„Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Luk 21,28) Urunk eme szavai Advent első vasárnapjának evangéliumában minden évben újra és újra elhangzanak. Azt követően, hogy Krisztus kimondhatatlan szorongattatásokat és katasztrófákat jövendölt meg az idők végezetére, a fenti szavakkal bátorítani akarta övéit: a legnagyobb szükségben a megváltás már nincs messze többé. E szavakat ezen kívül az Antikrisztusra is vonatkoztathatjuk. Az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy nem az Antikrisztusé – bármely időben jöjjön is el – az utolsó szó. Maga az Úr fogja útját állni, és áldatlan uralmának véget vetni. Ezért az Antikrisztusról szóló elmélkedés a hívek számára alapjában véve reményre és bizakodásra ad okot – minden sötétség ellenére, mely ezt a témát jellemzi: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”.
AZ ANTIKRISZTUS ISMERTETŐJEGYEI
2. Az apoteózis
A Duden (értelmező szótár) az apoteózist többek között így definiálja: „istenülés: egy ember istenné emelése”. Pontosan ezt jósolja a Szentírás az Antikrisztusról: „Aki ellenszegül és föléje emeli magát mindannak, amit Istennek avagy isteni tiszteletre méltónak mondunk”, és végül: „Úgy mutatja magát, mintha az Isten volna.” [2Tesz 2,4] Az Antikrisztus eme hallatlan elbizakodottságát hallgatósága elfogadja és egyúttal meg is erősíti, miként ezt Szent Pál ugyanebben a fejezetben (9-10. vers) megmutatja, és János apokalipszisében kifejezetten megmondja: „És az egész föld csodálkozva követé a vadállatot és imádák a vadállatot, mondván: ‘ki hasonló a vadállathoz és ki harcolhatna vele?'" [Jel 13,3-4]
A római császárok istenként való tisztelete
Ennek az „ember istenné emelésének” szemléletes paraleljét találjuk a római régenseknél és császároknál, kik már életükben félistenként tiszteltették magukat. Domitianus császár már „úrnak és istennek – Dominus et Deus”-nak deklarálta saját magát, és azt követelte alattvalóitól, hogy ennek alapján tiszteljék őt. Aki a császárnak megtagadta az istennek kijáró imádatot, életét kockáztatta, ahogy azt Szent János az Antikrisztus idejére kilátásba is helyezte: „És azok lelkét, akik lefejeztettek Jézus tanúbizonyságáért és Isten igéjéért, és akik nem imádták a vadállatot, sem annak képét, sem bélyegét nem vették homlokukra vagy kezükre.” (Jel 20,4)
Természetesen nehezen hihető, hogy a felvilágosodott, újkor-utáni ember valaha is istenként tisztelhetne egy emberi személyt úgy (például egy világállam elnökét), ahogy az antik ember a maga idejében egy Domitianust vagy Diokletianust az Olümposz istenei közé emelt. Mindazonáltal a realitás köztudottan csak ritkán alakul a mi képzelőerőnk szerint, és az – újkor-utáni is, sőt az különösen – ember hajlandóságát és képességét az irreális és őrült iránt nem szabad alábecsülnünk. Mindemellett három fenomént állapíthatunk meg, mely az idők végén az embernek a Szentírásban megjósolt istenné való emeléséhez vezethet: a) az ember önistenítése; b) a New Age pseudovallása; c) a Sátán imádata.
a) Az ember önistenítése
Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a legnagyobb jót felismerje, dicsőítse és imádja. Az emberek vagy az igaz Istent tisztelik vagy az Ő helyére hamis isteneket, bálványokat állítanak, mert az ember nem tud hódolat nélkül létezni. E a bálványok közé tartozik az ember maga is. Az Istentől való elszakadás nagyon hamar az ember istenítéséhez vezet. Az aposztáziától az apoteózisig rövid az út. Az úgynevezett antropocentrikus fordulat, az Istentől való elszakadás és az ember felé való rendetlen fordulás bizonyosan az utolsó 200 év jellegzetességei a világban – és az utolsó 40 évéé az Egyházban! Hiszen mára itt is az ember lett minden dolog mértéke: a hitben az ember dönt arról, mi várható el tőle; az erkölcsben az emberi lelkiismeret a végső instancia; a liturgiában a népoltár csak pregnáns kifejeződése annak a folyamatnak (nomen est omen), mely egykoron az Antikrisztus imádásához vezethet.
Az a tény, hogy a pap a legszentebb pillanatban, melyet az Egyház e földön csak ismer, a nép felé fordul, nem csekélység, de legfőképpen nem véletlen. Az áldozat, melyet egykor a Mindenhatónak mutattak be, baráti étkezéssé vált, ahol csak az emberbaráti szolidaritást és a globális humanizmust celebrálják. Innen a New Age vallás ember-önimádatához az út rövidebb, mint ahogy azt a keresztény vocabularium sejtetni engedi.
b) Pszeudovallás
Az ember bármilyen istenítésével együtt mindenféle pszeudokultuszok és rituálék jönnek létre. Úgy tűnik, hogy a tömegek nincsenek meg valamilyen isten konkrét tisztelete nélkül. A hideg racionalizmus – mely számára csak a természettudományos és értelemmel felfogható dolgok számítanak – a technikai fejlődés és az anyagi jólét szélárnyékában egy ideig tartani tudta magát, de hosszabb távon az ember nem elégszik meg csak ezekkel. És így történt – amit a 19. század materialistái, akik dölyfösen felszabadították magukat a keresztény „babona” alól és egy magasabb fokú absztrakt emberiségnek kötelezték el magukat, álmukban sem gondoltak volna –, hogy a harmadik évezred kezdetén a tömeg nagy része visszatért az irracionalizmushoz és az ezoterikus-miszticizmushoz. Az igaz vallás helyébe csak relatív rövid időre lépett a felvilágosult racionalizmus, mely azóta már rég átadta a terepet egy ezoterikus New Age vallásnak.
c) Sátánizmus
A sátánizmus körülbelül 30 éve terjed fergeteges iramban az egykor keresztény világban, és válik egyre inkább szalonképessé. János apokalipszisének részben már idézett helye rámutat az ördög imádata és az Antikrisztus imádata közötti összefüggésre: "És az egész föld csodálkozva követé a vadállatot. És imádák a sárkányt (a Sátánt), aki hatalmat adott a vadállatnak (az Antikrisztusnak), és imádák a vadállatot mondván: ‘ki hasonló a vadállathoz, és ki harcolhatna vele?’" [Jel 13,3-4]
Folytatás következik >>>>
JÖJJ EL, URAM JÉZUS! [Jel 22,20]
P. Markus Pfluger