Apologéta
7. rész - Miben áll valószínűleg a liberális katolicizmusnak lényege, vagyis benső oka?
Ha valaki jól szemügyre veszi a dolgot, azt fogja találni, hogy az úgynevezett katolikus liberalizmusnak, vagy amint általánosabban nevezik, a liberális katolicizmusnak legbensőbb létoka a hit aktusának hamis felfogásában rejlik. A liberális katolikusok, miként ez saját fejtegetéseikből kiderül, a hit szükséges indokát nem a végtelenül igaz és csalhatatlan Isten tekintélyében keresik, aki a természetfölötti boldogságra vezető utat kinyilatkoztatta, hanem az egyéni szabad felfogásban, amely ezt vagy amazt a hitet a többinél jobbnak tartja. Nem akarják elismerni az Egyháznak Isten által kizárólag s oly célból alapított tanítóhivatalát, hogy a híveknek a kinyilatkoztatott tant előadja s ennek igaz értelmét megmagyarázza, hanem ellenkezőleg, önmagukat tolva föl a tan bíráiul, azt, ami nekik tetszik, elfogadják, s fönntartják maguknak a jogot arra, hogy az ellenkezőt hihessek, valahányszor látszólagos okok hamisnak tüntetik föl azt, amit még tegnap igaznak hittek.
Ezen kábaság megcáfolására elégséges ismerni „A hitről" (De fide) szóló alaptant, amint azt az I. Vatikáni Szent Zsinat kifejtette.
Különben katolikusoknak nevezik magukat, mert erősen hiszik, hogy a katolicizmus Isten Fiának egyedül igaz kinyilatkoztatása; de liberális vagy szabad katolikusoknak, mert azt tartják, hogy hitüket saját szabad felfogásuknál magasabb indok sem bennük, sem bárki másban létre nem hozhatja. Ily módon az ördög anélkül, hogy észrevennék, cseréli kártyáikat, a hit természetfölötti elve helyett a szabad vizsgálat naturalisztikus elvét oltja beléjük, s jóllehet azt képzelik magukban, hogy a keresztény igazságokban hisznek, ez voltaképpen mégsem hit, hanem puszta emberi meggyőződés (convictio), ami pedig lényegesen más dolog.
Innét van a liberális katolikusoknak azon vélelme, hogy az ő eszüknek csak úgy, mint másokénak szabadságában áll hinni vagy nem hinni. A hitetlenséget nem tekintik bűnnek, az ész vagy még inkább a szív betegségének vagy önkéntes vakságának, hanem oly cselekedetnek, amelyet, miután mindenkinek teljes jogában áll hinni vagy nem hinni, bárki szabadon elkövethet. Ezért borzadnak minden erkölcsi vagy fizikai kényszertől, amely az eretnekséget bünteti vagy akadályozza, ezért gyűlölik a nyíltan katolikus polgári törvényhozást, s viszont ezért akarják, hogy mások meggyőződését, bármennyire ellenkezzék is a kinyilatkoztatott igazsággal, a legnagyobb tiszteletben tartsák; előttük a téves meggyőződés csak olyan szent, mint az igaz, mert mind a kettő csak egy szent elven alapul s ez a szellemi szabadság. Ezen elv mellett dogmát csinálnak a türelemből (tolerancia) s az eretnekekkel szemben a katolikus polémiának új szabályokat írnak elő, amelyeket a katolicizmus nagy előharcosai azelőtt soha nem ismertek.
Miután a hitnek már első fogalma lényegében racionalisztikus, nagyon természetes, hogy annak további következményei is, amint az egyedben és a társadalomban érvényesülnek, szintén olyanok. A liberális katolikusok az Anyaszentegyházat elsősorban és gyakran kizárólag csak azon előnyökért magasztalják, amelyekben a népeket a kultúra és a civilizáció útján részesítette; elsőrangú hivatásáról, természetfölötti rendeltetéséről azonban, amely az Isten dicsőségére és a lelkek üdvözítésére vonatkozik, nem beszélnek, arról egészen megfeledkeznek. E hamis felfogás többé-kevésbé megmételyezte a napjainkban írt katolikus apológiák legnagyobb részét. Ha a katolicizmus szerencsétlen véletlenségből bizonyos tekintetben a népek anyagi kárát okozta volna, akkor az a nevezett liberális katolikusok logikája szerint sem igaz, sem magasztalást érdemlő vallás nem volna. Pedig az említett eset beállhat, mert hisz nem egy családdal, nem egy emberrel történt már, hogy katolikus vallásukhoz való ragaszkodásuk anyagi romlásukat, ideiglenes jólétük szétdúlását vonta maga után, de azért a katolikus vallás nem szűnt meg fölséges és isteni lenni.
