"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2013. december 29., vasárnap

A „zsidó-kereszténység” fából vaskarika!

Azt, hogy a „zsidó-kereszténység” fából vaskarika, nem csak feltétlenül keresztény, kivált katolikus teológusok ismerik el, hanem számos zsidó rabbi is, mint az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség részéről Köves Slomó, aki már számtalanszor leszögezte, hogy nekik nincs szükségük reánk, keresztényekre, elismerve ezzel, hogy nem kérnek a Krisztus-követésből, az Istenfiúságból, ami nélkül pedig, amint nagyjaink közül Prohászka püspök hangsúlyozta, aligha békélhetnek meg magukkal s velünk.

Prohászka Ottokár arra emlékeztette kora zsidóságát egyik írásában (Zsidó testvéreimhez), hogy eleik Rómában már Titus császár alatt teljesen eltávolodtak Isten Ószövetségben adott kinyilatkoztatásától:
A Caelius s a déli Aventin közti völgyben húzták meg magukat, hová a római szatirikusok s epigramm-írók rándultak ki, hogy mulassanak a szatócsokon, akik piszkosan s kapkodva vonszoltak kosarakat, széna- s szalmacsomókat, ahol vén zsidóasszonyok álmokat fejtegettek s azután tenyerüket tartották oda az obulusra. Így írnak róluk a rómaiak. A zsidók nem katonáskodtak, földet nem míveltek, csak szatócskodtak, adtak-vettek. Így keletkezett s fejlett ki rövidesen az az elnyomott, félénk, határozatlan, piszkos zsidótípus, melyről Tacitus ír, természetesen a gyűlölség s megvetés hangján. Az egész nyugati társadalomban a zsidók idegen, pénzszerzésre beállított s főleg saját talmudista elfogultságukban elszigetelt nemzetiséggé lettek. Nem a keresztény középkorban lettek ilyenné, nem is a keresztény törvényhozások tették őket ilyenné; ellenkezőleg, a középkor csak átvette ezt az etnológiai terhet. Az első gettó a Caelius s Aventin közti völgyben sötétült.

Ez a teher azonban korántsem csak etnológiai, hanem annál is inkább, azt lehetővé tevően etológiai volt, azaz viselkedéshiányukból eredő magatartásdeficit, amelynek mibenlétéről Luzsénszky Alfonz szervita teológus így írt világnézeti értekezésében (Mi az igazság?, 1941):
Az újszövetségi Szentírásból tudjuk, hogy a zsidó nép érdemtelenné tette magát arra, hogy Istennek továbbra is választott népe legyen és a kinyilatkoztatás letéteményese maradjon, amikor Krisztus tanítását megvetette, az Istenembert keresztre feszítette és az apostolokat híveikkel együtt még Krisztus mennybemenetele után is ádáz gyűlölettel üldözte. Nem akarunk itt [Houston Stewart - Ifj. T. L.] Chamberlain túlzásába beleesni, aki azt hangoztatta híres művében [Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts (A XIX. század alapjai, 1901– Ifj. T. L.], hogy manapság már nincsenek is izraeliták, mert Jeruzsálem elpusztításakor a zsidó nemesség mind egy szálig elveszett és csak a csőcselék tudott megmenekülni; de a napnál is világosabb, hogy a Talmudban, a Sulchan Arukhban, Majmonides könyvében mindenütt ugyanazokkal a tanításokkal találkozunk, amelyeket Krisztus Urunk, mint a farizeusok tanításait ostorozott.

Huber Lipót kalocsai kanonok, biblikus teológiai tanár művei közül háromban (A Talmud, különös tekintettel az Újszövetségre (1897), Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről (1933), Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (1936)) az ókortól a huszadik századig a zsidóság és a kereszténység viszonyát meghatározó irodalmi emlékeket egybegyűjtve jutott a zsidóság és a kereszténység összeegyeztethetetlenségét megállapító következtetésekre. Utóbbi két, hasonmásban újra kapható műve közül a másodikban hosszas adatolás után világosan tisztázta a Talmud szerepét a zsidó életben és viszonyát Krisztus hitéhez:
Ortodox zsidók előtt a Talmud, amelyet a Biblia mellett a legfontosabb és legszentebb könyvnek tartanak, a legnagyobb tisztelet tárgya, sőt nem hiányoznak közöttük, akik ezt még minap is mint a bölcsesség és legtisztább etikai kincsesbányáját magasztalják, s majdnem a tévmentesség trónjára helyezik. Keresztények között azonban alig akad a Talmudnak magasztalója, hanem annál több az ellensége, akik a Talmudot teszik felelőssé mindazért a bajért és bűnért, amit valahol zsidó elkövet. S ha ez az állítás némileg túlzás is, mégis sok esik a Talmud teherlapjára.

