„Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Luk 21,28) Urunk eme szavai Advent első vasárnapjának evangéliumában minden évben újra és újra elhangzanak. Azt követően, hogy Krisztus kimondhatatlan szorongattatásokat és katasztrófákat jövendölt meg az idők végezetére, a fenti szavakkal bátorítani akarta övéit: a legnagyobb szükségben a megváltás már nincs messze többé. E szavakat ezen kívül az Antikrisztusra is vonatkoztathatjuk. Az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy nem az Antikrisztusé – bármely időben jöjjön is el – az utolsó szó. Maga az Úr fogja útját állni, és áldatlan uralmának véget vetni. Ezért az Antikrisztusról szóló elmélkedés a hívek számára alapjában véve reményre és bizakodásra ad okot – minden sötétség ellenére, mely ezt a témát jellemzi: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”.
AZ ANTIKRISZTUS ISMERTETŐJEGYEI
3. A blaszfémia
A blaszfémia (istenkáromlás) korunkban a közélethez tartozik, csakúgy, mint az a közömbösség, mellyel a kereszténység részéről ezt a jelenséget regisztrálják. Heribert Jone így definiálja a blaszfémiát: „Az istenkáromlás olyan beszéd vagy mozdulat, mely Isten lenézését vagy sértését tartalmazza.” És értékelésként még hozzáfűzi: „Minden esetben nagyon bűnös cselekedet.” A blaszfémia fő formái tehát Isten lenézése és szidalmazása. Szent X. Pius a blaszfémiát Kompendiumában „Isten megvetésének vagy átkozásának” definiálja.
Ha az obszcén színdarabban, a „Corpus Cristi”-ben, Urunkat és az apostolokat perverz kéjenceknek ábrázolják, akkor bár közvetlenül nem átkozzák Istent, de igenis megvetik és lenézik, mégpedig a legocsmányabb formában – tehát blaszfémiát követnek el. „Az istenkáromlás szörnyű bűn.” (Szent X. Pius)
Az Antikrisztus – istenkáromló
Hogyan viszonyul az Antikrisztus az istenkáromláshoz? Szent Pál azt írja, hogy az Antikrisztus föléje emeli magát Istennek és a vallásnak, „úgyannyira, hogy az Isten templomába ül és úgy mutatja magát, mintha az Isten volna.” [2Tesz 2,4] Ezt az iszonyatos istenkáromlást Szent János a Titkos jelenések könyvében megerősíti: „És nagy dolgokat és káromlásokat beszélő száj adaték neki. És káromlásra nyitá száját Isten ellen, hogy káromolja nevét és hajlékát és az ég lakóit.” [Jel 13,5-6)]
Az Antikrisztus kortársai azért fogják vezérük káromlását tűrni, sőt üdvözölni, mert ők maguk már régen megszokták a blaszfémiát, ami az eddig elmondottak alapján már nem lephet meg bennünket.
Mert az Istentől való elfordulás (az Antikrisztus első ismertetőjegye) és az ember istenítésének ideje (a második ismertetőjegy) logikusan következően egyúttal az istenkáromlás ideje is lesz. Korunknak nem ezek már az ismertetőjelei?
Blaszfémia a korábbi évszázadokban
Mindazonáltal tévedés azt hinni, hogy a blaszfémia csakis valamilyen modern fenomén. Nem az istenkáromlások újak, hanem azok a reakciók, melyeket ezek széles, köztük „keresztény” körökben is kiváltanak: közömbösség, jóakaratú tolerancia egészen a szórakozásig. Régebben is voltak istenkáromlók, ilyenek minden időben akadtak, sőt némelykor ijesztően nagy számban is. De az egyházi és világi hatalom előtt a blaszfémia súlyos és borzasztó bűnnek számított, melyet ennek megfelelően büntettek. Például a Leviták könyvében az istenkáromlásra halálos ítélet járt: „Aki az Úr nevét káromolja, aljon meg, kövezze meg az egész közösség.” (Lev 24,14)
„Istenkáromlás”, így szólt a legsúlyosabb vétek, mellyel a zsidók elöljárói Jézust vádolták. Állítólagos istenkáromlása miatt ítélték őt végezetül halálra.
A blaszfémia az Egyházban is mindig Isten különösen súlyos megsértésének számított, melyért az egyházi és világi törvények súlyos büntetést szabtak ki. Némelykor a világi instanciák az egészséges mértéket is elvesztették e téren, például olyankor, mikor a káromlót tüzes vassal jelölték meg a homlokán, vagy amikor a visszaesőknek még ajkait és nyelvét is kivágták. Mikor IV. Kelemen pápa értesült azokról a büntetésekről, melyeket IX. Lajos király az istenkáromlókra kiszabott, megdicsérte a majdani szentet buzgóságáért, ugyanakkor azonban azt tanácsolta neki, hogy testi kínzások használatát lehetőség szerint kerüljék; mire a király a testi büntetések keménységét mérsékelte.
