A Rómától 1054-ben elszakadt görögkeletiek kisebbik része 1439-ben a Firenzei Egyetemes Zsinat alkalmával visszatért a katolikus egyházba. Ezek a görög szertartású római katolikusok (közismert néven görögkatolikusok). Számukra Róma engedélyezte, hogy lehetnek nős papjaik, de a papszentelést követően a görögkatolikus pap sem köthet érvényes házasságot. Görögkatolikus püspökké pedig csak nőtlen pap szentelhető.
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat (1962-1965) atyáinak egy része a kötelező papi cölibátus eltörlése mellett volt, de VI. Pál pápának kifejezett intézkedése folytán a zsinat nem foglalkozhatott ezzel a kérdéssel. A legújabb (1983-as) Codex Iuris Canonici 277. kánonjának 1. §-a kötelezőnek mondja ki továbbra is a latin szertartású klerikusok részére a cölibátust. Hasonlóan intézkedik az 1041. kánon 3. §-a, és az 1087. kánon szerint a diákonus, pap és püspök nem köthet érvényes házasságot.
Már ebből is látható, hogy tájékozatlanság a „cölibátus dogmájáról” beszélni, hiszen a nős papság több mint 1000 éven át a nyugati egyházban is elfogadott volt, és a görögkatolikus papság számára ma is elfogadott gyakorlat. Ez a kérdés nem dogmatikai, hanem egyházfegyelmi (diszciplináris) ügy. S amíg a dogmák változtathatatlanok, az egyház bármely egyházfegyelmi jogszabályát a mindenkori pápa akár egy tollvonásával hatályon kívül helyezheti.
A papi nőtlenség nem dogma, és nem is lehet az. Az egyház ugyanis dogmának csakis azt mondhatja ki, amit a kinyilatkoztatás (vagyis a Szentírás, illetve a Szenthagyomány) tartalmaz. (Szenthagyomány — teológiai értelemben — az, amit az apostolok élőszóval hirdettek, de le nem írtak. A Szenthagyomány az utolsó apostol halálával, vagyis Kr. u. 100 körül lezárult. Ezért világos, hogy Szent Ágoston és a többi egyházatyák tanítása egyáltalán nem tartozik a Szenthagyományhoz.) Márpedig sem a Szentírás, sem a Szenthagyomány nem szól arról, hogy Isten kötelezővé tette volna, hogy a papok, illetve püspökök nőtlenek legyenek. Az evangélisták beszámolójából ismeretes, hogy a későbbi főapostol, Péter, nős volt, hiszen Jézus meggyógyította az anyósát. Jézus maga a nőtlenséget soha senki számára nem tette kötelezővé. „Van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12) — mondja a tanítványainak. Ebben a mondatban lényeges szó az „önként”, és lényeges körülmény a „mennyek országáért” hozzátétel. Szó sincs tehát itt kötelező papi cölibátusról, de még az sem derül ki e mondatból, hogy teljes életre szóló, vagy csak időleges lemondásról van-e szó.
Szent Pál, aki nem volt házas, szintén nem tette kötelezővé senki számára sem a nőtlenséget. „Szeretném…, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.” (1Kor 7,7) — írja a korintusiaknak. Majd más helyen ezt így fejti ki: „A szüzeket illetően nincs külön parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok… Azt tartom, hogy a mostani megpróbáltatások miatt ez az állapot ajánlható; jó, ha így marad az ember… De ha megnősülsz, nem vétkezel…” (1Kor 7,25-28). E mondatban lényeges szavak: „a mostani megpróbáltatások miatt”, ami azt mutatja, hogy itt nem abszolút érvényű, hanem — ahogy több német biblikus értelmezi — „zeitbedingt”, illetve „situationbedingt” (azaz időhöz kötött, illetve egy bizonyos szituáció keretei között érvényes) tanácsról van szó.
A Szentírás szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. „Így szólt az Úristen: »Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hasonló hozzá.«” (Ter 2,18-19). „Isten megteremtette az embert,… férfinak és nőnek teremtette. Isten megáldotta őket: Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,27-28) Világos tehát, hogy a férfi-nő mivolt, továbbá a szexuális élet Isten akarata, sőt parancsa!
