Apologéta
27. rész - Civiltá Cattolica az annyira ide vágó cikkének vége
Civiltá Cattolica az annyira ide vágó cikkének vége:„Eddig a liberálisok ellenében védelmeztük modorunkat, kimutatván, hogy ez teljesen megfelel a szeretetnek, amelyet ők nekünk oly melegen és oly gyakran ajánlanak. S minthogy eddig a liberálisokkal beszéltünk, senkit sem fog meglepni a kissé gunyoros hang, amelyen eddig szólottunk; úgy hisszük, hogy nem valami nagy kegyetlenséget követtünk el, amidőn a liberálisok beszédeivel és tetteivel szemben néhány szónoki alakzatba öntöttük védelmünket. Minthogy azonban e kérdés tárgyalásába bocsátkoztunk, nem fogunk talán egészen fölösleges munkát végezni, ha, miként illik, irányunkat megváltoztatva, s azt, amit ez ügyben más alkalmakkor írtunk, ismételve, cikkünk befejezéséül néhány komoly és tiszteletteljes szót intézünk azokhoz is, akik nemcsak hogy nem liberálisok, hanem a liberalizmus leghevesebb ellenségei, de akik ennek dacára mégis talán úgy vélekedhetnek, hogy bárkivel szemben ír is az ember, soha sem szabad figyelmen kívül hagynia ama méltóságot és szeretetet, amellyel a mi irányvonalunk — az ő nézetük szerint — időközönként össze nem egyeztethető.
Ezen tisztességes oldalról támasztott ellenvetésre saját érdekünkben is válaszolni akarván, nem tehetünk okosabbat, mint hogy rövid kivonatban közöljük azt, amit Mamachi, Szent Domonkos Rendjéhez tartozó atya »Del diritto liberó della Chiesa di acquistare e di possedere beni temporali« című tudós munkája III. kötetének bevezetésében önmagára vonatkozólag hosszabban elmondott: »Egyesek — úgymond — elismerik a mi érveink meggyőző erejét, mindazonáltal barátságosan értésünkre adják, hogy ellenfeleinknek adott válaszainkban több mérsékletet vártak volna. Mi nem önmagunkért harcoltunk, hanem az Úrért és az ő Egyházáért; s bármennyire is nekünk estek, mint mindenki tudja, a legszembeszökőbb hazugságokkal s a legkegyetlenebb alávalóságokkal, soha eszünk ágába sem jutott saját személyünk védelmére kelni. Ha néha keményebbnek és hevesebbnek látszó kifejezéseket használtunk, ne kövessék el velünk azt az igazságtalanságot, hogy azokat rossz akaratunknak s ellenfeleink iránti haragunknak tulajdonítsák — mi nem érezzük magunkat ezek által megsértve, minékünk hozzájuk semmi közünk, mi nem is ismerjük őket. A buzgóság, amellyel mindnyájan Isten ügye mellett harcolni tartozunk, ez késztet bennünket arra, hogy kiáltsunk s szavunkat mint a trombita szavát, fölemeljük.
De hát a tisztesség, amit minden becsületes embertől elvárhat az ember? A szeretet törvényei? A szentek tanításai és példái? Az apostolok parancsolatai? Jézus Krisztus szelleme?
Csak lassan-lassan. Igaz, hogy az eltévedt tévelygőket szeretettel kell iparkodni visszatéríteni, de csak akkor, ha alapos a remény, hogy őket ekként az igazság útjára vezérelhetjük. De ha erre nincs remény, s ha, miként a tapasztalás bizonyítja, abból, hogy hallgatunk, s a tévedést terjesztőket a közönség előtt le nem leplezzük, a népekre a legnagyobb kár és veszedelem származik, akkor kegyetlenség részünkről, ha bátran és hangosan szót nem emelünk a tévedés eme terjesztői ellen, s ha mind ama kemény gyalázásokkal nem illetjük, amelyeket oly nagyon megérdemelnek.