A liberális írók legnagyobb része az említett szempontból ítéli meg az egyházi ügyeket; ha egy templom szétdúlása miatt zajt ütnek, az csak azért történik, mert a művészet megkárosodott; ha a szerzetesrendek mellett kardoskodnak, csakis ama szolgálatokat hangoztatják, amelyeket e rendek a tudományos világnak tettek; ha az irgalmas nővéreket égig emelik, csakis ama humanitárius szolgálatokról emlékeznek meg, amelyek által e gyönge teremtések a háború borzalmait enyhítik; ha az egyházi kultuszt csodálják, csakis a külső pompára, csakis a dolog költői oldalára vannak tekintettel; ha a katolikus irodalomban nagyra becsülik a Szentírást, csakis ez iratok fenségét és magasztosságát tartják szem előtt.
Ha a katolikus dolgokat csakis nagyságuk, szépségük, anyagi hasznosságuk és jelességük miatt becsülik, akkor következetesen a tévedést is éppen úgy kell becsülniük, ha esetleg hasonló előnyöket tud felmutatni, amint csakugyan megtörtént vagy igen könnyen megtörténhetik, hogy valamely hamis vallást bizonyos esetekben az említett előnyök kísérik.
E naturalisztikus elv káros hatása még az ájtatosságra is kiterjed, spietizmussá, vagyis az igaz ájtatosság torzképévé alacsonyítja. Mily sokan vannak, akik az ájtatossági gyakorlatokban csakis érzelgést keresnek, ami pedig nem egyéb, mint a lélek puszta szenzualizmusa!
A keresztény aszketizmus, amely a szívnek a szenvedélyek megfékezése által eszközölt megtisztulásában áll, ma sok emberben elerőtlenedett és elfajult, a keresztény miszticizmus, amely nem bizonyos benső édelgésben vagy vigasztalódásban, sem más emberi élvezetben, hanem az Istennel az ő legszentebb akarata iránti engedelmesség s az ő természetfölötti szeretete által létesített egyesülésben áll, sok emberre nézve ismeretlen.
Ezen okoknál fogva a mai katolikusok egy részének katolicizmusa, amellyel sokszor előhuzakodni szeretnek, liberális, vagyis hamis katolicizmus. Nem katolicizmus ez, hanem naturalizmus, puszta racionalizmus, vagy, ha szabad e kifejezéssel élnünk, katolikus formákba és szavakba burkolt pogányság.
Ezen kábaság megcáfolására elégséges ismerni „A hitről" (De fide) szóló alaptant, amint azt az I. Vatikáni Szent Zsinat kifejtette.
Különben katolikusoknak nevezik magukat, mert erősen hiszik, hogy a katolicizmus Isten Fiának egyedül igaz kinyilatkoztatása; de liberális vagy szabad katolikusoknak, mert azt tartják, hogy hitüket saját szabad felfogásuknál magasabb indok sem bennük, sem bárki másban létre nem hozhatja. Ily módon az ördög anélkül, hogy észrevennék, cseréli kártyáikat, a hit természetfölötti elve helyett a szabad vizsgálat naturalisztikus elvét oltja beléjük, s jóllehet azt képzelik magukban, hogy a keresztény igazságokban hisznek, ez voltaképpen mégsem hit, hanem puszta emberi meggyőződés (convictio), ami pedig lényegesen más dolog.
