Amennyire értek az ilyesmihez, filmművészetileg igényes alkotásról van szó, de még Hollywoodban sem tudják ilyen aljas módon űzni azt, amit az angolszász világban "social engineering"-nek neveznek (az emberek bizalomra való hajlamának manipulatív kihasználása). A bibliai(nak mondott) témájú új amerikai filmek (Noé, Mózes, stb.) egyszerűen ostobák, szenzációhajhászok, tartalmatlanok és bűzlenek a pénztől, de amit Brüggemann csinált, azt a lekezelő kevélység, az aljas megtévesztés, a magabiztos, ám csúnyán alulinformált tudálékosság vezérlete – s ez az, amikor a butaság rosszindulattal párosul.
A "Kreuzweg" azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a német egyháznak egyetlen és valódi gondja, kihívása, betegsége a tradicionalista katolicizmus lenne (ami Brüggemann szerint eltorzítja a személyiséget, megnyomorítja a serdülőkorú gyermekeket és a testi-lelki terror eszközeivel igyekszik kordában tartani a boldog nagykorúságra vágyó híveket). Valójában azonban az történik, hogy az, aki ideologikus, kritizálja az idea-logikát, a korlátolt, rosszmájú cinizmus próbál értéknek látszani azáltal, hogy kigúnyol mindent, ami valódi eszményekre törekedve értéket teremt és képvisel.
A tradícionalista hívek között magam is sok nyavalyát, visszásságot tapasztaltam, ami többnyire visszavezethető a kényszerű kisebbségi létre, az évtizedes megaláztatásokra, a burkolt vagy nyílt üldöztetésekre, a hierarchia értetlenségére és nemtörődömségére. Az ítéletességre, besavanyodásra, kényszeres összees küvéselmélet-gyártásra hajlamosító „szent maradék” mentalitásnak is megvannak a pszichológiai és szociológiai okai, de abban is biztos vagyok, hogy a német katolicizmus valódi mételyét nem a tridenti miséket látogató hívek között kell keresni, mert az igazi rákfene a teuton gőg, a Kant és Hegel által megmérgezett filozófia, a német teológusok kalkulált kétszínűsége és Messiás-szindrómája, az állam által behajtott egyházi adóból finanszírozott habzsi-dőzsi, az erkölcsi tunyaság és a spirituális elkényelmesedés – egyszerűbben fogalmazva: az igazi (ha úgy tetszik, régi) katolicizmusból való kiábrándultság.
Brüggemann minimum csúsztat (de inkább tudatosan csal és hazudik), amikor egy anya jeges szeretetlenségét és önző merevségét kivetíti a „hagyományhű egyházra”. De még ennél is vérforralóbb, amikor célzatosan és módszeresen lejárat mindent és mindenkit, aki (vagy ami) ezt a meggyőződést képviseli. Ebben az igyekezetében semmitől sem riad vissza, sem a hazugságtól, sem tudatlanságának szégyentelen fitogtatásától. Szerinte pl. a hagyományos rítusban azért nem szolgálhatnak lányok az oltárnál, mert akkor a gyülekezetben minden férfi őket stírölné. Amikor pedig a kézre áldozás tilalmáról esik szó, már a tradicionalista főszereplő kislány is kifakad németül: „Krass!” (= megdöbbentő, elképesztő, otromba túlzás, a latin crassus [sűrű, nehéz, durva] szóból). Tényleg? Ez már túl sok? Ez ássa alá a katolicizmus jövőjét a germán népek között? Ezért nincsenek papi hivatások? Ezért iratkoznak ki évente tízezrével a németek az egyházi adónyilvántartásból? Szomorú, de elkerülhetetlen a végkövetkeztetés: ha ezt tényleg így gondolják, akkor az „intézményes” német katolicizmus megérett a pusztulásra.