IV. Kelemen pápa reagálása megfelelt a pápák konstans viselkedésének ebben a kérdésben. Ugyanis míg némely világi törvény a káromlók megbélyegzését írta elő, és így az emberi közösségből örökre kizárta őket, az egyháziak az Egyházból csupán meghatározott időre közösítették ki őket. A tettesnek így módja volt a javulásra, ami után ismét visszatérhetett a közösségbe.
Így írja elő IX. Gergely egyik dekrétuma (1236):
„hogy mindazokra, akik arra merészkedtek, hogy Istent vagy egyik szentjét, különösképpen Szűz Máriát nyilvánosan káromolják, a következő büntetést kell kiszabni: hét vasárnapon keresztül az istentisztelet alatt a templomkapu előtt kell állniok az emberek szeme láttára; a hetedik vasárnapon kabát és cipő nélkül nyakkalodát kell viselniük, az utolsó hét hét napján csak kenyeret és vizet szabad magukhoz venniük, és a hét héten lehetőségeik mértékében két vagy három rászorulót kell élelmezniük, vagy ezt az előírást más büntetésre kell változtatni.”
Az állami büntetőtörvénykönyvek még a 19. században egészen mélyen a 20. századba nyúlóan ismerték a blaszfémia bűntettét. És még a mai napig benne van a német büntetőtörvénykönyvben az úgynevezett „istenkáromló paragrafus”. Ezenközben a mai valóságos helyzet az, hogy Isten és a keresztény hit legocsmányabb kigúnyolását a politika, a jog és az egész közélet mégis tétlenül tűri.
A német büntetőtörvénykönyv 166-os paragrafusa [Apologéta: az írás 2000-ben íródott]
Egy pillantás a német büntetőtörvények megfelelő paragrafusára dokumentálja ezt a végzetes változást. A 60-as évekig a 166. § így szólt: „Az, aki azzal, hogy nyilvánosan szidalmazó kijelentésekkel Istent káromolja, megbotránkoztatást kelt, vagy aki valamelyik keresztény egyházat vagy más az állam által elismert vallásfelekezetet vagy ezek intézményét vagy szokását nyilvánosan szidalmazza három évig terjedő börtönnel büntetendő.”
A büntető törvénykönyv újrafogalmazása óta, mely többéves átmeneti változat után 1975. január 1-én lépett érvénybe, ugyanez a paragrafus így szól: „Az, aki nyilvánosan vagy iratok terjesztésével mások vallási vagy világnézeti meggyőződésének tartalmát olyan módon szidalmazza, mely alkalmas arra, hogy a köznyugalmat zavarja, három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtandó.”
A szövegben történt változtatás rögtön szembetűnik: az új 166. §-ból az istenkáromlás, mint tényállás nyomtalanul eltűnt. Istent meg sem említik többé; többé már nem az Ő személye, neve és becsülete az, amit a törvény védelmezni akar. Isten helyére valamilyen vallási vagy világnézeti tartalmak, szokások és intézmények léptek védelemre érdemes javakként.
Mindazonáltal még 166. § szerint is büntetés alá esnek azok a blaszfémikus, Istent és az Egyházat kigúnyoló filmek, színdarabok, írások és „művészi” alkotások, melyek az egykor keresztény világot elárasztják (mert egy hitvallás vallási tartalmát vonják kétségbe). Eszerint jogi eszközökkel is küzdeni lehetne ellenük és be is lehetne tiltani őket. Valóban, nincs is hiány ilyen próbálkozásokban. Magánszemélyek vagy közjogi csoportok rendszeresen nyújtanak be vádat istenkáromló alakítások ellen – melyeket ugyanilyen rendszeresen utasítanak vissza! Ennek a sajnálatos és a vádlók számára deprimáló ténynek mindenekelőtt két oka van.
a) A blaszfémia csak szidalmazás esetén büntetendő
Az első ok az, hogy 166. § az említett javakat (például vallási szokások és hitvallások, a régi szövegben még Isten tisztelete is) csak a szidalmazás extrém esetében védi. A korunkbeli kegyeletsértő ábrázolásokban azonban nem fordul elő Isten direkt szidalmazása vagy akár káromlása. Bár Istent és a szenteket szüntelenül kigúnyolják, nevetségessé teszik és megsértik, egyszer szatirikus-kajánul, máskor polémikus-agresszíven, mindez nem büntetendő, hanem „a művészet szabadsága” kategória alá esik. Csak a kifejezett szidalmazás törvényellenes. Annak tehát, aki Krisztust, Szűz Máriát vagy a szenteket mint bűnösöket ábrázolja, az Utolsó Vacsorát tivornyának fordítja, a hitet nevetségessé teszi vagy a szent keresztet obszcén ábrázolásokkal megszentségteleníti – még mindig nem kell a büntető törvényektől félnie; ugyanis minden erre vonatkozó feljelentés eredménytelen marad.
