Apologéta
28. rész - Vannak-e, vagy akadhatnak-e az Egyházban Papok, akik a liberalizmus undok ragálya által meg vannak mételyezve?
Nem csekély előnyt biztosít a liberalizmusnak azon sajnálatos körülmény, hogy még az egyházi férfiak között is nemritkán akadnak olyanok, akik e tévtan által megmételyezettek. Bizonyos embereknek nagyon különös teológiájuk van, roppant nagy súlyt fektetnek egyik-másik egyházi férfiú véleményeire vagy tetteire: a katolikus Spanyolországban e tekintetben igen szomorú tapasztalatokat lehet szerezni. Helyénvaló lesz itt tehát kellő tisztelettel, de egyszersmind őszinteséggel is megtárgyalni a kérdést: „Akadhatnak-e az Egyház szolgái közt is liberális férfiak?"
Óh igen, kedves olvasó, az egyházi férfiak között éppen úgy találhatunk telivér, mérsékelt vagy csak meglegyintett liberálisokat, mint a világiak között.
Az Isten szolgája sem ment amaz adótól, amelyet az emberi gyöngeségeknek fizetnek, s következőleg nem egyszer történt már, hogy ezt az adót a hit elleni tévtan-oknak is megfizette.
S ez alig lephet meg valakit, miután mindenki tudja, hogy az Egyházban támadt eretnekségek keletkezésénél és terjesztésénél majdnem mindig papok szerepeltek; s mi több, történetileg bizonyos dolog, hogy soha egy eretnekség sem tudott megerősödni és elterjedni, amelynek mindjárt kezdetben nem akadtak papi hívei.
Az első, amit az ördög forradalmi munkájának megvalósításához keres: a hitehagyott pap. Szüksége van rá, hogy munkáját a kevésbé óvatosak előtt a tekintély látszatával övezze körül, s e tekintetben mi sem tehet neki oly jó szolgálatot, mint az Egyház szolgájának ellenjegyzése. S minthogy, elég sajnálatosan, e szent Egyházban mindig akadnak erkölcstelen papok - az erkölcstelenség az eretnekség legbiztosabb útja -, nemkülönben gőgös, felfuvalkodott egyházi férfiak - a gőg szintén igen gyakori oka a tévedésnek -, innét van, hogy a tévedés, bármily alakban jelentkezett is a világon, mindig talált magának papi apostolokat és pártfogókat.
Júdás, aki - már apostolsága idejében - azzal kezdte, hogy az isteni Mester ellen zúgolódott, gyanút terjesztett és azzal végezte, hogy ellenségeinek elárulta. Júdás - mondom - a testvérei között konkolyt hintő hitehagyott pap első mintaképe. Júdás pedig, ne feledjük, egy volt ama tizenkét első pap közül, akiket az Üdvözítő maga szentelt föl.
A nikolaiták szektájának szerzője, Miklós, az apostolok által az Egyház szolgálatára fölszentelt szerpapok egyike, Sz. István első vértanúnak társa.
Szamoszatai Pál, a harmadik század hírhedt eretnekfőnöke, antiochiai püspök volt.
Az egyházi békét annyira megzavaró Novatianus-féle szakadárságnak atyja és alapítója Novatián római áldozópap volt.
Meletius, Thebais püspöke, a meletiánusok szakadárságának szerzője.
Tertullián, áldozópap és ékesen szóló hitvédő, a montanista eretnekségbe esett és abban is halt meg.
A spanyol priscillianisták között, akik a negyedik században annyi botrányt okoztak, Itacius és Salvianus püspökök szerepelnek, akiket utóbb Higinus leleplezett és le-győzött, s a saragossai zsinat elítélt. Valamennyi eretnekfőnök között legnevezetesebb volt Arius, az arianizmus szerzője, amely annak idején annyi országot hódított meg, mint ma a lutheranizmus. Arius alexandriai áldozópap volt, akit rendkívül bán-tott az, hogy a püspöki méltóságot nem nyerhette el. E szektának oly sok pap híve volt, hogy az akkor ismert világ nagy részében alig voltak más papok és püspökök, mint ariánusok.
Nestorius, szintén híres eretnek az ötödik században, szerzetes, áldozópap, jeles szónok, utóbb konstantinápolyi püspök volt. Tőle származik a nestorianizmus.
Eutyches, az eutíchianizmus megalapítója, áldozópap s az egyik konstantinápolyi kolostor apátja volt.
Vigilantiust, az eretnek kocsmárost, akit Sz. Jeromos oly finomul nevetségessé tett, Barcelonában szentelték áldozópappá.
