Ma egy hete volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Erre emlékező írást tett közzé az az író, akitől sokszor szoktam átvenni írásokat, mert tanító jellegűek. Akkor ezen emléknap alkalmából a következő címen jelent meg írása: "A liberalizmus az apa, a kommunizmus a fia".
Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, nem kezdjük el töviről hegyire ismertetni tanait – megtette ezt már e sorok írója is minduntalan portálunkon. Inkább arra igyekszik rámutatni, mennyire szimbiózisban van egymással a két gyilkos ideológia.
Merthogy a kettőjük közötti együttlét aligha tagadható. Olyan viszonyban vannak egymással, mint apa a fiával. Merthogy a liberalizmus az apa. A liberalizmus, ami a Sátán ideológiája. Mindig mindenütt csak fertőzni tud.
Mivel? Azzal, hogy mindent tagad, ami Istené, ami Tőle való. Csírái persze korántsem 1789-ben jelentek meg először. Nem. Egyidősek az emberi nem történetével. Megvoltak hirdetői már az ókori görögöknél, rómaiaknál, sőt a szentséges középkorban is, az akkori eretnekmozgalmakban. Aztán az embernek az isteni szférától való megszabadulásával földi mennyországot ígérő reneszánsz, majd az egyházi tanításoktól és hierarchiától való függőséget teljesen felszámolni akaró reformáció ideológusainak gondolkodásában szintúgy, nem is beszélve az újkori egalitárius forradalmakról és baloldali totalitarizmusokról.
Csak van azért egy óriási különbség az ókor, középkor és az újkor hozzá való viszonyában. Az ókorban és a középkorban azokat, akik a kommunista ideológia csíráit hirdették, nem emelték piedesztálra. A társadalmi hierarchia fennmaradását szavatoló egyházi és világi intézmények igyekeztek gondosan ügyelni arra, hogy a közösségellenes és természetromboló tanításokat hirdetők ne kerülhessenek hatalomba, sőt hogy tanaikat ne tudják terjeszteni. Ezért, hogy például a középkorban nem kaphatott nemesebb jelzőt egy uralkodó a „defensor fidei”-nél, a „hit védelmezőjé”-nél.
Felmerül persze a kérdés, akkor mégis ez a helyzet miért változott meg az újkorra, miért, hogy a tizenötödik századtól a kommunizmus ideológiai előfutárai olyan szédületes térhódításra voltak képesek kontinensünkön? Nehéz kérdés. Mindenesetre, legalábbis e sorok írójának, választ keresve ismételten Edmund Burke, a jeles brit konzervatív gondolkodó egy mondata jut eszébe: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Vagyis az, hogy úgy tűnik, mintha mégsem igyekeztek volna eléggé gondosan ügyelni arra már a középkorban sem (legalábbis annak alkonyán), hogy egy gyilkos tanításnak az írmagját is kiirtsák. Merthogy Wass Albert egyik remekbe szabott elbeszélésében (A patkányok honfoglalása) is mit olvasunk? A gazda házát kifosztották a patkányok, majd amikor nem maradt számukra már semmi megehető, egymásnak estek és végül elhagyták házát: „Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.”
Így aztán 1789-cel tényleg új időszámítás kezdődött. A falakban maradt néhány patkány ijesztően szaporodni kezdett. Alig telt el egy évszázad, és az apa már mutogathatott utódjára, fiára, a kommunizmusra. Ami, ha megbukott, újra liberalizmust eredményezett. Ahogyan az öreg székely góbé is fogalmazott egykor, amikor megkérdezték, lehet-e a kommunizmusnál rosszabb annak bukása után? „Ami utána következik” – volt a bölcs válasz.
Ezt pedig 1989 óta bőrünkön tapasztalhatjuk. Ami a Kádár-korszakban is tilos volt, szabad lett. Szabad lett mindennek a gyalázása, ami addig érték volt. A hőn áhított „szabadság” felszínre hozta a társadalom bugyraiban addig meglapult patkányok hadát.
Mert igen, ha csak egy kis rést is hagyunk a patkányoknak, szaporodni kezdenek. És, legyen bármennyire is meglepő, így volt ez az általuk ma folyvást gyalázott Horthy-korszakban is. Ennek szemléltetésül álljon itt egy rövid részlet egy akkori katolikus hittankönyvből, Tower Vilmoséból (Krisztus országa, 1934):
„A világháború, de főképp a gyászos emlékű kommunista uralom után a vallásos élet újra fellendült. A templomok megteltek, sőt számos új templom épült. Katolikus szellemű lapok és folyóiratok indultak meg. A politikai életben is bátran hangoztatták a keresztény világnézetet vagy legalább is annak a jelszavával tevékenykedtek. A hitélet fellendült. Az iskolai hitoktatás kimélyült. Megalakultak az egyházközségek, megszervezték a hívek tevékeny közreműködését a katolikus nyilvános életben (»actio catholica«); a lelkigyakorlatok gyakoriabbakká váltak, a katolikus egyesületi élet fellendült, a katolikus legényegyletek taglétszáma megszaporodott. A kormányok is több jóindulatot és megértést mutattak a katolikus egyház iránt, mint a világháború előtt.
A kedvező tünetekkel szemben viszont a romlott nyugati erkölcsök hazánkat is elárasztották és megfertőzték. A nem keresztény sajtó, a nemzetközi mozgószínház (mozi), a színpad, a női divat, az erkölcstelen táncok, a szép, zengzetes és szemérmes magyar dalokat kiszorító idegenszerű és érzékies énekek egyre jobban rontják a drága magyar fajt, nemcsak a városok, hanem már a faluk derék népét is.
A nehéz gazdasági viszonyok és a nyomasztó szegénység is szolgálatába szegődik a bűnnek. A munkanélküliség elszoktatja az embereket a munkától és dologkerülőkké teszi őket. A jobb módúak, a többállásúak, a nagyfizetésűek pedig kevés kivétellel érzéketlenek a szegények iránt. Csak az Egyháznak gondoskodása, megszervezett szegénygondozása (charitas) enyhíti némiképp a helyzetet.”
Megdöbben az ember ilyenkor. Lehetséges, hogy már nyolcvanegy évvel ezelőtt is elárasztották négyfelé szabdalt hazánkat azok a „romlott nyugati erkölcsök”? Mindenesetre akárhogyan is nézzük a történéseket, tény: jöhetnek századok, sőt évezredek, az ősbűn mindig ugyanaz marad, nevezzék kifejezőjét liberalizmusnak vagy kommunizmusnak. Mert ha igaz, hogy amilyen az apa, olyan a fia, akkor ez a két gyilkos ideológia egymáshoz való viszonyára hatványozottan igaz.