Apologéta
26. rész - Civiltá Cattolica" szép és lesújtó" cikkének folytatása.
„Ha a liberálisok tőlünk a valódi szeretetet kérnék, az egyedülit, amely nekik megfelel, s amelyet mi mint a Civiltá Cattolicanak szerkesztői velük éreztethetünk, úgy ezt a szeretetet nemcsak meg nem tagadjuk tőlük, de hisszük, hogy azt képességünk szerint már eddig is nagy mérvben éreztettük velük.El nem nézhető visszaélést követnek el a szavakkal, ha azt mondják, hogy mi nem gyakoroljuk irántuk a szeretetet. A szeretet — elvében ugyan csak egy, de cseleke-deteiben sokféle. Éppen úgy gyakorol szeretetet az az atya, aki megveri gyermekét, mint az, aki csókolja. Mindent a maga idejében kell tenni. Ámde még emellett is lehetséges, hogy annak az atyának szeretete, aki csókolja gyermekét, jóval kisebb, mint azé, aki veri. Mi, meg kell vallanunk, verjük a liberálisokat, — verjük pedig igen gyakran (természetesen csak szavakkal), de hát ki következtetheti ebből azt, hogy mi őket nem szeretjük s velük semmi szeretetet sem éreztetünk? E vádat inkább azok ellen kell emelni, akik a szeretet törvényei ellenére rosszra magyarázzák em-bertársaik szándékát. A liberálisok legföljebb csak azt hozhatják föl ellenünk, hogy mi nem azt a szeretetet gyakoroljuk velük, amelyet ők óhajtanának; ámde azért a szeretet, amelyet mi velük éreztetünk, szintén csak szeretet, sőt mondhatjuk, igazán nagy szeretet. Egyébként minthogy a liberálisok kérik tőlünk a szeretetet, ne feledkezzenek meg eme közmondásról: » Ajándék lónak ne nézd a fogát.«A szeretetnek, amelyet ők tőlünk kívánnak, abban kellene nyilvánulnia, hogy őket dicsérjük, csodáljuk, támogassuk vagy legalább működésükben ne háborgassuk. Az a szeretet pedig, amelyet mi velük szemben gyakorlunk, éppen ellenkezőleg abban nyilvánul meg, hogy őket korholjuk, tetteiket rosszaljuk s különféle módon megtérí-teni iparkodunk őket. Midőn hazugságot mondanak, valakit megrágalmaznak vagy megrabolnak, azt szeretnék, hogy e bocsánandó bűneiket a szeretet nagy köpenyé-vel betakarjuk. Mi azonban az ilyen esetekben éppen ellenkezőleg: hazugoknak, rá-galmazóknak, rablóknak nevezzük őket, s ily módon azt a szeretet tanúsítjuk irántuk, amely annak, akinek jót akar, sem nem hízeleg, sem meg nem csalja. Midőn nyelvtani, helyesírási, mondattani vagy logikai törvények ellen vétenek, azt szeret-nék, hogy szemet hunyjunk, s ha nem tesszük, hanem ellenkezőleg a közönséget e tévedésekre figyelmeztetjük, legott a szeretet hiányát vetik szemünkre. Pedig mi kétségkívül csak szívességet teszünk nekik, midőn szinte kimutatjuk, hogy ők nem-csak nem nagy mesterek, de még csak nem is középszerű tanulók; ami által tehetségünkhöz mérten előmozdítjuk a tudományok és szépművészetek ügyét, s a liberálisok a keresztény alázatosságra tanítjuk, amelyre - mint mindenki tudja - oly rendkívüli szükségük van.Ezen liberális urak azt szeretnék, hogy az emberek őket komolyan vegyék, becsül-jék, irántuk tisztelettel viseltessenek, utánuk induljanak s őket vajmi fontos szemé-lyiségeknek tartsák; utóvégre azt is elszenvedik, ha valaki őket megcáfolja, csak vegye le előttük a kalapot, tegye mellére kezét s mély tisztelete jeléül hajtsa meg előttük fejét. De bezzeg van panasz, ha valaki őket kigúnyolni s nevetség tárgyává tenni bátorkodik, őket, a honatyákat, a század hőseit, a valódi magyarokat, olaszo-kat, spanyolokat vagy mint ők szokták mondani: Magyarországot, Itáliát, Spanyolor-szágot! De hát ki az oka, hogy említett igényeik olyan nevetségesek, hogy még Herakleitoszt is nevetésre ingerelnék? S azután miért kellene nekünk az annyira természetes nevetési ingert elfojtanunk? Engedjék meg a liberálisok, hogy olyankor, amidőn a nevetést immár el nem fojthatjuk, egyet nevethessünk; ezen irgalmassági cselekedetet annyival is inkább elvárhatjuk tőlük, mert