Az egyházatyák kétségkívül nagyon jól ismerték a keresztény szeretet törvényeit, és mégis Aquinói Sz. Tamás, az angyali doktor 'A vallás ellenségei ellen' című jeles munkájának kezdetén Vilmost és híveit (akiket az Egyház még akkor nem is kárhoztatott) úgy tünteti föl, mint 'Isten ellenségeit, az ördög szolgáit, az Antikrisztus tagjait, az emberi nem üdvösségének ellenségeit, rágalmazókat, káromlások terjesztőit, kárhozottakat, megátalkodottakat, tudatlanokat, a Fáraóval egyformán gonoszokat, Jovinianusnál és Vigilantiusnál rosszabbakat.' Mentünk mi valaha ilyen messzire?
Sz. Tamás kortársa, Sz. Bonaventura a lehető legkeményebb kifejezésekkel illette Geraldot, nevezvén őt 'szemtelennek', rágalmazónak, bolondnak, istentelennek, őrjöngőnek, csalónak, mérgezőnek, tudatlannak, hazugnak, gonosztevőnek, álnoknak és eszelősnek.' Bántunk mi valaha így a mi ellenfeleinkkel?«
»Sz. Bernátot — folytatja Mamachi atya — teljes joggal nevezik mézajkúnak; de azért mellőzve ama kemény kitételeket, amelyeket Abelarddal szemben magának megengedett, halljuk legalább, mint ír Bresciai Arnold ellen, aki a papságnak hadat üzent, javaitól megfosztani akarta, szóval a mai politikusok egyik előfutára volt. E szent atya Bresciai Arnoldot 'rendetlennek, kóbornak, csalónak, gyalázat edényének, Brescia által kiokádott skorpiónak nevezi'. 'Róma — úgymond — borzalommal, Németország utálattal néz reá, a római pápa megveti, az ördög magasztalja; gonosz-tevő, népfaló, szája tele gyalázattal, egyenetlenséget szító, szakadárságot okozó, vad farkas.'
Nagy Sz. Gergely János konstantinápolyi püspököt korholván, szemére hányja 'isten-telen, bűnös gőgjét, luciferi fennhéjázását, bolond beszédjét, hiúságát és korlátolt eszét'.
Csak így beszéltek az eretnekekkel szemben Sz. Fulgentius, Sz. Prosper, Sz. Jero-mos, Sz. Siricius pápa, Aranyszájú Sz. János, Sz. Ambrus, Nazianzi Sz. Gergely, Sz. Vazul, Sz. Hilár, Sz. Athanáz, Sz. Sándor alexandriai püspök, Sz. Kornél és Cyprián, Justin, Athenagoras, Irén, Polykárp, Antiochiai Ignác és Kelemen vértanúk, szóval az összes szent atyák, akik hősi szeretetükkel az Egyház legszebb korszakaiban kitűntek.
Nem akarjuk eme szenteknek az akkori, a maiaknál kevésbé őrjöngő s kevésbé heves politikai szenvedélyek által izgatott álbölcselőkre alkalmazott sújtó kifejezéseit mind ideírni, s csakis Sz. Ágoston műveiből idézünk még egy pár kitételt. E szent atya megjegyzi, hogy 'az eretnekek, amidőn feddik őket, nagyon érzékenyek, szemtelenek és sokan közülük bosszankodnak azért, hogy kárhoztatják őket. Elítélőiket veszekedőknek és viszályt támasztóknak nevezik.' Azután pedig hozzáteszi, hogy 'bizonyos fajta tévelygők iránt szeretetteljes keménységet és szigort kell alkalmazni'.
Lássuk, miként alkalmazta ő a gyakorlatban e vezérelvet. Az eretnekeket hol csábítóknak, gonoszoknak, vakoknak, őrülteknek, felfuvalkodott és rágalmazó embereknek, hol csalóknak, akiknek szájából merő szörnyűséges hazugságok kerülnek ki, hol pedig elvetemedett gonosz nyelveknek, őrjöngőknek, buta fecsegőknek, sötétség szellemeinek, szemteleneknek és piszkos szájúaknak nevezi.
