Apologéta
5. rész - A liberalizmus faji egységében lehetséges és tényleg létező fokairól
A liberalizmus, mint bizonyos tanok rendszere iskolának, mint e tanok híveinek és terjesztőinek szervezett egyesülete szektának, s mint azoknak szövetkezése, akik e tanokat a közjogi életben érvényre juttatni iparkodnak, pártnak nevezhető. Akár úgy tekintjük mint iskolát, akár mint szektát, akár mint pártot, a liberalizmus logikai és faji egységében mégis különböző fokokat és árnyalatokat veszünk észre, amelyeket a keresztény teológusnak tanulmányoznia és másokkal is megismertetnie kell.
Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a liberalizmus egységes, vagyis logikailag és teljességgel összefüggő tévedések szervezete, következőleg méltán nevezhető rendszernek. És csakugyan, ha azon alapelvét, amely szerint az ember és a társadalom autonóm, és minden kívüle eső természetes vagy természetfölötti kritériumtól teljesen független, kiindulási pontul elfogadjuk, szabályos következtetések útján szükségképpen odáig jutunk, hogy e fékevesztett demagógia minden tanát és jelszavát el kell fogadnunk.
A forradalomban semmi sem nagy, csakis a hajthatatlan következetessége. A forradalomnak a szabadság nevében elkövetett legzsarnokibb tettei, amelyek első tekintetre iszonyú következetlenségnek látszanak, a legszigorúbb következetesség szüleményei. Mert ha egyszer a társadalom minden más vezérelvet félrelökve csakis a többség elvét állítja fel társadalmi törvényül, ki tagadhatja meg az államtól ama föltétlen jogot, hogy az Egyházzal szemben bármily merényletet elkövethessen, valahányszor ez az említett egyedüli kritérium szerint hasznára van, vagy valahányszor efféle merényletek elkövetésére kedve kerekedik?
Ha egyszer kimondják, hogy a jog mindig a többségé, akkor ebben az is ki van mondva, hogy az egyedüli mérvadó törvény az erősebb törvénye, s így azután teljes következetességgel el lehet jutni a legvégső brutalitásokig.
Csakhogy ha a rendszer maga logikailag egységes is, maguk az emberek nem mindig következetesek; s ez a körülmény az egységes rendszeren belül a legmeglepőbb árnyalatokat és fokokat hozza létre. A tanok szükségképpen egymásból folynak, ámde az emberek többnyire következetlenek s logikailag nem gondolkoznak.
Ha az emberek elveik legvégső következményeihez is hívek maradnának, valamennyien vagy szentek volnának, ha elveik jók, vagy pedig mind ördögök, ha elveik rosszak. A következetlenség a jó emberekből félig jókat, a rossz emberekből félig rosszakat csinál.
Ha már most ezeket az észrevételeinket jelen tárgyunkra, a liberalizmusra alkalmazzuk, úgy fogjuk találni, hogy mindvégig következetes és tökéletes liberális ember, hála Istennek, aránylag csak kevés van; ebből azonban nem következik az, hogy azok a liberálisok, akik a liberális romlottság végső fokáig el nem jutottak, nem igazi liberálisok, vagyis aszerint, hogy a liberalizmust mint iskolát, szektát, vagy pártot tekintjük, a liberalizmusnak nem igaz tanítványai, hívei és pártolói.
Vegyük szemügyre a liberális családban uralkodó árnyalatokat.
Vannak liberálisok, akik elfogadják az elveket, de visszautasítják legalább a legdurvább és legvégső következményeket. Némelyek megengedik a talán éppen nekik kedvező következményt vagy alkalmazást, de félnek maguknak az elveknek radikális elfogadásától. Mások a liberalizmust csakis a világi ügyekben, ismét mások kizárólag a politikai formákra alkalmazzák. Az általános, minden térre kiterjeszkedő alkalmazását csakis a leghevesebbek reklamálják. A liberális credo gyakorlati alkalmazásában aszerint módosul, amint éppen a liberálisok érdekei kívánják, mert általában tévedés azt hinni, hogy az ember eszével gondolkozik, sőt ellenkezőleg a legtöbbször szívével, s hellyel-közzel gyomrával is szokott gondolkozni.