Tagadhatatlan, hogy a Talmud megmételyezte az ószövetségi erkölcstant és jogtant, amennyiben más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nem zsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető meg a keresztény morálissal. De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot soha nem lehet összhangba hozni, minthogy a Talmud nem az evangéliumi általános felebaráti szeretet, hanem a zsidó és nem zsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örök érvényűnek képzelt kiválasztottságát hirdeti, hittana pedig valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátos módon elhomályosította az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről és más hasonló dolgokról szóló tanokat, amit pedig a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a Boldogságos Szent Szűzről mond (fattyú, döglött kutya, ganéj stb.), az egyenesen égbekiáltó blaszfémia.

Mindebből következően tehát
a kereszténység, mint olyan, nem köszön a Talmudnak semmit, hisz a Bibliát háttérbe szorító, a mózesi törvényt szellemétől megfosztó, a messiási profétizmust teljesen elhomályosító s a messiási eszmét politikai utópiává torzító Talmud tartotta és tartja vissza Izraelt a kereszténységtől és zárja be előtte Az Isten országát. A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben lelki magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban.

Ennyit dióhéjban arról, mennyit ér a Talmud, amelyhez a zsidóság már a Római Birodalomban jobban ragaszkodott, mint a mózesi hagyományokhoz, a monoteista mozaizmushoz, ezért Prohászka végül idézett írásában szembeállította a gettólakó tömegzsidóság lelkületét a Jézus Krisztusban az Istenfiúságot elfogadó kereszténységével, hiszen a Második Isteni Személy így intett (Jn 14, 10-14):
„Verba quae ego loquor vobis, a meipso non loquor. Pater autem in me manens, ipse facit opera. Non creditis quia ego in Patre, et Pater in me est? Alioquin propter opera ipsa credite. Qui credit in me, opera quae ego facio et ipse faciet, et majora horum faciet, quia ego ad Patrem vado. Et quodcumque petieritis Patrem in nomine meo, hoc faciam, ut glorificetur Pater in Filio. Si quid petieritis me in nomine meo, hoc faciam.”

Magyarul:
„Az igéket, melyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom; az Atya pedig énbennem lakván, ő maga cselekszi a tetteket is. Nem hiszitek, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem? Ha másképp nem, hát magukért a cselekedetekért higgyetek. Aki énbennem hiszen, amely tetteket én cselekszem, ő is cselekedni fogja azokat; sőt nagyobbakat is fog tenni azoknál; mert én az Atyához megyek. És akármit kértek majd az Atyától az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya dicsőíttessék a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megcselekszem azt.”

Ezért arra emlékeztetett tisztánlátásáért mindmáig mellőzött főpapunk, hogy „akiben az istenfiúság ez érzete gyakorlatilag megnyilatkozik, az tanúságot tesz Krisztusról; akiben pedig ez meg nem nyilatkozik, az szolgalelkűségében még nem ébredt a krisztusi testvériség szabadító s boldogító öntudatára”, vagyis más szavakkal mindaddig, amíg nem fogadják el Krisztust az élő Isten egyszülött fiának, amíg nem követik az evangéliumi erkölcsöket, ateisták maradnak (hiszen „nemo venit ad Patrem, nisi per me”, vagyis „senki sem mehet az Atyához, csak én általam”), ami köznapi viselkedésükben is meg fog látszani mindvégig, hiszen, amint a kiváló dogmatikus, Schütz Antal piarista írta (Életem, 1942), valaha Szegeden igen sokan, sokszor 20-an, 25-en voltak zsidó osztálytársai, akiknek zömére így emlékezett vissza:
Már akkor láttam, hogy nagy okosságuk vagy tehetségességük híre nem födi a valóságot. Az osztály leggyöngébbjei éppen közülük kerültek ki. Köztük olyanok is, hogy az egyik éppen nem rosszindulatú tanár gyakorlataikra nem négyest írt [akkor ez volt az elégtelen – Ifj. T. L.], hanem nyolcast, mert csak az fejezte ki értéküket. A kikiáltott jó tanulókat sem találtam annyira jóknak. Hanem egyrészt koraérettségük, másrészt bátorságuk a felületes szemlélet számára a nagyobb tudás látszatát keltheti. Később, mint tanár is vettem észre, hogy ha a tanár az egész osztálynak tesz föl kérdést, a zsidók jobbára jelentkeznek, de ritkán tudják a helyes feleletet, a többiek alig jelentkeztek, de ha megpiszkálták, többnyire tudták. Később azt is vettem észre, hogy tehetségük általában a pillanatnyi konjunktúra és gyakorlat követelményeinek gyors fölfogása. A holnap és az azután már nem az ő területük.
Nem bizony, és mindaddig így lesz, amíg nem kérnek a Krisztus-követésből, az Istenfiúságból, ami nélkül pedig, amint nagyjaink közül Prohászka Ottokár hangsúlyozta, aligha békélhetnek mag magukkal s velünk. Addig marad – amint Varga László jezsuita írta a „Magyar Kultúra” című társadalmi és tudományos szemle 1938. május 5-i számában közölt vezércikkében (A nagy per (Magyarok és zsidók)) – „a bomlasztás, a szélsőséges radikalizmus”, kivált vezető köreikben.
ifj. Tompó László

Forrás: hunhir.hu

Apologéta: római-katolikus teológiát végzettként csak és kizárólag egyet érthetek a fentiekkel.