Már a régi 166. § olyan nagyon korlátozta a blaszfémiát, hogy a paragrafus a gyakorlatban hatástalan volt. Csak a szidalmazás volt büntetendő, míg a gúnyolódás, a szándékos kicsavarás, becsületet ért sértés összes többi esete nem. A törvény – nyilván nem előre megfontolt szándék nélkül – olyan tényállásokat is visszavon, amik a blaszfémia értelmezés legmesszebbmenő megszorítását, hogy ne mondjuk, felvizezését előfeltételezi.
Gyakorlatilag lehetetlen az istenkáromlások aktuális özöne ellen eljárni, mivel a büntetőparagrafus még egy további korlátozást is tartalmaz, mely szintén az istenkáromlókat pártolja. Ugyanis nem minden szidalmazás esik büntetés alá, csak az, mely olyan módon történik, hogy „alkalmas a köznyugalom zavarására”.
Egy tucat „javíthatatlan” (legjobb esetben is csak alig pár száz ember), akiket felizgatnak a Krisztus és Egyház elleni istenkáromlások és becsmérlések, természetesen nem képesek „a köznyugalmat” veszélyeztetni – amíg nem randalíroznak vagy levélbombákat nem küldenek szét.
Különben is csak ritkán segít a hívek megsértett érzéseire való hivatkozás. Egyes emberek vallási érzülete nem tárgya a büntető paragrafusnak, és aki legszentebb érzéseiben érzi sértve magát, legfeljebb azt a cinikus választ kapja, hogy nézzen el, vagy fogja be a fülét.
Az istenkáromlások elleni egyetlen hatékony eszköznek leginkább a financiális nyomás mutatkozik, természetesen csak abban az esetben, ha elegen vannak, akik egy terméket vagy vállalkozást bojkottálni hajlandók. Az image elvesztésétől és financiális veszteségektől még maguk az istenkáromlók is félnek.
Az állami törvényhozás radikális megváltozását imigyen lehet összefoglalni: míg régen a mindenható Isten személye és becsülete volt a megvédendő jogi tárgy, ugyanez ma a köznyugalom! E folyamat annak a perspektívának cseréjén alapul, mely Raffalt szerint először Luther Mártonnál érhető tetten, aki ezeket a szavakat mondta: „Mivel ő (azaz mindenki) ennek ellenére hihet, amit akar, egyedül a káromlás tilos neki. Aki közeledni akar a polgárokhoz, annak meg kell tartania a város törvényét és nem szabad azt gyaláznia vagy becsmérelnie.” Raffalt ezt a mondatot így kommentálta: „Legjobb tudomásom szerint a blaszfémia szociális aspektusa itt került első ízben napfényre, és rögtön sokkal nagyobb súllyal esett latba, mint Isten megsértésének abszolút tényállása, mely itt már csak mint az egyes istenkáromló és Isten közötti privát viszály kerül szóba”.
Luther a blaszfémiát természetesen még Isten ellen elkövetett bűnnek tartotta, de szerinte a törvényhozó számára már csak annak a közbotránynak van jelentősége, mely ebből a káromlásból származik, és ezért csak ez kell őt arra késztesse, hogy a blaszfémiát megbüntesse.
Magától értetődő, hogy minden istenkáromlás botrány; már a privát életben is az mindazok számára, akik észreveszik, miképp ezt Liguori Szent Alfonz következő idézete mutatja: „Törjön szerencsétlenség rátok, apák, ha nem fenyítitek meg gyermekeiteket, ha azok Istent káromolják, és kétszeres szerencsétlenség, ha még rossz példát is mutattok nekik e téren.”