Juliánnak azt mondotta: 'Te vagy szántszándékosan rágalmazol és e dolgokat mind kitaláltad, vagy pedig nem tudod, mit beszélsz, mert minden csalónak hitelt adsz.' Másutt ismét 'csalónak, hazugnak, hamis szellemnek, rágalmazónak és ostobának' nevezi.
És most kérdjük vádlóinktól: mondottunk mi valaha ilyen, vagy ezekhez csak távolról is hasonló szavakat?«
Elégedjünk meg ez idézetekkel, amelyekhez a magunkéból nemcsak hogy semmit hozzá nem adtunk, hanem éppen ellenkezőleg, Mamachi atya szövegét lehetőleg megnyirbáltuk, s a szent atyákból vett idézeteiből igen sokat elhagytunk. Hasonlóképpen rövidség kedvéért ama részt is elmellőztük, amelyben saját védelmére az evangéliumból hoz fel a szeretetteljes keménység igazolása végett példákat.
A mi kedves kritikusaink most már láthatják, hogy bármi legyen is különben kritikájuk indoka, támaszkodjék bár erkölcsi elvekre vagy társadalmi és irodalmi illemszabályokra, e kritika oly sok szentnek s köztük számos jeles irodalmárnak példája mellett meg nem állhat, vagy legalább is nagyon csekély jelentőségű s nagyon is bizonytalan becsű.
Most pedig, ha tekintélyi érveken kívül észérveket is kívánunk, úgy azokat Pallavicini bíborosnak »A trienti zsinat története« című munkájában (I. k. II. fej.) igen világosan és röviden előadva találhatjuk. A tudós bíboros, miután Sarpit e kifejezésekkel mint »elvetemedett, hírhedt gonosz, csaló, áruló, a vallás megvetője, istentelen és hitehagyott« embert bemutatta, többek között ezeket mondja: »A gonosztevő életének meg nem kegyelmezni, hogy ezáltal sok ártatlan ember életét megmentsük, a szeretet ténye; éppen így szeretet az is, ha sok tisztességes ember becsületének megmentése végett egy gonosz embernek hírnevét nem kíméljük. Minden törvény megengedi az ügyvédeknek, hogy védenceiket hamis tanúkkal szemben megvédjék s ez utóbbiakra oly dolgokat bizonyíthassanak, s rájuk vonatkozólag oly leleplezéseket tehessenek, amelyek a hamisan tanúskodók gyalázatára szolgálnak, s amelyeket más körülmények között elmondani nem volna szabad. Ezen okból én, aki az egész világ ítélőszéke előtt nem egy védencet, hanem az egész kat. Anyaszentegyházat védelmezem, csak kötelességemet teljesítem — s ezt alávaló módon megszegném, ha másképpen cselekedném —, amidőn a hamis tanúk homlokára, bizonyítékokkal kezemben, a gyalázat bélyegét sütöm, amely megsemmisíti vagy legalább meg-gyöngíti tanúskodásukat.«
Ha tisztában vagyunk azzal, hogy az ügyvéd kötelességét mulasztja, amidőn védence vádlójának rágalmazását kimutatni képes lenne és ezt nem teszi, miért nem akarjuk már egyszer belátni, hogy a szeretet törvénye éppen semmi sérelmet sem szenved azáltal, hogy az ártatlanok egész sokaságát üldözők gyalázatosságai napfényre kerülnek? Szalézi Szent Ferenc »Philotheá«-jának II. részében a 2. fejezet végén azt tanítja: »Az Istennek és az Egyháznak ellenségeit meg kell gyalázni, amint csak lehet (az igazság megsértése nélkül azonban). A szeretet azt kívánja tőlünk, hogy farkast kiáltsunk, amidőn az akolba rontani látjuk, vagy akárhol is rábukkanunk.«
Íme, a Civiltá Cattolica (Vol. I. Ser. V p. 27.) cikke, amely amilyen tekintélyes és tiszteletre méltó eredeténél fogva, éppen olyan meggyőző megcáfolhatatlan érveivel és idézeteivel. Ez már, úgy hisszük, minden nem-liberális, vagy a liberalizmus szele által meglegyintett embert képes kiábrándítani és meggyőzni.