Ma, amikor már egyházi vezetők is befarolnak a világhatalomnak, égető
szükség lenne a világosan, szókimondóan fogalmazó, az igent igennek, a
nemet nemnek nevező papokra. A híveknek ugyanis egyszerűen untig elegük
van már a vén kontinensünk annyiszor emlegetett keresztény gyökereinek
kiirtásában élenjáró vezető klerikusokból, akik szerint nincs kereslet s
ezért szükség „lezárt, bebetonozott” igazságokra, akik már nem
kívülről, belülről akarják szétrothasztani Krisztus alapítását, az
Egyházat magát.
Igen, belülről. Ugyanis az „ész trónfosztásá”-t meghirdető 1789-es
francia forradalom idején még csak arra törekedtek a mai világunkat is
meghatározó világhatalom akkori képviselői, hogy ne legyen szakrális a
társadalom, ne legyenek templomok, ma pedig arra, hogy ha már mégiscsak
vannak, akkor azokon belül is az történjen, amit ők akarnak. A
tizenkilencedik század második felében egyre jobban meg is próbáltak
réseket ütni ilyetén az Egyház bástyáin, de nem sikerült, mert a pápák (IX., X., XI. és XII. Piusz, XIII. Leó), valamint a bölcselők és főpapok (mint Donoso Cortés, Émile Bougaud, Sarda y Salvany Felix, Albert Stöckl, Franz Hettinger, Viktor Cathrein, Wilhelm Ketteler, vagy nálunk Prohászka Ottokár) azonnal visszaverték támadásaikat.
XII.
Piusz halála után azonban fordult a kocka. Amint aztán VI. Pál pápa
maga is elismerte, a Sátán füstje feltört Benne is. E folyamat
anatómiáját amúgy Marcel Lefebvre francia érsek írta meg méltán híres könyvében (Lettre ouverte aux catholiques perplexes, Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz, 1985), rávilágítva, hogy a Második Vatikáni Zsinatot (1961-1965) megnyitó XXIII. János pápa által meghirdetett aggiornamento,
világra való „nyitás” (miszerint „tágasra kell tárni az Egyház ablakait
a világra, friss levegőt kell beengedni áporodott falai közé”) mennyire
megfeledkezett arról, hogy Kívüle a levegő nem hogy nem friss, hanem
halálosan szennyezett volt már akkor is.
Hát akkor milyen ma, kérdezhetjük, amikor a Katolikus Egyházba (a jeles német teológus, Dietrich von Hildebrand szavaival) ténylegesen trójai falókként
behatolók már a templomokat és a szemináriumokat is magukénak akarják?
Éspedig olyannyira, hogy egyre nyíltabban tagadják azt, hogy Krisztus
alapítása, az Egyház, a lelkek üdvössége érdekében, a világ rossz, sőt
démoni hatásaival szemben köteles tiszta tanításai hirdetésével
megvédenie híveit minden rendű papjai által.
Itt van erre példaként Loyolai Szent Ignác rendje, a jezsuita, magyarországi rendtartománya főnöke, Forrai Tamás nyilatkozata (Index 2013. október 1.), amelyben megjegyzi, hogy mivel az Egyház elvesztette korábbi lendületét, „paradigmaváltás”-ra van szüksége:
„Nagyon
sok olyan külső megjelenése van ugyanis máig az egyháznak, ami kevésbé
értelmezhető a mai világ számára, vagy akár megbotránkoztat és
távolságot teremt. Ezeket nyugodtan el lehet hagyni, mert ezeknek semmi
köze a hitünk tartalmához.”
További részleteket nem közölt az
ugyebár garantáltan nem keresztény humanistákat oly megbotránkoztató
„külső megjelenése” részleteiről, viszont elárulta, milyennek is képzeli
el a nekik végre bizonyára teljesen megfelelő „ideális pap”-ot:
„A
pap többé nem az, akinek mindenhez kell értenie. Nem segít az, hogy
papként kinyilatkoztatunk, ez nem érdekli a világot. Ma a tekintélyelvű,
lezárt, bebetonozott igazságra nincs kereslet. Nincs helye az „ez van,
ezt kell tenni, elkárhozol” logikának. Arra viszont van fogékonyság,
hogy mi az én személyes hittapasztalatom. Egy kívülről ráerőltetett,
bármilyen szép igazság helyett arról beszélni, hogy én ezt ezért és
ezért így élem meg.”
