„Isten, lélek és halhatatlanság szóba sem jöhetnek többé!" — kiáltja az egyik tábor. — A kérdés, hogy létezik-e Isten, egyszerűen értelmetlenné vált. A kutatás elbánt már vele, amennyiben fölötte napirendre tért át. Nincs többé szükség Istenre, sőt nem is lehet rá szükség; nem is tudnék, mit kezdjünk vele. Ez az isten, ki a középkor szűkös világában oly patriarkálisan élt és uralkodott — úgy hangzik, mintha gúny és káromlás volna, pedig nem más, mint a puszta tényállás —, a modern tudomány nyitotta, széles nagy világban nem talál helyet. És hasonlóképpen véget ért uralma az erkölcsi világban is. A törvényhozót és egyúttal a bírót is önkeblünkben fedeztük fel (!), és minden idegen (!) beavatkozást erkölcsi életünkbe visszautasítunk… Annyi bizonyos: a régi személyes Isten fogalma lehetetlenné vált gondolkodásunk és érzésünk számára egyaránt. A vén remete az erdőségben imádhatja tovább is az ő Istenét; azonban mi, Zarathustra tanítványai tudjuk, hogy az Isten meghalt és nem támad fel többé!”[1] Százszoros visszhang követ minden egyes ilyenféle szóáramot; ezerféle változatban dalolják mind azt az egy nótát: a tudomány nem tud semmit Istenről, sőt Kant óta számtalanszor ki is mutatta, hogy a vallás a tudásnak ellensége.
És aki nem hirdeti is, sokszor úgy él, mintha meggyőződött volna arról, hogy a hit a józan ész kutatásaival ellenkezik. Kivétel lesz maholnap, ha művelt ember egyúttal szívből vallásos is.
Sok szó férne e tények megbeszéléséhez. Legyen azonban ezúttal elég egyetlenegy különös mellékkörülményre irányoznunk az olvasó figyelmét; mely talán némileg megvilágítja a kérdést: meggyőződésből vallástalan-e a vallástalan, vagy más indítóokok — a lelkiismeret megnyugtatása stb. — veszik-e rá a vallásosság megvetésére?
Ez a mellékkörülmény az, hogy míg vallásos ember egy sem bánja meg vallásosságát, igen sok vallástalan megváltozik és Istenhez tér, mihelyt nem élvezhet többé, és szembe kell állnia a halállal.
És — ha valahol — a halálos ágyon nem szokás hazudni! Mi haszna volna is abban a haldoklónak, ha valódi tudományos meggyőződése ellenére a halálos ágyon igaznak tartaná azt, amit eddig meggyőződésből tagadott. Nem a sokáig elfojtott lelkiismeret, az elpalástolt jobb meggyőződés érvényre jutását jelenti-e a sok megtérés a halálos ágyon — ott, hol az önámításnak semmi haszna többé?
Vannak ugyan, akik megkeményítik szívüket és a halálban sem akarnak Istenhez térni. Egy sem nyugodt azonban ezek közt. Hitetlen orvosok tanúskodnak erről. Végtére „a kivétel csak megerősíti az általános szabályt”.
Másrészt azonban csaknem naponkint hozzák a lapok a halálos ágyon megtértek hírét és nincs lelkipásztor, ki igen feltűnő ilyen megtérésekről nem tudna beszélni. A történelem pedig oly megtéréseket jegyzett föl a halálos ágyról, melyek mindenkit gondolkodóba ejthetnek.
Csak egy-két példát említünk a sok közül.
Micsoda pokoli gyűlölettel viselte Voltaire az ő irtóháborúját a katolikus Egyház ellen, mindenki előtt ismeretes. Már ifjúkorában verseket írt a hit ellen és tanulótársait nyíltan gúnyolta hitükért.
„Az élvezet az ember végcélja” — hirdette s mivel a szabad kéjelgésnek a vallás és az Egyház ellent áll, hozzátette világhírűvé vált jelszavát: „Tiporjátok el a gyalázatost!” (t. i. az Egyházat). Oly fokra hevült gyűlölete minden iránt, mi a vallást illette, hogy asztalnál, sétáin, sőt betegségében is folytonosan Mózesre, Krisztusra, a bibliára stb. terelte a beszédet; és azután úgy dőlt belőle a szitok és káromlás, hogy egészségét féltették. Színdarabjaiban s egyéb irataiban egyre izgatott a hit és erkölcs ellen. Barátait biztatta, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak a vallás kiirtásán; húsz év alatt — írta 1768-ban d’Alembertnek — az Úristen nyugalomba mehet…
És éppen tíz év múlva, 1778-bán, ott feküdt Voltaire a halálos ágyon.