Innét vannak a különféle pártárnyalatok, amelyek a liberalizmusnak mind megannyi különböző fokai, éppen úgy, mint a kocsmárosnak pálinkakészlete, amely a látogatók különféle ízlése szerint van elkészítve és osztályozva. Ebben leli magyarázatát az a tapasztalat is, hogy nincs liberális ember, aki hevesebb szomszédját dühös demagógnak s a magánál gyöngébb színezetű liberálist tüzes reakcionáriusnak nem tartaná. Egyetlen egy létra az egész. Azok a képmutatók, akik az ő liberalizmusukat Cadixban a Szentháromság nevében megkeresztelték, s azok, akik a legutóbbi időben a „Harc az Isten ellen" jelszót írták zászlajukra, ezek mind a liberalizmus alapján állanak; mindannyian e névben keresik üdvösségüket. A liberális vagy független kritérium valamennyire nézve ugyanaz, gyakorlati alkalmazása azonban az egyedek szerint hol erőszakosabb, hol békésebb. Mitől függ ez az élénkebb vagy halványabb színezet? Legtöbbször az érdektől; gyakran a vérmérséklettől; majd a komolyabb neveléstől, amely egyeseket visszatart s nem engedi, hogy oly rohamos léptekkel haladjanak a liberális úton, mint mások; majd ismét az emberi és családi felfogástól, a társadalmi viszonyoktól, a baráti köröktől, amelyekben valaki mozog stb., stb.
Nem hallgathatjuk el ehelyütt azt az ördögi ravaszságot sem, amellyel egyes emberek eszméiket csak azért takargatják, hogy senkit meg ne riasszanak s ily módon azokat azoknál biztosabban és könnyebben érvényre juttassák. Ezt mondhatjuk minden vakmerőség nélkül bizonyos liberális konzervatívakról, akiknél a konzervatív név csak álarc, amely alatt a legelszántabb demagóg lappang. Mindazonáltal a szeretet - általánosságban szólva - a félliberálisoknál bizonyos adag őszinteséget, természetes becsületességet vagy együgyűséget föltételezhet, amely ha nem is menti fel őket egészen, miként azt alább látni fogjuk, de legalább arra kötelez bennünket, hogy irántuk részvéttel viseltessünk.
Tisztában vagyunk tehát, kedves olvasó, azzal, hogy a liberalizmus egy, jóllehet a liberálisok, mint a rossz bor, színre és ízre nézve különbözők.
Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a liberalizmus egységes, vagyis logikailag és teljességgel összefüggő tévedések szervezete, következőleg méltán nevezhető rendszernek. És csakugyan, ha azon alapelvét, amely szerint az ember és a társadalom autonóm, és minden kívüle eső természetes vagy természetfölötti kritériumtól teljesen független, kiindulási pontul elfogadjuk, szabályos következtetések útján szükségképpen odáig jutunk, hogy e fékevesztett demagógia minden tanát és jelszavát el kell fogadnunk.
A forradalomban semmi sem nagy, csakis a hajthatatlan következetessége. A forradalomnak a szabadság nevében elkövetett legzsarnokibb tettei, amelyek első tekintetre iszonyú következetlenségnek látszanak, a legszigorúbb következetesség szüleményei. Mert ha egyszer a társadalom minden más vezérelvet félrelökve csakis a többség elvét állítja fel társadalmi törvényül, ki tagadhatja meg az államtól ama föltétlen jogot, hogy az Egyházzal szemben bármily merényletet elkövethessen, valahányszor ez az említett egyedüli kritérium szerint hasznára van, vagy valahányszor efféle merényletek elkövetésére kedve kerekedik?
Ha egyszer kimondják, hogy a jog mindig a többségé, akkor ebben az is ki van mondva, hogy az egyedüli mérvadó törvény az erősebb törvénye, s így azután teljes következetességgel el lehet jutni a legvégső brutalitásokig.
Csakhogy ha a rendszer maga logikailag egységes is, maguk az emberek nem mindig következetesek; s ez a körülmény az egységes rendszeren belül a legmeglepőbb árnyalatokat és fokokat hozza létre. A tanok szükségképpen egymásból folynak, ámde az emberek többnyire következetlenek s logikailag nem gondolkoznak.
