hiszen közvetlenül a Szentírásból és a szent liturgiából merítene (SC 121).
- Mivel az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének, a liturgikus cselekményekben mindig ez foglalná el az első helyet (SC 116). Persze más értékes zenei formák is teret kapnának, főleg a szent polifónia, valamint nagy megbecsülésben részesülne az orgona, mint az a hagyományos templomi hangszer, melynek hangja csodálatos módon tudja fokozni a liturgia ünnepélyességét és a lelket nagy erővel emeli Istenhez és az égiekhez (SC 120). Más hangszerek csak akkor lennének használva az istentiszteleteken, ha alkalmasak vagy alkalmassá tehetők a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és a hívők épülését valóban előmozdítják (SC 120). Következésképpen olyan hangszerek, mint a zongora, a gitár vagy a dobok (főleg ezek elektromosan kihangosított vagy torzított változata) sohasem kapnának szerepet a liturgiában, hiszen a nyugati kultúrában ezek a kifejezetten profán szférában születtek és ma is a világi szórakoztató műfajok hozzátartozói. Ezen nyilvánvalóan senki sem lepődne meg, mivel a zsinati atyák világosan kijelentették: szándékuk az, hogy megtartják az egyházi hagyomány és rendtartás szabályait, előírásait, és figyelembe veszik a szent zene és ének célját, ami nem más, mint az Isten megdicsőítése és a hívők megszentelése” (SC 112).
- A két szín alatti áldozás megfelelő körülmények között és meghatározott esetekben lehetséges lenne, de csak ritkán fordulna elő, pl. engedélyezve lenne papoknak fölszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, az újonnan keresztelteknek a keresztséget követő misében (SC 55). Hasonlóképpen, a papok koncelebrációja is ritka lenne, jellemzően nagycsütörtökön, szinódusokon és apátmegáldásokon fordulna elő, valamint még ennél is ritkábban – persze a püspök külön engedélyével – pl. nagy szerzetesházak konventmiséin és papi összejövetelekkor, amikor nehezen lehetne megoldani, hogy minden pap külön misézhessen (SC 57).
- A zsolozsma óráit a nép előszeretettel énekelné magánúton, közösségben, de főleg nyilvánosan lelkipásztoraival együtt, különösen a vasárnapi és ünnepnapi vesperásokra özönlenének nagy számban (SC 100).
- A liturgikus év különböző időszakainak sajátos üzenetét, hagyományait és szokásait a nép jól ismerné és nagy becsben tartaná (vö. SC 102-110). A szentek képmásai és ereklyéi megkülönböztetett nyilvános tiszteletben részesülnének (SC 111). A szentelmények használata és a szentmisén kívüli szertartások látogatása – a zsolozsmaórák közös éneklésén túl – széles körben elterjedt lenne: eucharisztikus körmenetek, szentségimádások, litániák, keresztutak és rózsafüzérek tarkítanák az egyházközségek imaéletét, melyekről természetesen mindenki tudná, hogy elsődleges céljuk a hivatalos liturgiában való még gyümölcsözőbb részvétel elősegítése (vö. SC 12-13).
- Az Egyház mindig körültekintően megválogatná, hogy milyen építészeti és szépművészeti műalkotások kaphatnak helyet a liturgikus térben, „hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, ékesek és szépek legyenek, s valóban a mennyei valóságokat jelezzék és tükrözzék.” (SC 122), hogy megfeleljenek a hitnek, a hagyománytisztelő vallásos érzületnek és alkalmasak legyenek a szakrális használatra. Semmi sem zavarná vagy háborítaná föl a híveket, hiszen a püspökök szigorúan távol tartanák „a templomoktól és más szent helyektől az olyan műalkotásokat, melyek ellenkeznek a keresztény hittel, erkölcsökkel és jámborsággal; melyek a józan vallásos érzést sértik akár azzal, hogy a formákat elcsúfítják, akár azzal, hogy művészi szempontból nem kielégítőek, középszerűek vagy utánzatok” (SC 124). Ez persze azt jelentené, hogy pl. a papok nem az 1960-as évek ízlése szerint díszített, olcsó, szerves polimerekből készült alaktalan lebernyegeket hordanak, hanem nemes anyagokból igényesen varrt, ízléses miseruhákat.
- Az egyházmegyék liturgikus életének pezsgő központjai lennének a székesegyházak, ahol a püspök körül a lehető legszélesebb körű, legmagasabb színvonalú, legünnepélyesebb istentiszteleti élet folyna, ami példaként szolgálna minden egyes plébánia számára (SC 41).
Most őszintén: ebből mennyi valósult meg? Ez az átlag templomba járó krisztushívő személyes tapasztalata? Nem kéne-e beismerni, hogy a zsinati atyák irányelveit figyelmen kívül hagyták a reform végrehajtásakor? Nem kéne-e bevallani, hogy a Sacrosanctum Concilium jóváhagyása után mindössze néhány évvel alig volt több pusztába kiáltott szónál, halott betűnél? Nem lenne-e becsületesebb hozzáállás végre világosan kijelenteni, hogy a VI. Pál által jóváhagyott liturgiának több köze van Bugninihoz és a hasonszőrű kuriális csinovnyikokhoz, mint a II. vatikáni zsinathoz? Nem volna-e tanácsos eljutni végre a fölismeréshez, hogy a liturgikus reform-mozgalom legnemesebb és legmegalapozottabb célkitűzései közül alig valósult meg valami?
(Megjegyzem: szakmai, lelkipásztori stb. szempontból megannyi jól megalapozott kritikával lehetne illetni az SC-t – erről majd talán egyszer máskor. De én legalább nem ünneplek képmutatóan egy olyan dokumentumot, amit nem veszek komolyan, amit meghaladottnak tartok, amivel napi liturgikus gyakorlatom nincs összhangban, sőt annak több ponton ellentmond.)