Voltaire egy Gaultier nevű kórházi papnak akart gyónni s már vissza is vonta istenkáromlásait, midőn ismét jobban lett s megtérését elnapolta. A „Comédie Française”-ben ünnepélyesen megkoszorúzták, diadalmenettel vitték haza — március 30-án. „Ma Páris olyan valakit koszorúzott meg — írta e napról de Maistre —, akit Szodoma is megkövezett volna.”
Betegségébe visszaesvén, ismét elhívatta Gaultiert. De midőn ez szobájába lépett, Voltaire elvesztette eszméletét, a jelenlevő szabadkőművesek pedig hazaküldték a papot. Voltaire néhány perc múlva újra magához tért s folytonosan Istent és papot emlegetett. A szabadkőműves társak azonban makacsul nem engedtek könyörgéseinek, s Voltaire papot nem kapva, kétségbeesve készült a halálra. Életírója hiteles források alapján így írja le Voltaire végét: „El vagyok hagyatva Isten- és az emberektől!” — kiáltozá keserű hangon s a körülállókhoz fordulva így folytatá: „El! el innen! Ti vagytok okai, hogy ide jutottam! El! Nem én szorultam rátok, hanem ti szorultatok énrám. Szép dicsőséget szereztetek nekem!” Aztán jajgatva hánykolódott ágyában s majd káromolva, majd esdekelve fordult Istenhez. Borzadva vették észre barátai, hogy félig elfojtott hangon kiáltozta: „Jézus Krisztus! Jézus Krisztus!” Amint Richelieu hallotta, mily dühvel és mily kétségbeesetten kiáltozza ez az ajk a legszentebb nevet, e szavakra fakadt: „Ez igazán sok, ezt senki sem bírja el!” s elhagyta a szobát.
A megrendítő látvány tovább tartott. Mint valami letaposott féreg, úgy forgott s hánykolódott ágyában a haldokló s körmeivel a saját testét szaggatta. Gaultier abbéért jajgatott — de hiába; barátai nem engedték be az áldozópapot. Voltaire utolsó pillanata pedig elközelgett.
Kétségbeesése tetőpontra hágott. „Érzem, kiáltott a szerencsétlen, érzem, hogyan fog meg a kéz, mely Isten ítélőszéke elé vonszol!” Aztán az ágy végére tekintve felordított: „Ni, ott a sátán — meg akar ragadni — látom — látom a poklot is — ah, takarjátok el!” Végre; kétségbeesésének és lázas szomjúságának tetőpontján edényt ragadott, ajkaihoz emelte s kiürítette. Erre utolsó, iszonyú kiáltással hátradőlt — vér és szenny tört elő orrából, szájából — és Voltaire meghalt.”[2] Meggyőződésből volt-e ez egész életén át ateista?
Schopenhauer Artúr, ki egész életében gúnyolódott a vallásosakon, s kinek bölcselete a leggyökeresebb istentagadás, utolsó betegségében fájdalmasan nyögte: „Isten, én Istenem, könyörülj!” Az orvos bámulva meredt rá. „Hát ön mégis hiszi az Istent?” — kérdé rendkívül csodálkozva. „Ah, doktor, felelé a panteista, a halál kínjaiban mégsem lehet meg az ember Krisztus nélkül! Ha fölépülök, másképp fogok élni.”
Másnap az orvos megkönnyebbülve találta Schopenhauert, amint az ablaknál ült s az őszi tájat szemlélte. „Nos, uram, nem akar-e vallásosan készülni a halálra?” — kérdé. Schopenhauer ismét gyógyulást remélt s azért már megbánta, hogy Istenhez akart térni. Gúnyolódva felelte az orvosnak, hagyja őt békében ilyesmivel. Pedig még aznap meghalt.
Szerencsésebben járt Littré, Comte tanítványa s a pozitivizmus második mestere. Egész életén át küzdött a személyes Istenben való hit s főleg a keresztény vallás ellen. Halálán azonban nem csak meg akart térni, mint Voltaire és Schopenhauer, hanem alázatosan meg is tért, visszavonta tanait s az okozott botrányokért bocsánatot kért.[3]
Montrond, a XIX. század egyik legszellemesebb gondolkodója, életében édeskeveset törődött a vallással. Midőn azonban megbetegedett, papot hívatott. Ez azt kérdezte tőle, hogy hisz-e Istenben. „Igenis hiszek — felelé a beteg —, mert nem vagyok tébolyodott.”
