Apologéta >>>
– Bocsánat, szabad megkérdeznem, hogy Ön milyen vallású? – pillantott fel a csemegepult mögül az eladónő, látva papi talárban megjelent, mellén aranykeresztet viselő vevőjét.
– Természetesen római katolikus! – hangzott a félreérthetetlen hangsúlyú válasz.
– Nem akarok vitatkozni, de miért mondja, hogy természetesen? Van, aki katolikus, van, aki buddhista, sintoista vagy éppen krisna-tudatú. Hát nem mindegy, melyik mit hisz? Én úgy gondolom, mindenkinek a saját hite az igazi.
– Nézze, asszonyom. Lehet, hogy hittant Ön már nem, de matematikát még azért bizonyosan tanult. Így tudja nyilván, hogy mennyi kétszer kettő.
– Négy! – vágta rá.
– Így igaz. Mert e kérdésre adhat ugyan bárki bármennyi feleletet, közülük mindig és mindenhol csak ez az egy lesz igazi.
– Uram, mit akar ezzel mondani? Hogyan is lehetne a szorzás igazságát firtatni? No de Isten, vagy mifene? A számtant tudom, Istent meg legfeljebb hiszem, ha akarom.
– No jó! Ön szerint tehát csak a tudás a biztos, nem pedig a hit. Akkor viszont most megint kérdezek valamit. Járt már Ön a Fidzsi-szigeteken?
– Nem, de hiszem, hogy létezik!
– No látja…Tehát hiszi, nem tudja! Mert aminek létéről saját magunk meggyőződtünk, azt tudjuk, amiéről pedig nem, de mégis elfogadjuk, hisszük. Ebből is láthatja józan paraszti ésszel, hogy biztos ismereteink zöme nem tudásból, hanem hitből ered. Elhiszünk valamit valakinek, akinek tekintélyét elismerjük.
A csemegepultban a megszeppent eladónő a hallottak hatására a reverendás vevőnek egy rúd mangalica szalámi helyett kétszer kettőt számlált, majd lakonikusan annyit jegyzett meg:
– Mindegy, Uram, maradjunk inkább annyiban, hogy van, ami a tudás dolga, mint a matematika, van pedig, ami a hit dolga, mint a vallás, s ha lehet, én inkább a tudást választom.
A vevő melle közepére helyezte vissza a hallottak hatására balra csúszott mellkeresztjét, majd felsóhajtott magában: „De nagy az Isten állatkertje! A léc benne ugyan olyan alacsony, hogy csaknem a földet súrolja, mégis rendre leverik!”
ifj. Tompó László