Innét van a liberális katolikusoknak azon vélelme, hogy az ő eszüknek csak úgy, mint másokénak szabadságában áll hinni vagy nem hinni. A hitetlenséget nem tekintik bűnnek, az ész vagy még inkább a szív betegségének vagy önkéntes vakságának, hanem oly cselekedetnek, amelyet, miután mindenkinek teljes jogában áll hinni vagy nem hinni, bárki szabadon elkövethet. Ezért borzadnak minden erkölcsi vagy fizikai kényszertől, amely az eretnekséget bünteti vagy akadályozza, ezért gyűlölik a nyíltan katolikus polgári törvényhozást, s viszont ezért akarják, hogy mások meggyőződését, bármennyire ellenkezzék is a kinyilatkoztatott igazsággal, a legnagyobb tiszteletben tartsák; előttük a téves meggyőződés csak olyan szent, mint az igaz, mert mind a kettő csak egy szent elven alapul s ez a szellemi szabadság. Ezen elv mellett dogmát csinálnak a türelemből (tolerancia) s az eretnekekkel szemben a katolikus polémiának új szabályokat írnak elő, amelyeket a katolicizmus nagy előharcosai azelőtt soha nem ismertek.
Miután a hitnek már első fogalma lényegében racionalisztikus, nagyon természetes, hogy annak további következményei is, amint az egyedben és a társadalomban érvényesülnek, szintén olyanok. A liberális katolikusok az Anyaszentegyházat elsősorban és gyakran kizárólag csak azon előnyökért magasztalják, amelyekben a népeket a kultúra és a civilizáció útján részesítette; elsőrangú hivatásáról, természetfölötti rendeltetéséről azonban, amely az Isten dicsőségére és a lelkek üdvözítésére vonatkozik, nem beszélnek, arról egészen megfeledkeznek. E hamis felfogás többé-kevésbé megmételyezte a napjainkban írt katolikus apológiák legnagyobb részét. Ha a katolicizmus szerencsétlen véletlenségből bizonyos tekintetben a népek anyagi kárát okozta volna, akkor az a nevezett liberális katolikusok logikája szerint sem igaz, sem magasztalást érdemlő vallás nem volna. Pedig az említett eset beállhat, mert hisz nem egy családdal, nem egy emberrel történt már, hogy katolikus vallásukhoz való ragaszkodásuk anyagi romlásukat, ideiglenes jólétük szétdúlását vonta maga után, de azért a katolikus vallás nem szűnt meg fölséges és isteni lenni.
A liberális írók legnagyobb része az említett szempontból ítéli meg az egyházi ügyeket; ha egy templom szétdúlása miatt zajt ütnek, az csak azért történik, mert a művészet megkárosodott; ha a szerzetesrendek mellett kardoskodnak, csakis ama szolgálatokat hangoztatják, amelyeket e rendek a tudományos világnak tettek; ha az irgalmas nővéreket égig emelik, csakis ama humanitárius szolgálatokról emlékeznek meg, amelyek által e gyönge teremtések a háború borzalmait enyhítik; ha az egyházi kultuszt csodálják, csakis a külső pompára, csakis a dolog költői oldalára vannak tekintettel; ha a katolikus irodalomban nagyra becsülik a Szentírást, csakis ez iratok fenségét és magasztosságát tartják szem előtt.
Ha a katolikus dolgokat csakis nagyságuk, szépségük, anyagi hasznosságuk és jelességük miatt becsülik, akkor következetesen a tévedést is éppen úgy kell becsülniük, ha esetleg hasonló előnyöket tud felmutatni, amint csakugyan megtörtént vagy igen könnyen megtörténhetik, hogy valamely hamis vallást bizonyos esetekben az említett előnyök kísérik.
E naturalisztikus elv káros hatása még az ájtatosságra is kiterjed, spietizmussá, vagyis az igaz ájtatosság torzképévé alacsonyítja. Mily sokan vannak, akik az ájtatossági gyakorlatokban csakis érzelgést keresnek, ami pedig nem egyéb, mint a lélek puszta szenzualizmusa!
A keresztény aszketizmus, amely a szívnek a szenvedélyek megfékezése által eszközölt megtisztulásában áll, ma sok emberben elerőtlenedett és elfajult, a keresztény miszticizmus, amely nem bizonyos benső édelgésben vagy vigasztalódásban, sem más emberi élvezetben, hanem az Istennel az ő legszentebb akarata iránti engedelmesség s az ő természetfölötti szeretete által létesített egyesülésben áll, sok emberre nézve ismeretlen.
Ezen okoknál fogva a mai katolikusok egy részének katolicizmusa, amellyel sokszor előhuzakodni szeretnek, liberális, vagyis hamis katolicizmus. Nem katolicizmus ez, hanem naturalizmus, puszta racionalizmus, vagy, ha szabad e kifejezéssel élnünk, katolikus formákba és szavakba burkolt pogányság.