Apologéta
16. rész - Lehet-e a liberalizmus tévtanában ma jóhiszeműséget feltételezni?
Midőn fentebb jóhiszemű liberálisokról tettem említést, kétségbe mertem vonni, hogy objektíve ilyenek létezhessenek. És csakugyan azt vagyok hajlandó hinni, hogy ilyen liberálisok ma rendkívül kevesen lehetnek, minthogy a liberalizmus tekinteté-ben jóhiszemű tévedés, amely annak hívét kimenthetné, ma már alig lehetséges.
Egy-két kivételes esetnek lehetőségét nem tagadom, de bátran állíthatom, hogy ezen kivételes esetek csak nagyon is ritkák és valóban tüneményszerűek.
Minden korban, amidőn valamely eretnekség uralkodott, akadtak néhányan, akik az ár által mintegy elragadtatva, akaratuk ellenére is eretnekségbe estek, anélkül, hogy e tévedésük másnak, mint rendkívüli tudatlanságuknak vagy jóhiszeműségüknek lett volna betudható.
Igen ám, de ha van tévtan, amely teljesen nélkülöz minden mentségül fölhozható látszatot, úgy ez a liberalizmus. Az Egyház kebelét szétszaggató eretnekségek leg-nagyobb része a színlelt jámborság köpenyébe burkolózván takargatta bűnös erede-tét s törekvéseit. Az összes eretnek elődjeiknél ügyesebb janzenistak sok olyan hívőt gyűjtöttek, akik iránt az elvakult nép csak a szentséget megillető tisztelettel viselte-tett. Erkölcstanuk szigorú, hitcikkelyeik félelmetesek (tremendi) voltak, egész külse-jük fennköltségről és önsanyargatásról tanúskodott. Hozzájárul továbbá az is, hogy a régi eretnekségek legnagyobb része oly finom dogmatikus kérdésekre vonatkozott, amelyeket csak képzett teológusok tudtak megérteni, s amelyekre nézve a tudatlan tömeg nem volt képes magának ítéletet formálni s ekként azok után kellett indulnia, akiket mesteréül elismert; aminek természetes következménye az volt, hogy ha va-lamely egyházmegye vagy tartomány hierarchikus feje tévedésbe esett, alárendelt-jeinek legnagyobb része is, bizalommal követvén a pásztort, vele együtt bukott; s ez annál könnyebben történhetett, minthogy a közlekedés hajdan nehezebb lévén, az általános római főpásztor csalhatatlan szava csak nehezen juthatott el az egész ke-resztény nyájhoz. Ebből lehet magunknak megmagyaráznunk a régi, mondhatnók, teológikus eretnekségek nagymérvű elterjedését s a IV században élő Sz. Jeromos-nak eme jajszavát: „Ingemuit universus orbis se esse arianum." „Megrémülve látta az egész világ, hogy ariánussá lett."
Ebből lehet megérteni azt is, hogy a nagy szakadárságok és eretnekségek közepet-te, amilyenek ma Oroszország és Anglia szakadárságai, igen sok Istenéhez hű lélek akad, amelyekben az igaz hitnek gyökere ki nem száradt, bár e hit külső vallása meg van hamisítva és rontva. E lelkek, amelyek a kereszténység által az Egyház misztikus testével és a megszentelő kegyelem által Jézus Krisztussal egységben él-nek, velünk együtt a mennyei boldogság részesei lehetnek.
Vajon ugyanezt lehet-e mondani a liberalizmusról is?
Puszta politikai formák hamis köpenyébe burkolva lépett föl, de e takarója mindjárt kezdetben oly átlátszó lett, hogy vaknak kellett lennie annak, aki a takaró alatt lap-pangó nyomorultnak egész gonoszságát rögtön át nem látta.
A liberalizmus nem volt képes magán tartani a jámborság álnok leplét, amellyel egyik-másik magasztalója letakarta; csakhamar letépte azt magáról s hamis világosságával legott elárulta pokoli eredetét.