Argnas marquis, a hitetlen író, halálának közeledtére visszavonta hitetlen tanait, s egy szép levelében többek közt ilyen nyilatkozatokat tett közzé:
„Ha valaki azt állítaná, hogy a hajó, mely évenkint bizonyos idő alatt megteszi az utat Brest és India között, megtehetné azt hozzáértő és gyakorlott emberek vezetése nélkül is, — bizonyosan őrültnek tartaná mindenki s bolondházba vinnék. Bármely hatóság följogosítva érezné magát arra, hogy aki ilyesmit állít, azt egyszerűen kizárja a polgári társadalomból, hogy veszedelem ne fenyegesse részéről. Mindamellett olyanokat megtűrnek a mai világban, akik azt állítják, hogy a mindenség csodái, melyek minket körülvesznek, nem egyebek, mint vak véletlen játékai; akik szerint a csillagok szabályszerű futása s az időszakok váltakozása szintén csak vakeset szüleményei, s akik azt tanítják, hogy a tökéletesebb és soha meg nem akadó rend a rendetlenség következménye. A polgári törvénykezés az istentagadókat régente halálra ítélte; célszerűbbnek tartanám azonban, hogy velük szemben oly eljárást írnának elő a törvények, mellyel tébolyodottakkal szemben szoktunk viseltetni. Vannak gonosztettek, melyeket inkább megvetéssel, mint szigorral kellene sújtani; és véleményem szerint túlságos megtisztelés az az istentagadókra nézve, ha tanaik veszélyessége miatt őket életükkel lakoltatjuk. Hiszen oly képtelen az, amit állítanak, hogy más fenyítést alig érdemelnek, mint aminőt az őrültek kapnak.”
Sok hasonló példát említhetnénk még; hiszen csak nemrég is érdekes megtéréseket jelentettek a lapok olyanokról, kik halálos ágyukon bevallották, hogy csakis szenvedélyeik hangjára hallgatva vetették meg a vallást. (Jámbor Pál hitehagyott pap; Kolozsváry Jenő őrnagy; Kopcsik Pál hivatalnok stb.)[4] Legyen azonban elég, amit eddig fölsoroltunk, ama régi igazság némi megvilágítására, hogy a halálos ágyon, azaz azon a ponton, hol az embert minden mellékgondolat és titkos indítóok elhagyja, és ahol már csak az igazság bír rá nézve értékkel, — senki föl nem hagy a vallás tiszteletével s gyakorlatával, ellenben sokan visszatérnek hozzá, kik életükben elhagyták. Ez is hatalmas bizonyítéka annak, hogy az igaz, őszinte kutatás a józan észt a vallásos meggyőződésben nemcsak nem gátolja, hanem sőt meg is erősíti; mert hiszen ha valahol, a halálban nem szokás csalni s magunkat hitegetni. Minek is hazudnék a haldokló?
„Nem hihetem, hogy meggyőződésbeli istentagadók léteznek” — írja azért egy francia író, az „Erős szellemek ellen írt hittan” szerzője (Ingolstadt, 1771., 13. l.). „Az ateista önkeblét ámítja el, midőn azt állítja, hogy nincs Isten. Ha valódi legbensőbb nézetét ki akarjuk fürkészni, figyeljük meg őt olyan állapotban, midőn élete veszélyben forog. Tegyük föl, hajótörés érte: ott úszik a tenger habjai közt s a félelem azonnal megtanítja arra, hogy karjait fölfelé tárja ki; nem a hullámok ellen, melyek már-már úgyis eltemetik, hanem az ég felé, hogy segítségül hívja azt az Istent, kiről eddig oly könnyen gúnyolódott. Ilyenek a hitetlenek; a halál torkában, a sír szélén azonnal eszükbe jut az elfelejtett vallás.”
Ez volt az oka a nagy természettudós, Cuvier azon bátor nyilatkozatának, melyet előkelő tudósok valamely gyűlésén nyíltan hangoztatott, hogy t. i. az istentagadók kivétel nélkül vagy bolondok, vagy gazemberek.
Hiszen még a pogány Cicero is kételkedik azok egészséges elmeállapotán, kik Isten létezését tagadóba veszik. (De nat. deor., II., 44.).
[1] Így ír valami Meyer-Benfey dr. a „Frankfurter Zeitungban” 1902 febr. 19. — Zarathustrával bizonnyal Nietzsche főművére céloz. („Also sprach Zarathustra!”)
[2] L. W. Kreiten: Voltaire, 1878. Ergänzungsheft zu den „Stimmen aus Maria-Laach”, 2. Häfte, 376. s köv. l., hol számos történeti forrásra utal s a fönt közölt leírás történeti valódiságát alaposan bebizonyítja.
[3] L. Herm. Gruber: Der Positivismus vom Tode Au. Comtes… (Littré’s Bekehrung.) Ergänzungsheft zu den St. aus M. L.
[4] L. Hahnekamp: Magyar konvertiták.