Pelagius, a pelagianizmus atyja, aki ellen Sz. Ágoston majdnem összes hitvitázó ira-tait intézte, szerzetes volt, aki a kegyelemre vonatkozó tévtanokat Theodorus mopsuestai püspöktől tanulta.
A donatista szakadárságban igen sok pap és püspök vett részt. Ezekre vonatkozólag egy újabbkori történetíró, Amat („Jézus Krisztus egyházának történeté"-ben) ezeket írja: „Valamennyien utánozták vezérüknek, Donátnak gőgjét. Az önszeretet fanatiz-musa annyira elvakította őket, hogy sem meggyőzés, sem előzékenység, sem fe-nyegetések nem voltak képesek őket az igazság útjára visszaterelni. A püspökök csalhatatlanoknak és bűnmenteseknek tartották magukat; a hívek, akiket sikerült megnyerniük, azt hitték, hogy biztos úton járnak, ha minden igazság ellenére püs-pökeiket követik."
A monotheléták feje és tanítója, Sergius konstantinápolyi patriarcha, az adoptiánusoké Félix, urgeli püspök volt.
Constantin natoliai, Tamás claudiopolisi s azok a többi püspökök, akik ellen Sz. Germán konstantinápolyi patriarcha küzdött, a képirtók eretnekségébe estek.
Kell-e mondanunk, hogy a keleti nagy szakadárság szerzői Photius és az ő segéd-püspökei voltak.
Berengár, aki az Oltáriszentséget annyira meggyalázta, az angersi székesegyház főesperese volt.
Wyclif, Luther egyik előfutára, plébános volt Angliában; Husz János, Wyclif eretnek-társa szintén plébános volt Csehorszagban; mint a wyclifisták és husziták vezéreit, mindkettőjüket elítélték.
Lutherről elég megemlíteni, hogy Ágoston rendi szerzetes volt Wittenbergben.
Zwingli zürichi plébános volt. (Apologéta: a kálvinizmus alapjainak a lerakója)
Janseniusról, az átkozott janzenismus fejéről ki ne tudná, hogy ypresi püspök volt?
Az angol szakadárság, mely VIII. Henrik bujaságának köszöni létét, Cranmer érsek-ben, a király kegyencében bírta legfőbb támaszát.
A francia forradalom alatt az Isten Egyházában a legnagyobb botrányokat forradalmi papok és püspökök okozták. Borzalom és rémület fog el bennünket, amidőn ama hittagadásokról olvasunk, amelyek e szomorú időszakban a hívő népet annyira meg-szomorítottak. A francia Convent számos ilyen szomorú jelenetnek volt tanúja, amelynek leírását Henrion vagy bármely más történész munkájában olvashatjuk.
Hasonló dolgok történtek Olaszországban. Talán nagyon is ismeretes Gioberti, Pantaleon, Passaglia és Andrea bíboros nyilvános hittagadása.
Spanyolországban láttunk papokat az első alkotmányos korszak klubjaiban, a kolos-torgyújtogatók között, a Cortesekben, a torlaszokon s 1869-ben a protestantizmus első terjesztői között.
Menendez Pelayo „De los Heterodoxos" című munkájának III. kötetéből láthatjuk, mily sok janzenista püspök volt Spanyolországban III. Károly uralkodása alatt. Sokan közülük kérték a Jézus-társaságnak igazságtalan kiűzetését, s amidőn ez megtörtént, pásztorleveleikben örömüknek s helyeslésüknek adtak kifejezést, és még ma is számos egyházmegyében vannak aposztata papok, akik - mint mindenki tudja, s mint természetes is - hittagadásuk után nyomban megnősültek.
Igaz és való tehát, hogy az Egyház szolgáinak ama faja, amely hűtlenné levén az Egyház Feje iránt magát az eretnekségnek eladja, Júdástól kezdve egészen az exbarát Jácintig megszakítás nélkül létezett és létezik hogy az igazság hagyománya mellett, helyesebben e hagyománnyal szemben a tévedés hagyománya áll; hogy ez Egyház jó és hű szolgáinak apostoli successiójával ellentétben a pokol megátalkodott szolgáinak ördögi successiója is létezik. Ne botránkozzunk meg. Jussanak eszünkbe az apostolnak, aki nem mulasztott el bennünket e körülményekre előre figyelmeztetni, eme szavai: „Szükséges meghasonlásoknak is lenni, hogy akik állhatatosak, ismeretesek legyenek közöttetek." [1 Kor 11, 19].