éppen semmijükbe sem kerül. Egyébként, ha ők el tudnák magukkal hitetni, hogy kívülük más is van a világon, könnyen megérthetnék, hogy valakit a bűn és a bűnösök rovására szerényen meg-nevettetni magában véve tisztességes dolog, mert hisz azt mondja a latin: castigat ridendo móres et ridendo dicere verum quid vetat? (Az erkölcsöket nevetéssel javít-ja, és mi akadálya van annak, hogy nevetve mondjuk meg az igazat?) S midőn mi olvasóinkat a liberálisok rovására hellyel-közzel megnevettetjük, irgalmasságot és szeretetet gyakorolunk olvasóinkkal is, mert hisz nem lehet őket, például egy újság-ban, folytonosan komoly dolgokkal tartani. De hát ha jól meggondolják, még maguk a liberálisok is nyernek azáltal, ha mások nevetnek rajtuk; ekként ugyanis gyakorla-tilag is kiderül, hogy nem minden hibájuk oly irtózatos, mint aminőnek mások gon-dolnák, mert mindenki tudja, hogy a nevetést csakis ártatlan ügyetlenségek okozzák.Elismeréssel lehetnének tehát irántunk, hogy egyik-másik rútságukat az ártatlanság leplével eltakarjuk, s be kellene látniuk, hogy nincs más alkalmasabb mód, amely által egyik-másik nevetséges hibájuktól könnyebben megszabadulhatnának, mint éppen a nevetés azok részéről, akik e hibákat a kellő világításban látják. Semmi okuk sincs tehát föltételezni, hogy bennünket akkor is, amidőn őket nevetség tárgyává tesszük, nem a szeretet vezérel.Ha olvasták volna az ő nagy emberüknek, Alfieri Viktornak önéletírását, akkor tud-nák, hogy midőn Alfieri, mint kisfiú, valamit vétett, anyja, aki kétségkívül csak jót akart neki, éjjeli fejkötővel a fején küldötte misére. E büntetés, amely egy kissé nevetségessé tette, annyira bántotta, hogy azután - amint ő maga beszéli - három hónapnál tovább is kifogástalanul viselte magát. »S midőn később — úgymond - ismét makacskodni kezdtem, anyám csak a rettegett fejkötővel fenyegetett, s azonnal félve és remegve szófogadó lettem. Egy alkalommal ismét valami csínyt követtem el, s hogy magamat kimentsem, nagyot hazudtam, anyám azonban rájött s ismét arra ítélt, hogy fejkötőben kell kimennem. Midőn a kimenés pillanata elérkezett s a fejkötőt a fejemre tették, irtózatosan kezdtem ordítani és sírni, de mindhiába. Tanítóm kezemnél fogott, a szolga hátulról tolt, ki kellett mennem.« - Hiába sírt és jajgatott, hiába könyörgött kegyelemért és szeretetért; anyja, aki jót akart neki, hajthatatlan maradt. S mi volt az eredmény? »Az - mondja tovább Alfieri -, hogy jó hosszú időn át legcsekélyebb hazugságot sem mertem mondani, s ki tudja, vajon nem ezen áldott fejkötőnek köszönhetem-e azt, hogy ma a hazugságot jobban utálom, mint bárki más.« Ezen utolsó szavakból meg lehet ismerni a liberális farizeust, aki másoknál mindig jobbnak tartja önmagát. Minthogy azonban mi föltételezzük, hogy az olasz liberálisok nagyra becsülik a ’nagy’ Alfierit, mert nem remélhetők, hogy őket a hazugságok mondásáról vagy legalább kinyomtatásáról olyképpen leszoktathatjuk, ha minden lármájuk és szeretetért való esdeklésük dacára fejkötőt teszünk a fejükre s így küldjük, nem mondom misére, mert hisz ez lehetetlenség volna, hanem egy kis sétára Olaszország közönsége előtt, s ezt sem ám mindig, valahányszor egy nagy hazugságot mondanak, hanem legalább olyankor, midőn egy csapással ezer hazugságot is nyomatnak ki egyszerre.Szűnjenek meg tehát a liberálisok panaszkodni, hogy mi irántuk semmi szeretet sem tanúsítunk, s mondják inkább, hogy ők azt a szeretetet, amelyet mi velük érezte-tünk, nem szívesen fogadják. Tudjuk mi ezt nagyon jól, de éppen azért, mivel az ő ízlésük megrontott, szükséges, hogy velük ama bölcs szeretetet gyakoroljuk, amelyet a sebészek betegeik, a bolondok orvosai a gondjaikra bízott szerencsétlenek, vagy még inkább a jó anyák hazug gyermekeik iránt tanúsítanak.Különben, ha igaz is volna az, hogy mi