Apologéta
6. rész - Az úgynevezett katolikus liberalizmusról, vagy liberális katolicizmusról
A liberalizmus közepes fokozatain észlelhető következetlenségek és ellentmondások között a legnagyobb és leggyűlöletesebb az, amely a liberalizmust és katolicizmust egyesíteni s ily módon azt a valamit létesíteni akarja, ami az újkori sületlenségek történetében katolikus liberalizmus vagy liberális katolicizmus néven szerepel. Voltak jeles elméjű a nagylelkű férfiak, akik eme képtelenséget elfogadták, s akiknek jólelkűségére nézve semmi kétség sem forgott fenn. E képtelenségnek is volt divatos és varázsfényes korszaka, amely azonban, hála legyen az Istennek, múlik, vagy talán már el is múlt.
E végzetes tévedés azon túlcsigázott óhajnak a következménye, amely a lényegüknél fogva ellentétes tanokat összeegyeztetni, összhangba hozni kívánja. A liberalizmus az egyéni és társadalmi ész teljes függetlenségének dogmája. A katolicizmus az egyéni és társadalmi észnek Isten törvénye előtt feltétlen meghajlása. Miként lehessen összeegyeztetni két ellentétes tant, amelyek közül az egyik igent, a másik nemet mond?
A katolikus liberalizmus alapítói ez összeegyeztetést nagyon könnyűnek találták. Az evangéliumi törvénynek alárendelendő egyéni ész mellé az evangéliumi törvénytől teljesen független nyilvános vagy társadalmi észt képzeltek s így okoskodtak: „Az államnak mint ilyennek nem kell vallásosnak lennie, legföljebb oly mérvben, amely azokat, akik a vallásról hallani sem akarnak, nem feszélyezi. A polgárnak mint magánembernek meg kell hajolnia Jézus Krisztus kinyilatkoztatása előtt, a nyilvánosság emberének azonban úgy kell viselkednie, mintha e kinyilatkoztatás rá nézve nem is léteznék." Kimondották a hírhedt elvet: „Szabad egyház szabad államban"; s ezen elv terjesztésére és védelmére Franciaországban több híres katolikus, köztük egy jeles főpap is esküvel kötelezte magát.
Ezen elvnek gyanúsnak kellett volna tűnnie, amióta azt Cavour a Szentszék világi hatalma ellen megindított olasz forradalom zászlajára írta, s noha az elv hamis voltát legott felfedezték, tudtunkkal egyik feltalálója sem vonta azt vissza.
Ezen jeles álbölcselők nem akarták megérteni, hogy ha az egyéni ész Isten törvényének engedelmeskedni tartozik, a nyilvános vagy társadalmi ész nem vonhatja ki magát ezen kötelezettség alól anélkül, hogy ama különös dualizmusba ne essék, amelyben az ember két ellentétes kritérium, két ellentétes lelkiismeret törvényének alárendelt. Az embernek mint magánembernek és mint polgárnak olyatén megkülönböztetése, hogy első szempontból kereszténynek kell lennie, utóbbi szempontból pedig istentagadó is lehet, a tiszta katolikus logika ellenállhatatlan törvénye előtt meg nem állhat. A Syllabus, amelyről alább még beszélni fogunk, a szóban forgó elvet végleg megdöntötte.
Mindazonáltal eme tündöklő, de káros iskolának maradt még néhány tartalékos, félénk tanítványa, akik azonban a katolikus-liberális elméletet, amelyet egykor oly hévvel védelmeztek, nem merik többé nyíltan hirdetni, s csakis gyakorlatilag követik, nem vévén észre, hogy oly ócska és kopott hálóval halásznak, amelyet az ördög immár félredobni rendelt.