Tehát minden blaszfémia botrány, ami ellen már ezért is küzdeni kell, és amit ezért meg kell büntetni. De azért botrány, mert a szentek kigúnyolása és káromlása Isten förtelmes megsértése. Mihelyst azonban a nyilvánosság a blaszfémia ezen valódi gaztettét szem elől tévesztette – miután már nem a Leghatalmasabb megbecstelenítése okozott skandalumot, hanem valamely vallási érzületek megsértése – előbb vagy utóbb a botrány is elmaradt, legkésőbb akkor, amikor már csak egy kisebbség érezte magát sértve.
Miután a blaszfémiában már nem Isten megsértését látták, „a blaszfémia a polgári konvenciók területére jutott. A legtöbb polgár hitt Istenben, tehát az Ő megsértése a többség számára megbotránkoztató volt, mivel meggyőződésükben érezték magukat sértve. Az istenkáromlást tehát meg kellett tiltani, hogy a polgárok belső békéjét ne zavarja. A blaszfémia elleni törvény ezáltal a köznyugalom és közrend fenntartásának egyik elemévé vált”.
Nem csoda ezek után, ha a modern jog már csak közbotrány esetén vagy a köznyugalom megzavarásánál lép közbe. Már a régi istenkáromló paragrafus egy tökéletesen opportun alapra támaszkodott, így a tömegek egyre fokozódó hitehagyása mellett a vég látható volt.
Mivel Isten mindenki magánügye lett, közvéleményünk régen elvesztette az érzékenységét arra, hogy Istent meg lehet sérteni. Érné egy embert az, amit a közvélemény Istennel kapcsolatban hajlandó eltűrni, az egész világ fel lenne háborodva. Így azonban a blaszfémiát ügyesen gyakorolják – az intellektuális szabadság porondján, szennylapokban biztos üzletként.
Érett az Antikrisztusra
Ebben rejlik korunk újdonsága – és kísértetiessége. Isten káromlása, mely minden időben előfordult, napjainkban magától értetődővé vált. „Mert nem tesznek több kísérletet arra – azok sem, akik Istenben hisznek –, hogy az ellene elkövetett sértésekért vezekeljenek. Az emberek megszokták, hogy az Örökkévaló becsületét egyedül az égre hagyják.”
Ez a szörnyű diagnózis fontolgatásunk kezdetére vezet vissza bennünket – az Antikrisztushoz, aki mindaz után, amit róla tudunk, nagy istenkáromló lesz. Az egykor keresztény világ a 21. század kezdetén egyértelműen magán viseli az Antikrisztus e jegyét: a blaszfémiát! Az emberiség tehát érett az Antikrisztusra! Egy következtetés, melyet Raffalt már 30 évvel ezelőtt megfogalmazott: „Ha ma fellépne egy ember, aki hasonlóan az Antikrisztushoz, Isten káromlását tenné meg fő céljának, több tapsot aratna merészségéért, mint haragot gonoszságáért.”
Gyakorlati végkövetkeztetésünknek így kell szólnia: ahol mi a közéletben valamit tenni tudunk az istenkáromlás ellen, ott ezt nem szabad elmulasztanunk. Még akkor is, ha az adott esetben a blaszfémiát ezzel nem tudjuk megelőzni, az Úr megvallása és az Ő jogainak védelmezése soha nem fölösleges: a hitben gyengéket megerősíti, és aki az Urat megvallja az emberek előtt, azt Ő is meg fogja vallani az Atya előtt.
Miként viselkedjen azonban a hívő akkor, ha semmi konkrét dolgot nem tud a sokféle istenkáromlás ellen tenni? Bosszankodni és utána elnézni? Még megmarad neki az engesztelés, mint a tehetetlen szeretet kifejeződése. Mikor Krisztus nagypénteken kigúnyolva és megalázva függött a kereszten, egyetlen tanítványa sem tudta ezt megakadályozni. Mégse volt mindegy, hogy valaki gyáván elfutott vagy Máriával a kereszt lábánál szenvedve kitartott. Hasonló helyzetben találja magát ma a hívő: szereti az Urat, az Ő Édesanyját és az Anyaszentegyházat, és mégse tudja az Őket ért sértéseket megakadályozni. De annál bensőségesebben imádhatja Istent és napi keresztjét az istenkáromlásokért való engesztelésként viselheti.
Nem utolsó sorban Fatimában is erre lettünk felszólítva. Így hangzik például az angyal rövid imája, melyet a látnok gyermekeknek tanított: „Istenem, hiszek Tebenned, imádlak Téged, remélek Tebenned és szeretlek. Bocsánatért esedezem Hozzád mindazokért, akik nem hisznek Benned, nem imádnak, nem bíznak Benned és nem szeretnek.”
Folytatás következik >>>>
JÖJJ EL, URAM JÉZUS! [Jel 22,20]
P. Markus Pfluger