Húszéves voltam, amikor
egy alkalommal a könyvesboltban a New Age/Asztrológia polcon megakadt a
szemem egy boszorkányságról szóló könyvön. Erős vágy élt bennem
valamiféle spiritualitás iránt, így mélyen rezonált bennem a hátsó
borítón olvasható ajánlás: a boszorkányság nem mese, nem is sátánimádat -
csak vegyem meg a könyvet, és belőlem is igazi boszorkány válhat.
Megvettem.
Lenyűgözött. Elkezdtem kitanulni. Az első, „bűvészkedős” időszakon –
amikor kizárólag feketében jártam és több kiló pentagramos láncot
hordtam – hamar túlestem. Komolyan kezdtem tanulmányozni a
boszorkányságot, újpogány barátokkal vettem körül magam, tapasztalt
mesterektől tanultam, és faltam a témával kapcsolatos könyveket. Volt
egy-két dolog, amivel nem tudtam tökéletesen egyetérteni – a keresztény
neveltetést nem tudtam még tökéletesen levetni, váratlanul elő-előjött
–, de idővel egyre könnyebben tudtam szőnyeg alá söpörni a felmerülő
kételyeket, kérdéseket.
Tizenöt évig műveltem és tanítottam
másoknak a boszorkányságot. Újpogány rendezvényeket szerveztem, és
kiterjedt hálózatot építettem az interneten. Fejlesztettem okkult
„talentumaimat”; úgy tűnt, a jósláshoz és a halottidézéshez különös
tehetségem van. Megtanultam gyógyítani és átkot mondani, bár az
utóbbiban jóval több sikert értem el. Ez nem véletlen: az újpogány
boszorkányság híveinek egyik legfőbb érve az, hogy fehér, azaz jótékony
mágiát művelnek – ez azonban csak mese. Hamar kiderül, hogy „a
boszorkány, aki átkozni nem tud, gyógyítani sem tud.”
A
boszorkányság voltaképpen vallási köntösbe burkolt hédonizmus, melynek
szabadosságához foghatót azóta sem találtam. Életem e sötét időszakában
minden határt feszegetni kezdtem, s miközben el voltam szánva, hogy
felrázom a szűk látókörű keresztény többséget, erkölcsi gátlásaimat
könnyedén tettem félre az újonnan megtalált „szabadság” szellemében.
Isten
azonban sohasem hagyott el; különös utakon közeledett felém. Sok
horrort olvastam és néztem, és feltűnt, hogy ezekben a könyvekben és
filmekben, ha nagy baj van, nem a protestáns lelkészhez vagy a pogány
papnőhöz fordulnak, hanem a Katolikus Egyházhoz. Nem is gondoltam,
mennyire megmaradt ez bennem, mígnem egyszer azt mondtam egy
barátnőmnek, hogy nagy bajban katolikus papot fogok hívni, nem
boszorkányt. Volt valami tekintély, valami hatalom a Katolikus
Egyházban, amit öntudatlanul már akkor éreztem.
A
képregényeket is szerettem. Egyik kedvenc szereplőm lett az X-Menből
Nightcrawler, aki elkötelezett katolikus, szereti Istent, és ez
láthatóan boldoggá teszi. Rajta kívül talán nincs is más ilyen szereplő a
képregények világában. Szerepjátékban is alakítottam őt. Később magam
is írtam fantasy és horrortörténeteket, és eredeti szereplőim közül a
végére többen katolikusok lettek – jóval többen, mint amennyit annak
szántam. Színésztársaim és az olvasók közül sokan rákérdeztek, hogy mi
motiválhatta e szereplőket. Kénytelen voltam hát katolikus hitvédelmi
írásokban utánanézni, hogy megfelelően tudjam indokolni a szereplőim
viselkedését.
Ekkor már sokat foglalkoztam az Egyházzal, de az
első komoly kétségek akkor fogtak el, amikor igazán behatóan kezdtem
tanulmányozni a katolikus hitvédelmet és a Katekizmust. Ekkor harmincöt
éves voltam és tizenöt éve boszorkány. Az Egyház külsőségei, a
harangszó, az illatok, a képzőművészet, a zene, a szertartások méltósága
már korábban is lenyűgözött. Most azonban kezdtem felfedezni a
hitvédelmi írásokban az igazságot. Mellette árnyékszerűvé halványultak a
boszorkányság rítusai és igazságai, s én valami valóságosra éheztem.
Katekumenátusba
jelentkeztem a helyi katolikus plébánián, és egy évet adtam magamnak.
Sokkal gyorsabban ment, pedig nem volt könnyű eljutnom a teljes
szabadosságból egy olyan vallásig, amely komoly követelményeket támaszt.
De megpillantottam valamit az Igazságból, és a lelkem mind többre
vágyott.
Nagyböjtben egy nagyon mély, személyes élményben volt
részem. Katolikus hitem egészen addig pusztán olvasmányaim ésszerűségére
épült. A nagyhéten azonban a szívemmel is katolikus lettem.
Valóságosan, sorsfordító módon megtapasztaltam Istent a Szentlélekben,
és abban a pillanatban örökre elhagytam a pogányságot. Azóta is voltak
hasonló élményeim, de azt a pillanatot őrzöm a szívemben. Akkor
szerettem bele Istenbe, és soha többé nem akarok elszakadni tőle.
2010
húsvét vigíliáján kereszteltek meg. E sorok írásakor egy éve vagyok
katolikus. Nem volt mindig könnyű, hiszen tizenöt évnyi pogánysággal
szakítani olyan, mint egy szenvedélybetegségből kigyógyulni – de Isten
mindig megadta a kegyelmet a küzdelemhez. A szabados pogány
boszorkánysághoz képest hihetetlenül nehéz elkötelezett katolikusnak
lenni, az életem mégis egyszerűbb, szebb és nyugodtabb, mint pogányságom
idején bármikor. A boszorkányság hihetetlen szabadságot ígér, de ez
bizony csak ügyes hazugság. Az igazi szabadság Istennél van.