Miért tette kötelezővé VII. Gergely a nyugati egyházban a cölibátust? A nagyon elterjedt vélekedés szerint azért, hogy a földbirtokok megmaradjanak egyházi tulajdonban, de ne legyenek felosztva az egymást követő örökösök között. Ám ez teljesen téves magyarázat, több okból. Először is, történelmi tény, hogy VII. Gergely idejében meglehetősen laza erkölcsi életet élt a papság jelentős része. Ennek ellensúlyozását célozta a cluny-i reform, és ennek keretén belül a kötelező cölibátussal akart a pápa rendet teremteni a papok életében. Másodszor, amit köztudott, a középkorban az állam és az egyház annyira egybeforrott, hogy az egyház kérésére bármely uralkodó készséggel törvénybe iktatta volna az egyházi birtokok elidegenítésének, feloszthatóságának tilalmát, ami elégséges módon elejét vette volna az egyházi nagybirtokok felaprózódásának, még a papok házasodása mellett is. Ezért tehát nem lett volna szükség cölibátusra. Harmadszor, már régen nincsenek egyházi nagybirtokok, mégis fennmaradt mindmáig a latin szertartású katolikus papok kötelező cölibátusa!
A kötelező cölibátus legmélyebb oka teológiai természetű, ami visszavezethető Szent Ágoston (354-430) teológiai nézeteire, amelyekben mindvégig érezhető korábbi manicheus korszakának hatása: a házasságot ő mintegy szükséges rossznak, a szaporodás szükséges eszközének és a rendetlen érzéki vágyak legális kiélési lehetőségének tartotta. Szent Ágoston óriási tekintélye miatt általánosan elfogadottá vált a katolikus egyházon belül az a felfogás, hogy a szűzi állapot tökéletesebb, mint a házasság állapota. Sokáig tartotta magát az a tan, hogy a nemi aktus elsődleges célja a gyermeknemzés, ami viszont a tradicionális tomista teológia alapján is elfogadhatatlan. Lehetetlen ugyanis, hogy ugyanannak az aktusnak több elsődleges célja legyen, hiszen az elsődleges cél határozza meg annak jellegét, aktusnak csakis egy jellege lehet. Ha pedig a szexuális aktusnak a gyermeknemzés lenne az elsődleges célja, ez azt jelentené, hogy tilos a nemi élet a házasfelek között minden olyan esetben, amikor gyermeknemzés lehetetlen (például a nő terhessége, sterilitása idején, menopausa alkalmából, illetve a klimax után stb.), ami nyilvánvaló képtelenség. Ezért a mai tomista erkölcstani álláspont szerint a nemi aktus elsődleges célja az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás, ezért az emberi szexualitás lényegesen (nem csupán fokozatilag) különbözik a kizárólag utódnemzésre irányuló állati szexualitástól. A kötelező papi cölibátus egyházfegyelmi szabálya a házasság és a nemiség ágostoni felfogása alapján született meg és maradt életben. A szexuális aktus elsődleges céljáról vallott szemlélet megváltozása azonban még nem tükröződik az egyházjogban.
Kétségtelen, hogy aki csupán az ösztönét törekszik kielégíteni a nemi aktussal, egyoldalú érdeklődésű személyiséggé válhat, és így a magasabb rendű, szellemi természetű törekvései háttérbe szorulhatnak. Az ilyen módon folytatott nemi életnél valóban tökéletesebb és magasabb rendű a szüzesség állapota. Az ilyen nemi életet tartotta szem előtt a keresztény erkölcstan egészen a legújabb időkig, aminek biztos jele, hogy még a XX. század első felében megjelent morálteológiai kézikönyvekben is az áll, hogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés. Nem csoda tehát, hogy a trienti zsinat (1545—1563) atyái is az ilyen értelemben felfogott házasságot hasonlították össze a szüzesség állapotával, amikor dogmaként kimondták: „Ha valaki azt mondaná, hogy a házasság állapota előbbre való, mint a cölibátus, illetve a szüzesség állapota, és nem tökéletesebb és boldogabb dolog a szüzesség vagy a cölibátus állapotában maradni, mint házasságot kötni, legyen kiközösítve.” (1810. kánon) Ezzel természetesen nem a kötelező papi cölibátus lett dogmatizálva, hanem a fenti értelemben felfogott házasélet állapota lett a szüzesség, illetve a cölibátus állapotával összehasonlítva.