Az ember nem hisz a szemének! Ezt egy
katolikus pap, pláne az eredendően oly harcos hitvédőnek született
jezsuita rend egyik vezető képviselője mondja? Szerinte ha „nincs
kereslet” az isteni kinyilatkoztatásra, akkor az már nincs is? Nincs
szükség mindazokra a törvényekre, szabályokra, amelyeket pedig Krisztus
adott és ad? Nincs pokol, tisztítótűz, mennyország? A hit, mint a
szektariánusoknál, eksztatikus tapasztalatokon nyugszik csupán? S végül,
de nem utolsósorban: ha eszerint a hit, a vallás, Baruch Spinoza
panteizmusát követve, ennyire képlékeny, cseppfolyós, vagyis törvények,
szabályok nélküli, mi van a rajtuk kívüli világban? Akkor az is
vezethet autót, aki nem ismeri a kreszt?
Bizony nem nehéz az effajta nyilatkozatban felismerni az említett pápák közül a Szent X. Piusz által elítélt modernizmust,
amely szerint tehát a vallásosság, a hit kizárólag a szív, az emóció, a
pillanatnyi lelki reflexió produktuma, amelynek megismerése, megértése
és elfogadása nem köthető kőbevésett dogmákhoz, sziklaszilárd
ismeretanyaghoz. Amit, ha következetesen alkalmaznánk, mondhatnánk, hogy
akkor ugyanilyen alapon felejtsük el a matematika, a fizika, a kémia
tételeit is. Számoljon és kísérletezzen ezután mindenki úgy, ahogyan
csak óhajt, s amit eredménynek tekint általuk, az lesz az igaz!
Az így nyilatkozókkal szemben mennyire másképpen szólott valaha az ízig-vérig jezsuita Bangha Béla 1940-ben megjelent, ma is roppant időszerű művében, a Világnézeti válaszokban! Ebben így felelt meg azoknak, akiknek krédója ez: „én vallásos vagyok, de az én vallásosságom nem külső vallásgyakorlatokban áll”:
„Ez
éppen olyan beszéd, mintha valaki azt mondaná: én jó hazafi vagyok, de
nem tartom magam a hazafiság gyakorlatához, az állami törvényekhez, a
honpolgári kötelességteljesítéshez. Adót nem fizetek, a honvédelem elől
kibújok, a közjót nem szolgálom. Micsoda „hazafiság” lenne ez? Ugyanígy
hamis és élettelen az a „vallásosság”, amely lelkében meghajol ugyan a
világ Alkotója előtt, de annak mégoly hiteles kinyilatkoztatásait,
parancsait és rendelkezéseit megvetéssel hárítja el magától s a
gyakorlati életben nem juttatja azokat kifejezésre. Olyan volna ez,
mintha egy szolga vagy éppen egy fiú azt mondaná az urának vagy apjának:
Uram, én elismerlek téged s hajlandó vagyok lélekben meg is hajolni
előtted, de semmit sem teszek meg abból, amit parancsolsz és kifelé nem
mutatok semmiféle tiszteleted irántad!”
Világos válasz, akárcsak „az Isten nem szorul rá arra, hogy én külsőleg is hajlongjak előtte” jeligére az alábbi:
„Nem
„szorul rá”, az igaz, de te rászorulsz, neked igenis kötelességed. A
király vagy fejedelem vagy kormányzó sem szorul rá, hogy tisztelegj, ha
előtte megjelensz, mégis megkövetelheti tőled, hogy megadd neki a
tiszteletet és olyan formában add meg, ahogyan azt ő kívánja s a törvény
előírja. Nem az Isten szorul rá a te külsőleg is megnyilvánuló
tiszteletedre, hanem az ész és erkölcs, a becsület és isteni törvény az,
amely rászorít az alárendeltségi érzés és engedelmesség köteles
kifejezésére.”
Tanulság? Pontosan Bangha Bélákra lenne szükség
ma is, olyan papokra, akik világosan, szókimondóan fogalmaznak, az
igent igennek, a nemet nemnek nevezik mindig. Eljövetelükre vágyva,
tekintettel az idézett mai jezsuita vezető fentebbi botrányos
kijelentéseire, marad a címadó kettős kérdés. Lehet, hogy itt a vég?
Amikor már egyházi vezetők is befarolnak a világhatalomnak?
ifj. Tompó László