Elpusztította a templomokat és kolostorokat, üldözte a szerzeteseket és papokat, féket eresztett minden istentelenségnek s ördögi gyűlöletével nekiment a legszen-tebb képeknek. Zászlója köré gyűjtötte a társadalom minden salakját, s előfutára és bevezetője mindenütt a rendszeres korrupció volt.
Nem elvont, metafizikai dogmák voltak azok, amiket hirdetett s amikkel a régieket pótolni akarta, hanem merő nyers és brutális cselekedetek, amelyeket mindenki, akinek csak szeme volt, észrevehetett, s akiben csak egy kis jó érzés volt, megutált.
Nevezetes jelenséget lehetett ekkor észlelni, amely komoly elmélkedésekre szolgál-tat anyagot.
Az egyszerű, tanulatlan, de becsületes nép leginkább ellene szegült az új tanoknak. Az álfilozófía által megzavart nagy elmék voltak az elsők, akiket az új tanok elcsábítottak. A népek természetes jó érzéke pedig legott kárhoztatta a merész újítókat. Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a tisztaszívűek világosabban látnak, mint az éles elméjűek.
S ha az, amit eddig mondottunk, már a liberalizmus első jelentkezésére ráillik, mit kell mondanunk ma, amidőn a liberalizmus gonosz iránya teljes világításba van helyezve? A tapasztalat, a történelem és az Egyház még soha egy tévtant sem sújtott oly kemény kárhoztatásokkal, mint a liberalizmust, és aki e tekintetben nem akar hitelt adni, mint jó katolikus, az Egyháznak, ha csak egy kis természetes tisztesség van benne, kénytelen meghajolni a tapasztalás és a történelem bizonysága előtt.
A liberalizmusnak nem egészen száz éves uralma alatt Európában minden gyümölcse megérlelődött; a mai nemzedék szedi az utolsót, amely ugyancsak keserű s megrontja rendes emésztését. Az isteni Megváltónak amaz intelme, hogy a fát gyümölcséről ítéljük meg, kevés esetre alkalmazható annyira, mint a szóban levőre.
Másrészt pedig nem volt-e mindjárt kezdettől fogva ismeretes az Egyház felfogása az új társadalmi reformról? Igaz ugyan, hogy a liberalizmus az Egyháznak egyik-másik szolgáját hitszegésre ragadta, amiből a jámbor hívek legott megítélhették a tant, amelynek ilyen követői akadtak — de vajon a katolikus hierarchiát a maga egyetemességében nem tekintették-e mindig és teljes joggal a liberalizmus ellenségének? Miről tanúskodik a 'klerikalizmus' elnevezés, amellyel a liberálisok az ő tanaikkal homlokegyenest ellenkező iskolát illetik, miről másról, ha nem arról, hogy a tanító Egyház mindenkor engesztelhetetlen ellenségük volt? Minek nevezik a pápát, a püspököket, a lelkészeket s a különféle szerzeteseket? Minek a vallásos és jámbor erkölcsű hívőket? Klerikálisoknak, vagyis antiliberálisoknak. Miként lehetne tehát szó jóhiszeműségről oly kérdésben, amelyre nézve az igazhitű felfogás oly élesen meg van különböztetve attól, amely nem az?
Ekként tehát azok, akik a kérdést át- és átérteni képesek, benső okokra támaszkodhatnak: akik pedig nem értik, azok a külső tekintélyben elegendő támpontot találnak ama helyes ítélet formálására, amelyet a vallást érintő ügyekre nézve minden jó kereszténytől el lehet várni.
A világosság, Istennek kegyelméből, nem hiányzott, de ami nagymérvben elterjedt, az a makacsság, az érdekhajhászás s a könnyű élet utáni vágy. Nem úgy támadt a tévtan, s nem úgy történt az elcsábítás, hogy az észt hamis fény elvakította, hanem úgy, hogy a szív bemocskoltatván, az értelem is megzavarodott.
Higgyük el, hogy igen kevés kivétellel, a szeretet rendkívüli leleményességére s túl-feszített buzgóságára és erőlködésére van szükség, hogy az erkölcstan igaz elvei szerint ítélvén mentségül szolgáló jóhiszeműséget találhassunk.