Ha azonban a nemi életet folytató házasfelek tudatosan törekednek az egymás iránti testi-lelki önátadásra, vagyis ha a nemi élet az egymás iránti lelki szeretet szimbóluma s egyben fokozója (más szóval: ha a szexualitás a lelki szeretet hatékony jele), ebben az esetben a házasság az értelem világos működését sem korlátozza, hanem inkább kiteljesíti. Ily módon az érdeklődés és a törekvés nem szűkül le a testre, hanem nyitott marad a teljes személyiség a szellemi értékek felé is, hiszen a teljes lelki önátadás feltételezi a legmagasabb rendű szellemi értékek birtoklását.
Mindezekből — nézetünk szerint — az a következtetés vonható le, hogy a papi cölibátus kötelező jellegének megszüntetése kívánatos. Szerintünk az ily módon reformált egyházjog jobban összhangba kerül azzal a morálteológiai szemlélettel, amely szerint a nemi aktus elsődleges célja nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való teljes testi-lelki önátadás.
Természetesen ilyen morálteológiai szemlélet mellett is igaz marad az a megállapítás, hogy minden nemi aktusnak nyitottnak kell lennie a nemzés számára. Tehát mindenképpen súlyos bűn az artificiális abortusz és a fogamzásgátlásnak az abortusszal egyenértékű (a már megfogamzott életet meggyilkoló) módja. A gyermeknemzés mint cél megmarad, de nem mint elsődleges, hanem mint a kölcsönös testi-lelki önátadásnak alárendelt cél.
A fenti teológiai megfontolást kiegészítik bizonyos gyakorlati meggondolások is. Bár a jelenlegi katasztrofális méretű paphiánynak komplex okai vannak, kétségtelen, hogy jelentős számú férfi kizárólag a papi működéssel kötelezően egybekötött cölibátus miatt nem vállalja a papi hivatást. A lelkek üdvössége vitathatatlanul a legfőbb törvény a katolikus egyház számára, és nyilvánvalónak tűnik, hogy a lelkek üdve a jelenleginél jóval több pap működését tenné szükségessé.
További gyakorlati szempont, hogy a házaséletről gyakorlati, mindennapos ismeretekkel rendelkező, a házasok problémáit belülről, tapasztalatilag ismerő pap a gyóntatószékben hasznosabb tanácsokat tud adni a hozzá forduló házasembereknek, mint az a lelkipásztor, aki e kérdéseknek kizárólag a teológiai vonatkozásait ismeri.
Végül, de nem utolsósorban az emberi gyarlóság szempontjából is figyelembe kell venni ezt a kérdéskomplexumot. Jóllehet nem szükségszerű, hogy a cölibátusra vállalkozó pap vétsen a keresztény szexuális erkölcs normái ellen, de biztos, hogy az egész életében kényszerűen nőtlen személy több kísértésnek van kitéve, mint a házas ember. A bolsevista diktatúra idején a politikai titkosrendőrség mindent elkövetett, hogy a beszervezendő célszemélynek kiszemelt papot mesterségesen megrendezett szexuális szituációkkal kompromittálja, illetve a kompromittáló helyzeteket zsarolás céljából kihasználja. Ha erre gondolunk, nem tarthatjuk sem véletlennek, sem meglepőnek, hogy a kommunista titkosszolgálatok — közvetett úton — a kötelező cölibátus híveinek nézetét támogatták a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat alkalmából. Kétségtelen, hogy a kötelező cölibátus fenntartása nagyobb operatív lehetőségekkel kecsegtetett számukra…
Lehetne persze azt mondani, hogy a diktatúrák kora lejárt, és ma már ez a kérdés nem időszerű. Azonban az emberi természet azóta sem változott, és az egyház ügyének ma is sokat ártanak az emberi gyarlóság következtében elkövetett papi szexuális félrelépések. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy napjainkban, amikor a megkötött házasságok fele felbomlik, nagy erkölcsi erőt meríthetnének a házasok a szintén házas katolikus papok szép családi életéből (mint ahogy nagy erkölcsi tőke a mintaszerű családi életet élő protestáns lelkészek példája is). Ám minden gyakorlati szemponttól függetlenül, a katolikus teológus nem feledkezhet el a cölibátus vonatkozásában sem a katolikus teológia klasszikus megállapításáról: „Gratia non destruit, sed supponit et perficit naturam” („A kegyelem nem rontja le, hanem feltételezi és tökéletesíti a természetet.”)
Tudós-Takács János
Irodalom:
Heinrich Denzinger: Enchiridion symbolorum, Herder, 1991.
Acta Apostolicae Sedis, 1983. jan. 25.