a liberálisok iránt semmi szeretet sem tanúsí-tunk, s ők nekünk e szempontból éppen semmit sem köszönhetnek, még akkor sem volna joguk ellenünk panaszkodni. Mindenki tudja, hogy az ember az egész világgal nem éreztetheti szeretetét. A mi jövedelemforrásaink - hogy modern kifejezéssel éljünk - nagyon csekélyek: mi tehát a szeretetet erőnkhöz képest, miként az kötelességünk is, elsősorban azok iránt gyakoroljuk, akiket a jól rendezett szeretet tör-vénye szerint mások elébe kell helyeznünk. Nem szeretnénk, ha félreértenének, s azért, még egyszer hangsúlyozzuk: mi a liberálisokkal is éreztetjük erőnkhöz képest a szeretetet, s úgy hisszük, hogy ezt az előzőkben eléggé kimutattuk; mindazonáltal föltéve, hogy ezt nem tesszük, ismételve kijelentjük, hogy a liberálisoknak még ezen esetben sem volna szabad panaszkodniuk. Lássunk egy példát, amely a mi tár-gyunkra rendkívül ráillik. Egy gyilkos egy ártatlan embert megragad, földre teper s tőrét beleszúrni szándékozik. Esetleg egy utas jön arra, aki hatalmas bunkóval lévén felfegyverkezve, a gyilkost fejbeüti, földre teríti, megkötözi, s a bíróságnak átadja, s ezáltal az áldozatot a halál torkából kiragadja s a társadalmat egy gonosztevőtől megmenti. Az a kérdés, vajon ez utas vétett-e a szeretet ellen? Igen, fogja mondani a fejbeütött és leterített gyilkos, természetes, hogy vétett, de meg az inculpatae tutelae (vagyis a bűntől mentes védelem) törvényét is megszegte, amennyiben az ütés sokkal erősebb volt, mintsem azt a törvényes védelem megkövetelte volna. A gyilkoson kívül azonban mindenki dicséri az utast, s azt mondják róla, hogy nemcsak bátor cselekedetet vitt végbe, hanem szeretetet is gyakorolt, természetesen nem a gyilkos, hanem az áldozat iránt. Az, hogy az utas a megtámadottat megmenteni sietvén a támadót fejbe ütötte, anélkül, hogy az ütés nagyságát előre latolgatta volna, az nem szeretethiányból, hanem azért történt, mert a dolog oly sürgős volt, hogy nem lehetett az inculpatae tutelae finom megkülönböztetései fölött sokáig té-pelődnie, ha a megtámadott féllel szeretetet gyakorolni, s jelesül életét megmenteni akarta.Alkalmazzuk a példabeszédet a mi tárgyunkra. Megjelenik egy gonosz, botrányos könyv, amelyben az Egyház, a papság s minden szent intézmény meg van támadva és megrágalmazva. Sokan azt hiszik, hogy a könyv tiszta igazságot tartalmaz, mert hisz e könyvet ez és ez a híres, jeles és tisztességes ember írta. Ha már most akad ember, aki, hogy a megtámadottakat megvédje s az olvasókat a tévedéstől meg-őrizze, a vakmerő szerzőre hevenyében egy pár vágást mér, vajon ez ember vét-e a szeretet ellen?A liberálisok nem tagadhatják, hogy ők jóval többször támadó gyilkosok, mint áldo-zatok. Nem csoda tehát, hogy oly gyakran verést kapnak s ennek következtében szeretethiány miatt panaszkodnak. Hagyjanak fel gyakori támadásaikkal és dühön-géseikkel; tanulják meg, ha tudják, becsületben tartani mások hírnevét és javait, ne mondjanak oly hazugságot, ne szórják a rágalmat, szokják meg a dolgok fölött előbb gondolkozni s csak azután beszélni, törődjenek többet a logikával és a nyelvtannal, és végül a mi fő, s amit nemrég az előttük oly nagytekintélyű Ricasoli báró is tanácsolt nekik, legyenek tisztességesek. Akkor azután némi joggal panaszkodhatnak, hogy nem részesülnek a kellő tiszteletben, amelyet éppen úgy, mint a szabadságot, monopolizálni szeretnének.Minthogy azonban gonoszul cselekednek és írnak, minthogy tőrüket szünet nélkül az igazság és az ártatlanság ellen szegezik, az egyiket éppen úgy, mint a másikat tetteikkel és könyveikkel meggyilkolják, el kell szenvedniük, ha mi irántuk más szere-tetet nem gyakorolhatunk, mint ama kissé szigorú szeretetet, amely - bármint vélekedjenek is ők róla - nemcsak nekik, de a becsületes emberek ügyének is javára szolgál."