Ha az emberek elveik legvégső következményeihez is hívek maradnának, valamennyien vagy szentek volnának, ha elveik jók, vagy pedig mind ördögök, ha elveik rosszak. A következetlenség a jó emberekből félig jókat, a rossz emberekből félig rosszakat csinál.
Ha már most ezeket az észrevételeinket jelen tárgyunkra, a liberalizmusra alkalmazzuk, úgy fogjuk találni, hogy mindvégig következetes és tökéletes liberális ember, hála Istennek, aránylag csak kevés van; ebből azonban nem következik az, hogy azok a liberálisok, akik a liberális romlottság végső fokáig el nem jutottak, nem igazi liberálisok, vagyis aszerint, hogy a liberalizmust mint iskolát, szektát, vagy pártot tekintjük, a liberalizmusnak nem igaz tanítványai, hívei és pártolói.
Vegyük szemügyre a liberális családban uralkodó árnyalatokat.
Vannak liberálisok, akik elfogadják az elveket, de visszautasítják legalább a legdurvább és legvégső következményeket. Némelyek megengedik a talán éppen nekik kedvező következményt vagy alkalmazást, de félnek maguknak az elveknek radikális elfogadásától. Mások a liberalizmust csakis a világi ügyekben, ismét mások kizárólag a politikai formákra alkalmazzák. Az általános, minden térre kiterjeszkedő alkalmazását csakis a leghevesebbek reklamálják. A liberális credo gyakorlati alkalmazásában aszerint módosul, amint éppen a liberálisok érdekei kívánják, mert általában tévedés azt hinni, hogy az ember eszével gondolkozik, sőt ellenkezőleg a legtöbbször szívével, s hellyel-közzel gyomrával is szokott gondolkozni.
Innét vannak a különféle pártárnyalatok, amelyek a liberalizmusnak mind megannyi különböző fokai, éppen úgy, mint a kocsmárosnak pálinkakészlete, amely a látogatók különféle ízlése szerint van elkészítve és osztályozva. Ebben leli magyarázatát az a tapasztalat is, hogy nincs liberális ember, aki hevesebb szomszédját dühös demagógnak s a magánál gyöngébb színezetű liberálist tüzes reakcionáriusnak nem tartaná. Egyetlen egy létra az egész. Azok a képmutatók, akik az ő liberalizmusukat Cadixban a Szentháromság nevében megkeresztelték, s azok, akik a legutóbbi időben a „Harc az Isten ellen" jelszót írták zászlajukra, ezek mind a liberalizmus alapján állanak; mindannyian e névben keresik üdvösségüket. A liberális vagy független kritérium valamennyire nézve ugyanaz, gyakorlati alkalmazása azonban az egyedek szerint hol erőszakosabb, hol békésebb. Mitől függ ez az élénkebb vagy halványabb színezet? Legtöbbször az érdektől; gyakran a vérmérséklettől; majd a komolyabb neveléstől, amely egyeseket visszatart s nem engedi, hogy oly rohamos léptekkel haladjanak a liberális úton, mint mások; majd ismét az emberi és családi felfogástól, a társadalmi viszonyoktól, a baráti köröktől, amelyekben valaki mozog stb., stb.
Nem hallgathatjuk el ehelyütt azt az ördögi ravaszságot sem, amellyel egyes emberek eszméiket csak azért takargatják, hogy senkit meg ne riasszanak s ily módon azokat azoknál biztosabban és könnyebben érvényre juttassák. Ezt mondhatjuk minden vakmerőség nélkül bizonyos liberális konzervatívakról, akiknél a konzervatív név csak álarc, amely alatt a legelszántabb demagóg lappang. Mindazonáltal a szeretet - általánosságban szólva - a félliberálisoknál bizonyos adag őszinteséget, természetes becsületességet vagy együgyűséget föltételezhet, amely ha nem is menti fel őket egészen, miként azt alább látni fogjuk, de legalább arra kötelez bennünket, hogy irántuk részvéttel viseltessünk.
Tisztában vagyunk tehát, kedves olvasó, azzal, hogy a liberalizmus egy, jóllehet a liberálisok, mint a rossz bor, színre és ízre nézve különbözők.